Olvasási idő 7 perc

történetek a kékacélból

A söntés kékesszürke lemezét törölegetve, a gyár kapuján kitüremkedő reggeli műszak embereit figyelve, kinézett a nagy üvegablakon. Jónéhányan a kocsma ajtaja felé vették az irányt, a “Kékacél” felirat vonzotta őket. A pult mögött álló férfi a fajansz edények tetejét megemelve ellenőrízte a rizling és a cserszegi fűszeres mennyiségét, előkészítette a három decis, vastag falú poharakat. Tudta, hogy délután kettőre már gyötri a szomjúság azokat, akiknek nem sietős az útjuk, nem vár rájuk gyermek az óvoda kijáratánál, és az asszony is csak négy körül ér majd haza. Tudta, hiszen jópár évvel ezelőtt ő is gyakran a kékacél felé vette az irányt, amíg meg nem történt a baleset. Igaz, akkor még a fantáziátlan önkiszolgáló étterem nevet viselte, olcsó egytál ételekkel várta a munkászálláson lakó, csak hétvégére hazautazó fekete vonat utasait. Babgulyás, sárgaborsó főzelék pörkölt feltéttel, darás tészta hitlerszalonnával, nagyritkán pacal volt az ajánlat. Egy kisebb pultnál lehetett málnásfröccsöt, szőke/vagy barna kólát kérni. Kávémasina is volt, ám annak bekapcsolására inkább csak a hétvégi bulikon került sor.

A melósok ritkán rendeltek feketét, bár az olcsó aluminium kanálkák csavargatása átmenetileg jó szórakozást nyújtott. Röviditalt akkoriban, a gyár vezetésének közbenjárására, nem mérhettek, hivatkozva a szocialista munkaerkölcs fontosságára, amit a gyorsan felhajtott felesek hamar fellazítanának.

A balesetet is a laza munkaerkölcs számlájára írták. Egy a furikról lecsúszó vaslemez a bokája fölött, majd’ levágta a bal lábát. Azóta sántít. A vizsgálat során kiderült, a targoncás ittasan vezetett és egy hirtelen vett kanyar miatt csúszott le a felületkezelt acéllemez. Akkoriban a reggeli műszak dolgozói közül, úgy kilenctájt valaki feltette a kérdést: háromszor nyolc? – s amikor összedobták a nyolc forintokat, akkor az inasfiú már tudta a dolgát. A gyár teherbejáratával szemközti kisboltban, zsömlék és a párizsi mellé, papírzacskóba rejtette a háromdecis, huszonnégy forintba kerülő fekete cimkés cseresznyepálinkát.

Nehezen szakadt el a gyártól, a brigádvezető összeköttetéseinek köszönhetően – aki maga is hibás volt a balesetben, gyakran hangzott el az ő szájából a felhívás: háromszor nyolc? – a kórházi ápolás után sikerült megkapnia az állást: csapos lett a tér sarkán álló vendéglátóipari egységben. Hivatalosan ugyanis így nevezték a szobor közelében meghúzódó kocsmát. Igaz, ennek fejében kértek egy kis szívességet, ahogy a párt embere mondta, – tartsa szemmel a szobor környékét. Néhány éve ugyanis a párt ideológusának szobra kinyújtott kezébe egy darab kenyeret rakott valaki, félreérthetetlen célzásként, hogy az eszmék helyett inkább több kenyeret adjanak a dolgozóknak. Kisebb botrány keveredett belőle, hisz a kerületi újságban megjelent fotót látva a központi elvtársak idegesek lettek. A felelőtlen szerkesztőt eltávolították ugyan, ám a képek felbukkantak az öltözők vasszekrényeinek ajtaján a play-boy újság nagymellű női mellett, kiszorítva a menő autókat, és a kedvenc focicsapat képét. Már a gyár kórházának udvarán sérült lábát próbálgatva sétálgatott, amikor az elvtársak ballonkabátos megbízottjával taláálkozott. Sikerült nyélbe ütni az üzletet, megígérve, hogy nem próbál azonnali kártérítést kicsikarni, maga is úgy gondolta, jobb lesz a hosszab távú előnyökkel kecsegtető pultos állás. Az pedig, hogy a kocsma ablakán keresztül figyelje a szoborba merevedett alak melleti park padján ülőket, nem tűnt nagy árnak.