– Borzasztó ahogy beszélsz. Szégyellem, hogy ilyen anyám van.

– A férjedet kellene szégyellned, nem engem. Ha tehetném, kalapáccsal zongoráznám szét az ujjait. Egyenként!

– Rettenetes, nem bírom már ezt hallgatni.

– Amíg itt zabál a férjed, bűzös, rothadó leheletével megrontja a családunkat, kénytelen leszel.

– Elég!!!

– Ne ordíts! És szólj végre a férjednek, tolja ide azt a nagy seggét, és üljön le végre zabálni. Nem mondom kétszer, érted?

– Ő soha nem ülne le veled egy asztalhoz!

– Neem? Biztos vagy te ebben?

– Ebben vagyok egyedül biztos. Nem tűri ezt a hangnemet. Szolidáris velem. Meg a barátaival, akik maguk is szenvednek ettől a légkörtől.

– Milyen légkörről beszélsz te szerencsétlen?

– Tudod te azt nagyon jól! Te teremtetted ezt a szörnyvilágot. Mindenkit kijátszol mindenki ellen. Egyedül döntesz mindenről, mintha minden a tiéd lenne!

– Miért, nem az enyém?

– Nem, nem a tiéd, anya!

– Előbb kellett volna ébrednetek a férjeddel együtt. Mondtam már, hülyék voltatok. És megalkuvók. De nézzenek oda! Nicsak, ki van itt? Kit látnak szemeim? Lacika, mégis eljöttél? Mégis leülsz velem egy asztalhoz?

– Miért ne ülnék le, anyuka? Csókollak. Szabad egy puszit?

– Ne essél túlzásba.

– Csak egyet. Meg egy ölelést.

– Te tényleg hülye vagy. Hagyd ezt abba.

– Miért, nem szabad szeretni?

– Ha erre van igényed, akkor csináld, de a feleséged, aki sajnos a lányom, azt állítja, csúnyákat mondok rád, meg másokra is, meg mindent elvettem tőletek, de te önérzetes vagy, ezért soha többé nem jössz ide az anyósodhoz.

– Ez butaság. Mindenkit szeretek. Én egy embernek a tetteit nézem, nem azt, hogy miket beszél. Egyébként néha nagyot kell mondani, hogy átüssük az ingerküszöböt.

– És?

– Baromi jól főzöl.

– Csak ennyi?

– Anyuka, itt élünk, együtt élünk még sokáig, szót kell értenünk a másikkal. Beszélgessünk.

– Majd egyszer. Talán ha kedvem lesz. Most ülj le és zabálj.