Olvasási idő 8 perc

útközben 1.

Kis kitérővel indultunk otthonról, haza. Még messze a november eleji gyertyagyújtás ideje, ám akkor már ismét otthon leszünk, elhagyva a hazát, a zalai falut, ahová menekültünk a város és a rossz emlékű utca elől. Nem bántuk meg, bár néhány otthagyott tárgyat nem hoztam el. Pl. azt a rövidszárú, csak egy kicsit csorba végű üveglopót, aminek jó hasznát tudtam volna venni a kis túlzással pincének nevezett alacsony veremben, mert egy rendes lopó hosszabb szára miatt beleütközne a plafonjába. Mert persze, nem bírva a véremmel Zsuzsi kívánságát teljesítendő, nem bírtuk ki, hogy egy fiatal sümegi gazdától vásárolt szőlő levét kipréselve, a másik Zsuzsi Apukájától megörökölt, és Kornél Buje-i birtokától kölcsönvett üvegbalonokba, a frissen gyöngyöző, beaujolais-nak ugyan még nem nevezhető murcit megízleljük. Mert tele van vitaminokkal, Apám szerint a pókok vérével, még édes, de már mutatja magát, hogy milyen lesz bor-korában. Ha megéli. Merthogy a balonok, most ott maradtak, odahaza dolgoznak az élesztő bakériumok, remélem, nem lesz olyan hideg, hogy zoknit kelljen húzniuk, ahogy azt szintén tőle hallottam egyszer, amikor nem akart beindulni az erjedés. Most várja a tavaszt és bennünket. A kis kitérő a már földben nyugvó rokonok előtti tisztelgés, és persze az élők meglátogatása céljából történt. Kaptunk finom ebédet, pár üveg pálinkát a jobbikból a hosszú útra. Szombat este végül – előttük titkolva – a közeli kisváros parkja szélén kötöttünk ki, a gyógyfürdő medencéiben töltött pár óra után, kis sétát téve a kivilágított és kifaragott töklámpások között, egy autósokat igazoltató rendőpáros szerint is jó helyet találtunk aznap éjszakára Nagyatádon.

A következő megállóig azért egy kicsit többet kellett autózni, de a negyedszázados jubileumát éppen betöltő kis lakóautónk kényelmes tempót diktálva, átvágott velünk Szlovénián, miután a nyolcezer forint körüli pályadíjat interneten megvettem. Az olasz határt átlépve azonnal lekanyarodtam a fizetős útról Grado felé véve az irányt, ahol már néhány éjszakát eltöltöttünk a kissé barátságtalan nagy parkolóban, amit némi tétovázás után kihagyva a kis szigetre kanyarodtunk, majd az egyirányú utcák fura játékának engedve a belső tenger partján álltunk meg a focipálya mellett, ahol éppen meccs volt, lévén vasárnap. Kissé olyan hangulata volt a helynek a szurkolók és a játékosok kiabálása miatt, mint Pintilie “Helyszíni szemle” című filmjének, nem vallattak ugyan senkit, de az előttünk álló kis szürke autó gazdája, aki egy wc papír tekercs darabkáival hosszan, törtölgette az autó minden egyes elemét, tükörtől az ablakig, lökhárítótól a gumikig elég szürreális látványt nyújtott. Amikor a mellette segédkező asszony, vélhetőleg a feleség, akinek az volt a dolga, hogy a férje utasítására újabb-és újabb papírdarabkákat adjon a kezébe észlelte, hogy csodálkozva figyeljük őket, egyszercsak megelégelve a helyzetet beszállt az autóba, ami a férj szerint még nem volt elég tiszta és tovább dolgozott, végül kocsi állapotával elégedetten ő is beszállt, lassan elhajtottak, arra kértem magamban a fennvalót, nehogy találkozzunk az úton valahol. A hosszú út esti sétát kívánt, lementünk a tengerparti sétányra, a strand kihalt volt, de még ott voltak a nyaralók nyomai, a homokra lefektett járódeszkák, a bérelhető kabinok, ám a zuhanyozókból már nem folyt víz, a fabódék zárva voltak. Egy pizzázót találtunk, teraszán vagy nyolc-tíz hidzsábot viselő asszonnyal, akik a telefonjukat babrálták és beszélgettek, a sétányon szembejött velünk vagy négy muszlim férfi, akikhez vélhetően tartoztak. Egy korsó sört kértem, még nyári árakon számoltak, öt eurót kérve.