Miért nem reneszánsz és miért modern? Mert a reneszánsz ember a tudomány és a művészet valóságmegismerő módszereivel a világ felfedezésére törekedett, megérteni vágyott annak isteni vagy neaplatonikus elveken nyugvó törvényeit. Ilyesmiről Kamondy esetében nincs szó. Ő, rendkívül modern módon, nem fölfedezi a világot, hanem élvezi. Érzéki vágyakozással teremti meg és fogadja be azonnal a világ hangjait, látványait, az emberi kultúra szeretnivaló áldásait, hőseit és történeteit. S mivel ezt elementáris lendülettel, vonzóan teszi, ebbe az érzéki kalandba könnyedén behúz bennünket nézőket, vagy éppen a Cabaret Medrano hallgatóit is. Ahogy zenei világában, úgy itt a képeken is felbukkannak a fülledt titkokat rejtő mediterráneum színterei, alakjai. Képről képre valamiféle mintha-mitológia históriái és legendás hősei sorakoznak fel. Jött-mentek, kalandorok, menekültek és csavargók történetei olvashatók képről képre. Igen, itt járunk valahol Naconxypan és Macondo között félúton, de ebben a déli kikötőben Kamondy magánparnasszusa alakjai is időről időre felbukkannak: írók, filmesek, zenészek – épp azok, akik nekünk, nekem nézőnek is kedvesek, fontosak, akik ezeknek a közösen megélt évtizedeknek méltán irányadó alkajai. A modern klasszikus évtizedeinek hősei, egy mostanában, mesterséges Intelligenciával, közösségi médiával, populista szélsőségek felvirágzásával terhes poszt-poszt-posztmodernből visszavágyott koré, amikor még talán utoljára volt jó a létezés.
Mindez persze lehet generációs dohogás is, visszavágyódás nemcsak egy szellemtörténeti pillanat, de nagyjából párhuzamosan megélt ifjúságunk kulisszái közé. Nagy idők voltak, olykor társdalami vagy esztétikai forradalmat ígérő lelkesültségtől felforrt idők.
Kamondy Imi mégsem forradalmár, noha létezése forradalmi. Azt csinál ugyanis, – a szó legszorosabb értelmében, – amit akar. Ez esetben ez nem nagyotmondás. Hisz ki engedheti meg magának közöttünk azt a luxust, hogy szinte kizárólag szellemi, mentális és művészeti vágyainak éljen? Többnyire vélt vagy ránk szabott kötelezettségek végrehajtásával telnek napjaink, éveink, életünk. Ő a legfontosabbnak szenteli idejét és figyelmét: a passziójának. Annak, ami számára örömöt okoz, s aminek végsősoron kiteljesedő értelme nem más, mint önmaga megmutatása és kiterjesztése miránk, nézőire. Imi forradalmi tette, hogy megfordította Karinthy Cirkusz novellájának dramaturgiáját, s életművét mindjárt odafenn a kupolában, legszemélyesebb közlendőinek előadásával kezdte. Máig nem is készül lejönni onnan. És ezt a legjobban teszi.
Hozzá hasonló pályakezdést gyerekkoromban tapasztaltam meg, amikor talán 1972-ben szüleim elvittek Salgótarján nyomorúságos cigány telepére, és ott egy akkoriban fölfedezett öreg festővel, Balázs Jánossal volt szerencsém találkozni. Ez az akkor számomra aggastyánnak számító 68éves ember nemcsak festett, de verseket és prózát is írt. Pontosabban ekkor már. Hisz alkotói énje hatvan felett bontakozott ki, addig csak a gyárudvart seperte élethosszon át, ecsetet is ekkor vett kezébe. Imre is, 55 évesen kezdett el festeni. Lehet ilyet? Lehet! És kialakulhat teljes egész belőle? Ki. Ha úgy, mint ő, napra nap konzekvensen végzi a dolgát. Elmerül ecsetje alól kikerülő felületeinek rétegeiben, figyeli a színek sűrűsödésének és ritkulásának energiáit. Belső energiáinak kivetüléseit. Nincs ennél személyesebb és hitelesebb alkotás.
Ha festményeinek világát értelmezni szeretném, két megközelítést tartok érvényesnek: miért következik személyiségéből a festett kép, az egyre bontakozó festői életmű, és akár ez a kiállítás? Eddig ezt próbáltam meg kibontani.
A másik a művészettörténeti, amely tanult hivatásomból következnék. Ez utóbbi szerint Imi az autodidakta őstípusa. Maga is diákos kíváncsiságként éli meg dekádonként felbukkanó újabb művészi műfajait. Most épp a festészetet, amihez éppoly elfogulatlansággal nyúl, mint az említett Balázs János, a grúz Pirosmanisvili, a francia Vámos Rousseau. Autodidakta, de ahogy nem járta végig sem a zene, sem a színészet akadémiai grádicsait, úgy a festészet terén is, bár tanárok, mesterek segítségét igénybe vette, a maga belső útját járja. Megvannak a festészet felé nyitásának sorsfordító emlékei, ráismerés-pillanatok, ihlető és inspiráló művészek nevei, de ezeknek elsősorban a maga számára van jelentőségük: bennünket nézőket nem feltétlenül visznek képei megértéséhez közelebb. Ellenben élethabzsoló mohósága, ami átérzik valamennyi munkáján, nagyon is magával ragad. És ez valóban egyedi. Számunkra ilyen a képeinek elsődleges és elfogultságoktól, ide nem tartozó elvárásoktól mentes szürkéskék színárnyalatai és téglavörösei közötti komplementer játék, versengés, negatív kontúrjainak kacskaringói, érzékeny lazúrjaiból szövődő dús felületei, kompozícióinak keresetlensége. Ezek mindig hatnak, ha nem tudatosítjuk magunkban, akkor is. És ezek leginkább személyes kézjegyei. Ez az a hang, előadói modor, amely kizárólagos, amely beazonosíthatóvá teszi képeit. Márpedig ahhoz, hogy egy műtárgy ne közömbös maradjon, de azzal a minőséggel, ami a lényegtelent a jelentőségtelitől megkülönbözteti, vagyis artisztikummal telítődjék meg, erre alapvetően szükség van.
Kamondy Iminek mindene megvan hát a művészeti pályához, sikerhez. Mi, a közönség pedig csak örülhetünk, hogy érzékszerveink szinte mindegyikén át csatlakozhatunk Imi saját eredeti és varázsos világához.
