A gépész

Sanyi bácsinak hívták, kissé bicegett, az egyik lába rövidebb volt, magas talpú cipőjével kopogott az első emeleti folyosón a gépház felé. Volt egy Trabant hycomat kocsija, azzal járt be a Gyárba Budaőrsről. A Lumumba utcából kérte át magát a Pasaréti vetítőbe, közelebb volt, nem kellett átvágnia a városon. Muszter nézésre jártak ki a stábok, vagy, eldugottabb hely lévén, itt tartottak olyan vetítéseket, amelyeket kicsit rejtve akartak megszervezni. Itt mutatták meg filmjeiket a Herskó osztály tagjai a Tanár úrnak amikor visszatért Svédországból, Pozsgai kultuszminiszter ebben a vetítőben látta Csillag Ádám Dunaszaurusz c.filmjét, ebben a vetítőben ülte végig Vásárhelyi Miklós Ember Judit Pócspetrijét és a Snagovi gyerekekről szóló dokumentumát, itt voltak kedd esténként a BBS ülései, afféle zarándok helyeként a városi undergrandnak. Türelmes ember volt, a vezérlő pultról be-be szóltak neki, hangosabbra kérve, vagy éppen csak annyit mondva – osztás! Ezeket magától is megtette volna, de nem volt mindíg a kisablak mögött, tekercset kellett előkészítenie, vagy a kétszalagos tizenhatost beállítania kezdésre. A “Cinema paradiso” gépésze néha eszébe jutott, szerencsére, már nem voltak nitro filmek akkoriban. Megtanította vetíteni a 35-ös gépen, figyelni a váltó jelre, mindíg a végén hagyva a lefutott tekercseket, a blankokat külön kis gurigába mellé téve a dobozban, hogy a következő vetítésen a gépésznek ne kelljen levágnia, de is ne felejtse el visszatekerni, s ellenőrízni, hogy nincsenek nagy hibák, perforáció törések, karcok a hangcsíkban, vagy a fényes, esetleg a matt oldalon. Ezekről a doboz belső oldalára ragasztott kísérőlapra tett feljegyzések egyébként is tanúskodtak, de ez volt a szokása az idősödő, szakmába beleőszült mozigépészéknek.

A nővér

A háromágyas kórteremben ketten feküdtek, a harmadik ágyra már nem fogadtak beteget az osztályon. Két hét múlva kezdődik a felújítás, az ágyakat kirakják, a falakat kifestik, a mosdót kicserélik – legalább is ez volt az ígéret. A kórház kezelésére beutalt betegek hosszú időt szoktak itt eltölteni, a felesleges költöztetést akarták elkerülni. A csak kissé molett – ahogy magát jellemezte – nővér ugyan ingatta a fejét a határidőt illetően, de nem akart felesleges munkát ő sem végezni, egy beteg költöztetése mindig traumával járt, a beteget is megviselte. Vidáman kiáltott be reggelente, kiosztotta a lázmérőket, csak a takarító morgott velük az éjszaka nyomait igyekezvén eltüntetni. Mert ugyan eleinte egyedül volt a szobában a külső folyosóra nyíló nagy ablakon beáradó nyári melegben, azon keresztül figyelve a nyárpelyhek röptét, de egy hét múlva érkezett az új beteg, valami kideríteni való fertőzéssel a testében. Beszélgetni kezdtek egy idő után, kerülgetve egymást, mint az egymással ismerkedő kutyák. Tisztes távolságot tartottak ugyan, egyikőjük sem akarta elkapni a másik betegségét, elég volt a sajátja.

Kiderült, hogy felületesen ismerhetnék is egymást, reklámfilmes volt az új beteg, bár producernek tartotta magát, rendelt filmeket gyártott, azokhoz meg nem kellett támogató pénzeket szerezni. Néha meglátogatta a felesége, akinek hangos utasításokat adott, kivel kell beszélni, mit kell mondani, ő maga ritkán használta a telefonját.

Egyszer beállított közös ismerősük, egykor kezdő rendezőként vett részt a hazai filmszemlén, mostanában reklámokban dolgozott, de készült a Nagy Műre.

Hamarosan ismét egyedül maradt, a nagyhangú, magabiztos szobatárs bélfertőzése házi kezelésre ítéltetett, egyedül használta egyre gyengébb állapotba kerülve a mosdót. Egyik éjszaka elesve, kúszva, az infúziós állványba kapaszkodva mászott vissza az ágyába, a reggeli vidám hangú ápoló elkomorodva hallgatta kalandját az injekció beadása közben. A kezelő orvos utánajárására kiderült, mi is a pontos diagnózis, az infúziós palackban sárga színűre cserélt folyadék hatni kezdett, lassan magához térve ismét olvasni kezdte kedvenc délvidéki írója újabb regényét.

Elérkezett a fertőző osztály felújításának ideje, átköltöztették egy hatágyas kórterembe, jobbra tőle egy kis éjjeli szekrény távolságra kopaszodó, hatvanas gyomorfertőzött feküdt, balra egy tüdőbeteg. A szemközti ágyakon fekvőkről nem tudott meg közelebbit, ám az éjszakai horkantásokból ítélve ott is hasonló állapotban lehettek az ágyból ritkán felkelők. A baloldali ágyszomszéd egy zöldes színű kristályt mutatva arra bíztatta, rendeljen egyet ő is, ha a markában tartva felmelegszik, gyors gyógyulásra számíthat, a baloldalit népes családja látogatta meg, megkérték, had’ üljenek az ágya szélére. A látogatás után pálinkával kínálta. A délelőtti nagyvizit előtt a kezelőorvos a nővérrell együtt érkezett a baloldali szomszédhoz, kezében egy hurkatöltő nagyságú injekciós tűvel. Felültette az ágy szélére, aki a zöld színű kristályt a kezében szorongatva várta a döfést, A kezelőorvos a hátának tartott hatalmas tű hegyével kereste a bordák és gerinc között az optimálisnak vélt pontot, az ápoló nővér szemben állva vele a vállát erősen tartotta, hogy ne mozduljon el. Halálos lehet a tévedés. Az ordításra néhányan még odafordították a fejüket, a tüdőben felgyülemlett folyadék leszívása ilyes módon többek számára már megszokottá vált. A másnapi viziten a főorvosnak szólt, hogy saját felelősségére el kívánja hagyni a kórházat. Egy hét múlva a felülvizsgálatra visszatérve benézett a kórterembe, a kristályos ember kábultan aludt, a jobboldali szomszéd a többiek szerint eltűnt, valószínűleg meghalt. Az ápoló nővér Angliába ment a lánya után, ápolóként dolgozik volt kollégái tudomása szerint.