3.
Az éjjeli álmom a Balázs Béla Stúdióval kapcsolatos. Monory M. Andrással beszélgettünk, hogy az új vezetőségnek milyen feladatai vannak. Az akkori filmfőigazgató szerint az alapszabályban leírt, a mindenkori egy átlagos magyar játék film költsége nem jár a stúdió kollektívájának, hanem adható. Mindez valamikor a nyolcvanas évek közepén történt. Ettől kezdve került folyamatosan hátrányos helyzetbe a stúdió. Nem jár, csak adható, ez azt jelenti, hogy valahol, valaki eldönti, hogy mennyi adható. Vajon milyen kritériumok alapján dönti el és kicsoda? Ki mondja ki a végső szót? Az új vezetőség feladata egyértelmű. Követelni kell a stúdiót az alapszabályban meghatározott összeget, állapodtunk meg.
5.
Régen álmodtam már “filmeset”, ez a ma hajnali álom is azért törhetett rám, mert tegnap estefelé belenéztem a france2 tv csatorna élő közvetítésébe a 79. Cannes-i filmfesztivál megnyitójáról. Álmomban újra végig gurultam a Croisetten a Vieux Port-tól egészen a Palm Beach félig zárt parkolójáig, ahol megállva néztem a tengerpart szélén tájcsíző csapatot, az öbölben ringó yachtokat, a távolból is jól látható fesztivál palotát, ahol a Red Carpeten a fotósok hadától kísérve, magukat illegetve vonultak a sztárok a lépcső tetején várakozó fesztivál igazgató, Thierry Frémaux felé. Az álom rövidke képei felidézték bennem az emlékeket, amelyek ehhez a városkához és a fesztiválhoz kötődnek.
Nem tudom, miben bíztunk Iványi Marcellel, amikor 1996-ban hónunk alá csapva a filmesdobozt megkerestük a fesztivál párizsi irodáját, és kitöltve a nevezési papirokat otthagytuk az íróasztalon. A fesztivál akkori igazgatója, Gilles Jacob megnézte, és beválogatta a versenybe. A “Szél” című film Arany Pálmát kapott, akkor azt gondoltam, ennél nagyobb siker nem lesz filmes pályafutásom során.
Öt évvel később Mészáros Péter “Eső után” cimű filmje ismét megkapta a rövidfilmes verseny legrangosabb díját. Már rutinosan mozogtam a fesztivál palotában, ismertem a hátsó kijárat felé vezető utat, ahol a színészek és rendezők, filmmogulok és benfentes ujságírók közlekedtek, elkerülve a kíváncsi szemeket, a mélygarázsba vezető utat, ahonnan a propagandaanyagokkal, és a kamerákkal felszerelt tudósítók járnak, tudtam hogy kell kikerülni az ellenőrzéssel megbízott biztonsági őröket, akik a 2001.09.11 után már kikerülhetetlenné váltak.
Producerként két Arany Pálma díjjal elbízhattam magam, mert pár évvel később koproducerként – a producer Muhi András volt – Kenyeres Bálint “Before Dawn” című filmje vetítésére már úgy készültem, hogy ismét meghallgathatom a Palais Lumier-ben Saint-Saëns “Az állatok farsangja” művének Akvárium tételét, ami a fesztivál szignál zenéje. A következő izgalom Erdély Dániel “411-Z” című kisfilmjével kapcsolatos, szintén a rövidfilmes versenyprogramban szerepelt, producertársam Angelusz Iván a Katapult Stúdió vezetője volt, sajnos, már nincs közöttünk. Európa összes első osztályú fesztiválján voltam filmjeimmel, díjakat is kaptak, de a legkedvesebb emlékek – érthetően – a Cannes-i fesztiválhoz fűződnek. Rendszeresen kapom az értesítőket az eseményekről, számon tartanak, talán még egyszer visszatérek, na nem producerként egy új filmmel, vendégként, kíváncsi látogatóként.
16 éve nem vettem részt forgatáson, amióta az Orbán rendszer hatalomra került. Részben külföldön élek azóta, az eltelt évek nem múltak el nyom nélkül bennem, de remélem, hogy hamarosan bekövetkező filmszakmai változások visszaadják a reményt, hogy megújulásra készen állnak a fiatalok. Nekem már nem lesz komoly szerepem ebben, maradok továbbra is Von-tolla, a kívülálló, mint a Dzsungel könyvének magányos farkasa, ha kellek harcostársként számíthatnak rám a támadó dólok ellen.
