Olvasási idő 7 perc

történetek a kékacélból 2.

DURST GYÖRGY | NAPLÓ

Azt az estébe hajló délutánt nem tudta elfelejteni, amikor a bronz kézbe került az a bizonyos kenyér. Sokan csak legendának vélték a történetet, ugyan ki mászna fel a több méteres magasságba, hogy elhelyezzen egy szelet kenyeret, amit a galambok úgyis hamar elcsipegetnek? Még a vizsgálatot folytató rendőrök sem gondolták komolyan, ám a belügyes elvtársak tartottak a szóbeszéd miatt kialakult helyzet fokozódásától. Nemrég ugyanis egy tragikus balesetben meghalt az ország egyik vezető, reformokat sürgető politikusa az acélművekben. Azt suttogták, hogy talán nem is baleset volt, valakinek nem volt ínyére a töretlenül fejlődő szocializmus megreformálására tett néhány évig tartó kísérlet: nem kell azt reformálni, ami egyébként is töretlenül fejlődik!- gondolták. A szovjet elvtársak lám, erőskezű pártvezér irányításával, milyen sikeresen teljesítik a kongresszusi határozatokat! – egy szóval ez a zsíros kenyér história nem tenne jót a gyár megítélésének.

Az acélmű szocialista brigádja, aznap délután találkozott a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás program keretében nemrégiben felújított művelődési házban a helyi papírgyár brigádjának tagjaival. A rövid kultúrműsor megtekintése után közös vacsora és táncest következett, amire a pult mögött álló mogorva férfi gyakran emlékszik vissza, s ilyenkor még a bádoglemezt is olyan gyöngéden simogatja a nedves ronggyal, mint annak a nőnek mellét, akivel a szünetben a szobor parkjának egyik félreeső padján töltött néhány boldog pillanatot. Csak fél szemmel figyelték, hogy a kultúrprogram egyik rőtszakállú résztvevője ügyesen felmászik a szoborra, de nem követték a kenyérszelet útját, mással, egymással voltak elfoglalva. Azon az estén Zsóka, a felesége egyedül maradt otthon a két gyerekkel, kicsik voltak, olyannyira, hogy az egyik még csak gömbölyödő pocakjában nevelkedett. Jól megvoltak egyébként, de ritkábbá váltak – érthető okból – a meghitt pillanatok, és annak a papírgyári brigádtagnak sokat ígérő volt tánc közben a pillantása.
Szerette a feleségét, a gyárban ismerkedtek meg, egymást választották. Zsóka a futódarut kezelte, a magasból szemelte ki az izmos felsőtestű férfit, aki hosszú nyelű fém kalapácsával igazgatta a hengersoron futó forró lemezeket. Többször elsuhant felette, diszkréten meglóbálva a daru horgát. A férfi észrevéve, jelzésnek ítélte ezt, felhívásnak keringőre, ahogy mondják és hosszan szemügyre vette a tekintélyes domborulatokkal rendelkező darus lányt. Piros pöttyös kendője alól lesve mind gyakrabban kereste a férfi tekintetét, s mikor egy ilyen alkalommal a férfi mit sem törődve a szabályokkal, belekapaszkodott a horogba, felhúzta magához a szűk kabinba. Társai úgy tettek, mintha mi sem történt volna, néha felpislantva terelték tovább a lemezeket, a brigádvezető azt hihette, hogy kiment elvégezni dolgát.
Az esküvőjükön ott volt az egész brigád, apósáék folyó melletti kertes háza udvarán elfértek. Az udvar hátsó részébe épített kisház lett az otthonuk. Amikor fiuk megszületett, a szakszervezet ajánlásával éltek a gyár bérlőkijelölési jogával, így kerültek a lakótelepi panel lakásba. A szobor mellett futó kaland nem zavarta boldogságukat, később sem került szóba a vizsgálódást végző civil ruhások firtató kérdésre: hol is volt akkor este, amikor a táncmulatságból egy időre eltűnt?