Az In Minor Keys zenei kifejezés (moll hangnemek) az intimitásról és a „halkabb” hangokról szól. A halkabb hangokat azonban idén (is) átjárta az aktuálpolitika. A 99 ország részvételével rendezett hatalmas kiállítás közt ott lehet ismét Oroszország, de az Iráni Iszlám Köztársaság nem vesz részt. Oroszország részvétele komoly ellenállásba, protestálásba ütközött, aminek következtében a spanyol pavilont, a francia pavilont is időszakosan (a déli órákban) egy időre bezárják, a belgák szintén protestáltak, az izraeli pavilon is zárva tart.

A Pussy Riot május 7-én Oroszországellenes tüntetést rendezett az ország pavilonja előtt.

Az Orosz Pavilon

Az idei Velencei Biennále legpezsgőbb és legtöbbet emlegetett helyszíne. Fotók, videók, zenei előadások, hangszobrok, rengeteg illatos virág, pihenőhelyek, tánc, italok és egy hatalmas halom használt ruha – utóbbiból bárki ingyen (nulla euróért) válogathat magának.

Kétségtelenül ez a 2026-os Művészeti Biennále egyik legkülönösebb jelensége. Vajon a kormány jóváhagyása nélkül hívták meg őket? „Önmeghívásról” van szó? Nyitva maradhat-e a pavilon, vagy bezárják, és lesznek-e pénzügyi szankciók a finanszírozás miatt? Ezek a kérdések foglalkoztatják a közönséget. Az 1914-ben épült, majd néhány éve a 2050+ olasz építésziroda által finoman felújított épület végre nyitva áll, még ha valószínűleg nem is sokáig: az érvényben lévő szankciók ugyanis nem teszik lehetővé a szervezők számára, hogy a privát megnyitó után hivatalos működési engedélyt kérjenek.

Az orosz pavilon programja csak egy nagyon intenzív, május 5. és 8. közötti időszakra korlátozódott. A pavilon alapvetően egy hatalmas közösségi térré alakult, ahol zenei improvizációk, hangszeres együttesek előadásai, kiskoncertek és a közönséggel interakcióba lépő performanszok váltották egymást.

A projekt hatalmas sikerét a rendhagyó elemek adták: Ingyen elvihető ruhadarabok. Az egész tér egy illatos virágboltra emlékeztetett, ahol a látogatók megpihenhettek, élvezhették a fenti szinten kínált ingyen italokat és az illatokat. A programból nem hiányoztak a techno-szettek sem, ahol a fiatalok szabadon táncolhattak.

Kollektív alkotás és a Gnessin Akadémia. A projektet fiatal költők, zenészek és filozófusok közösen hozták létre. Az alkotók neveiket elhallgatva, inkább anonim kollektívaként definiálták magukat. A szakmai koordinációt a moszkvai Gnessin Állami Zeneakadémia végezte, ők válogatták össze azokat a zenészeket, akik stílusukkal a legszélesebb közönséget képesek megszólítani.

A Biennálé „mellékzöngéi”

Egy nagyon tömör közleményben bejelentték, hogy az utolsó pillanatban bekövetkezett elérhetetlenség miatt Alekszandr Szočurov orosz rendező és Hang Homéri palesztin író nem vesz részt az esteken, így magyarázat nélkül és nehezen leplezhető zavarral három protokoláris estéből kettő eltűnt a programból.

Csak a Giustinianban megrendezett, a béke témájának szentelt előadás maradt, a Biennálé szektorainak művészeti vezetőivel, Alberto Barberával (mozi), Caterina Barberinivel (zene), Willem Dafoe-val (színház), Vene McGregorral (tánc), Wang Chuval és Lu Wenuy építészet.

Hogy mi okozta az első két, legjobban várt est elmaradását, csak találgatni lehet. A korántsem nyugodt légkörben a két vendég inkább elkerülte, hogy egy olyan esten vegyenek részt, amely az elmúlt napokban heves vitákat váltott ki. Körülbelül negyven művész és egyetemi professzor vitatta a helyzetet és azt, hogy Buttafuoco mennyire törődik ezekkel az estekkel. A művészet propagandaeszközzé válásának megoldása nem a ránk erőltetett hallgatás, hanem a kreatív reagálás képessége a más hangok hallatására.

Velence történelmileg nem elvont értékként ápolta a kozmopolitizmust. Hanem konkrét normaként, a különböző civilizációk találkozásának tereként, ahol a kölcsönös elismerés – kereskedelmi, intellektuális és művészeti – győzedelmeskedett a kirekesztés felett.

1977-ben, amikor a hidegháború megosztotta a világot, egy csoport értelmiségi és művész megszervezte a Ellenvélemények Biennáléját, nem azért, hogy kizárják a szocialista országok pavilonjait, mivel azok jelen maradtak, de hogy hangot adjanak a kétségeiknek. Felemelték a keleti rezsimek számára kellemetlen hangokat. A mechanizmus pontos és tanulságos volt: minden országot úgy ismertek el, mint amelyiknek megvan a saját kifejező tere. És ugyanezt a teret használták fel, a Biennálé által mindenkinek garantált válaszadásra, a tanúskodásra, az ellenvélemény kifejezésére, amely önmagában is művészi és kulturális hozzáállás volt.

A közelmúltbeli viták, az ukrán fordulat utáni Oroszország kizárására irányuló nyomás, valamint a háború utáni izraeli pavilonnál történt tüntetések erőteljesen újra felszínre hozták ezt a feszültséget. Érthető, hogy amikor az emberi méltóság súlyos megsértésével szembesülünk, az a késztetés, hogy kirekesztéssel reagáljunk, erőteljes és emberileg megmagyarázható, de a kizárás azt jelenti, hogy aláássuk az éteri teret, amelyet az ember meg szeretne védeni. A Velence történelme által kijelölt út más. A Biennálé eszközeivel a művészeti és kulturális ellenvélemény a megosztott térben fejeződik ki, nem pedig a tér bezárásával.

A különböző korszakok és intenzitású példák, a civilizációs cselekedetek ugyanabba a családba tartoznak: annak felismerése, hogy bizonyos túlélési, tanulási és önkifejezési terek mindenkinek járnak, még az ellenségnek is. Még azoknak is, akikkel semmiben sem osztozunk. A civilizációkat a saját méltóságuk terének megőrzésére való képességük alapján mérik. Velence évszázadok óta tudja ezt, és a Biennálé ma ennek a leglátványosabb bizonyítéka.

Központi Pavilon

Daniel Lind-Ramos művészeti gyakorlatának középpontjában nagyméretű, talált tárgyakból álló installációk állnak. Alkotásaihoz az alapanyagot gyakran közeli barátok adományozzák, vagy ő maga gyűjti össze őket hurrikánok után, amikor a vihar olyan környezetbe sodorja a tárgyakat, ahová eredetileg nem tartoztak.

A művész Biennálén bemutatott szobrai a menekülés és az elhagyatottság történeteit beszélik el. A Zöld Gárda című alkotás kiindulópontja egy műanyag kajak – egy olyan tárgy, amely Lind-Ramos számára a Puerto Ricó-i fekete közösség tengeri utazásokkal való folyamatos, múltbeli és jelenkori kapcsolatát jelképezi.

A 17. és 19. század között a rabszolgaság elől menekülők tömegei érkeztek hajóval ezekre a partokra, menedéket keresve a sűrű mangroveerdőkben. A Központi Pavilonban kiállított, újrahasznosított tárgyakból emelt mementók ezeknek az emlékeknek állítanak szobrot. A három mű együtt két összefonódó történelmi szálat mutat be: a föld védelmét az ültetvényes szisztéma kizsákmányolásával szemben, valamint az emberek és a föld elválaszthatatlan egységét ugyanezzel a rezsimmel szemben. Lind-Ramost a figuráiban az a kettősség érdekli, amely a környezet és a fekete közösségek életben maradásához szükséges. Alkotásai olyan kompozíciók, amelyek az életről szólnak a halállal szemben – és azon is túl.

Campo Sponsa: Virágba borult emlékmű

A Campo Sponsa egy virágmotívumokra épülő emlékmű. Nyolc nagyméretű panel mutatja be Toni Morrison, az első irodalmi Nobel-díjas fekete nő, valamint Koyo Kouoh, a Biennále történetének első afrikai női kurátora portréit. Mellettük hét gyanta- és üvegszobor idézi meg az amerikai Délre oly jellemző magnóliavirág formáit. A mű a fekete nők közötti szolidaritásban gyökerezik, témáit pedig tudományágakon, generációkon és földrajzi határokon átívelően kapcsolja össze. Ahogy Kouoh kurátori szövegében írta, Morrisonnal közösen a költészet „moll hangnemeinek” – a halk hangoknak, az alacsony frekvenciáknak, a morajlásnak és az egymás iránti gondoskodásnak – szentelték munkásságukat. Morrison regényei szerelmes levelek a fekete nők belső világához, míg Kouoh a globális Dél művészei számára „gondozza a kertet”. Azokat az alkotókat támogatja, akik azzal a földdel küzdenek, amelyet Morrison a Nagyonkék (The Bluest Eye) című művében „kérlelhetetlen földnek” nevezett.

Az installáció méreteinél fogva egyfajta néma látomást teremt, amely a moll hangnemeket dúrrá alakítja, párhuzamosan egy magával ragadó (immerzív) hangképpel. Kamal Magmagbasso szintetizátorokat és mollba hangszerelt, meditatív hangokat használ, hogy az alacsony frekvenciákkal építse újjá a teret. A portrék és a hangok duettet alkotnak, amely arra hív minket: „hallgassuk” a képeket, és fedezzük fel azokat a rezgéseket, amelyeken keresztül a fekete nők munkássága továbbra is formálja a világot.

Olasz pavilon

A 2026-os Olasz Pavilon több mint tízéves közös munka gyümölcse. A munka során az együttműködés és a közösségi lét fontosságá kapott szerepet. A La Giusta Misura (A helyes mérték) projekt például egy közös olvasással töltött nyárból indult. A pavilon nem egy lineáris kiállítási útvonal, hanem egy ökoszisztéma, ahol a párbeszéd, a kézművesség és az elmélet összefonódik. Mindez egy olyan időszakban, amikor az olasz művészek szinte hiányoznak a nemzetközi válogatásból, ez a projekt nem szimbolikus kárpótlás: a felelősségvállalásról szól. A hallgatásról, az együttélésről és a növényi-ásványi világgal való kapcsolatról. Nem nemzeti identitás-retorikát közvetít, hanem egyetemes témákat: ökológiát, rituálékat és az emberi találkozások erejét. – nyilatkozta Cecilia Canziani kurátor

Magyar Pavilon

A katalógus hivatalos szövege így fogalmaz: A kiállítás alapja egy fiktív kutatás, mely a világ egészét kitöltő, légmozgásként megmutatkozó kozmikus lehelet megjelenési formáit tárja fel. A projektben a tudományos kutatások logikája és a mélyen metaforikus, asszociatív gondolatpárhuzamok egyaránt megjelennek. A kiállítás bejárásának folyamán a

két eltérő megközelítésmód feloldódik, bizonyítás helyett

egy sejtést mutatva be. A kiállítás konceptualista, efemer művekből épül fel, melyek a légmozgás és az anyagtalan világ között állítanak párhuzamot, és ezzel felhívja a figyelmet környezetünk intuitív megéléséből fakadó tapasztalatok komplexitására. A projektben meghatározó a lassúság, a megfigyelés és az elvont, asszociációs gondolatok ötvözéséből születő tapasztalat. A pneuma cosmic kifejezés egy mindent átható, láthatatlan, vitalizáló, áramló mozgatóerő hipotézisére utal. A kiállítás költői, filozofikus nyelvezete mellett szorosan kapcsolódik a kortárs környezetesztétikai és környezetpszichológiai diskurzusokhoz, amelyek kultúra, ember és természet kapcsolatát vizsgálják. Egyén és külvilág határainak újrapozícionálása vagy épp elmosása azzal a

következménnyel járhat, hogy új típusú kötődést és felelősséget alakítunk ki környezetünkkel szemben. A kiállításon felvázolt megfigyelési struktúra mélyen szubjektív és intuitív jellegű. Koronczi Endre 2009 óta szabadtéri kísérletek és kiállítótéri modellek segítségével vizsgálja a légáramlás reprezentációjának művészeti lehetőségeit. A Magyar Pavilonban bemutatásra kerülő installációk ennek a művészeti praxisnak az eredményeként a pneuma cosmic létezésére irányuló kutatás eredményei, melyeket a művész kimondottan analóg felfogással, lassú szemlélődésre hangolva tervezett. A kiállítás négy egységből épül fel, amelyek követik a kutatást kísérő gondolkodási struktúrát, a konkréttól az egyre inkább elvont, az érzékelés határait feszegető művek felé kísérve a látogatót.

A pneuma cosmic jelentése

Fiktív fogalom, mely a pneuma (görög szó, jelentése: lehelet, szellő, lélek) és a cosmic (kozmikus) szavakból képzett új kifejezés. A világot betöltő légmozgás jelenségéből kiinduló metafora a szélnek mindent vitalizáló, mozgató, élettel töltő

adottságot tulajdonít. A légmozgás, mely a világ legnagyobb részén állandó jelleggel van jelen, oxigénnel tölti meg a szárazföldi élőlények tüdejét, összeköti a glóbusz legapróbb és legtágasabb pontjait, folyamatosan áramlik egyik

dologból a másikba, láthatatlanul alakítja környezetét. A megfoghatatlan, láthatatlan létező, mely ilyen általános hatással van a világ működésére, a légneműség által a transzcendenciához, mozgása által a vitalitáshoz

kapcsolódik. A pneuma cosmic fogalma ennek a jelenségnek az érzékelésünket meghaladó kivetüléseire, transzcendentális asszociációira hívja fel a figyelmet.

A Pneuma Cosmic projekt fogalmi és vizuális asszociatív

térképe a Lebegő hipotézis. Azokat a videókat, kifejezéseket és képeket mutatja be, melyek a pneuma cosmic mint hipotetikus kutatási tárgy művészeti feltárása alatt meghatározóvá váltak. Az installáció segít közelebb kerülni a pneuma cosmic fiktív kutatási projektjéhez, amelynek célja nem egy konkrét jelenség leírása, hanem egy körvonalak nélküli sejtés megragadására tett kísérlet. Koronczi itt pontokat jelöl ki, az összefüggések olvasata a nézőben születik meg. A kérdésfelvetés, a befogadóban létrejövő intuitív gondolkodási folyamat a kiállítás meghatározó eleme. A Lebegő hipotézis által felkínált kulcsok egy még be nem fejezett, tapogatózó kutatásba, cikázó gondolatokba engednek betekintést. A mű annak a tapasztalatnak a leképezése, miszerint az analitikus elme nem mindenhez enged hozzáférést, és olykor érdemes segítségül hívni a rendszerező struktúrák mellett a kevésbé tudatos gondolati folyamatokat is, hogy közelebb kerüljünk a megismeréshez.

Koronczi Endre: Pneuma Cosmic

kurátor: Cserhalmi Luca

szervező: Ludwig Múzeum

nemzeti biztos: Fabényi Julia