Olvasási idő 15 perc

pince történetek i.

HOGYAN KELL PINCÉT ÉPÍTENI? BADACSONY

DURST GYÖRGY | NAPLÓ 

Az első, saját pincénk építésére a Badacsony lábánál, közel a 71-es úthoz, a vasút mellett elterülő réten került sor. Szüleim ott vettek telket. Olcsó volt az akkori árakhoz képest, hiszen a Balaton vízszintjének emelkedésekor, tavasz tájt’ a talajvíz magasan állt a réten, békák tanyája volt, gólyák séta tere. A telek határán nyolcvan centiméter mély árkot kellett ásni, a víz ott gyűlt össze. Egy fogadott traktoros felszántotta a területet, a nagyobb fűcsomókat, sást a sáncba dobáltuk, a földet elsimítva, bedolgoztunk pár kocsi istáló trágyát, indulhatott a kert kialakítása. Felébe Apám szőlőt telepített, a másik felébe, ketté osztva krumpli került. Anyámnak egy darab, veteményes kertnek.

A két oldalsó szomszédnál már volt kerítés, az utca felőli részen mi is építettünk, kaput állítottunk. Kutat ástunk, közel volt a talaj víz. Három betongyűrűt eresztettünk le, a harmadik félig kiállt a földből, arra fedelet raktunk, ne másszon bele állat, a vödröt kötéllel rögzítettük. A többes számot bátran használom, bár még csak tíz év körüli voltam, de a munkából nekem is jutott. Amíg otthon voltam, az általános iskolát Tomajon végeztem, addig foglalkoznom kellett nekem is a kerttel, eleinte játéknak tekintve, ahogy nőttem, már inkább nyűgnek érezve. A paprika palántákat öntöztem reggel, délután meg a krumplibogarakat szedegettem. Kiskamaszként már annyi minden más dolga akadna az embernek!

Apám gondosan megtervezte a leendő pincét, a magas talajvíz miatt nem érdemes mélyre ásni. (A szomszéd nem így gondolta, egyik tavaszon úsztak a hordók a föld alá ásott pincéjében.) Badacsonyi bazaltot hozatott, a föld felszíne fölé épített egy lapos tetejű présházat, az elejét szépen díszítve háromszög alakúra faragott vitorlás kővel. Abból nyílt a pincerész, bazaltból volt annak is a fala, vagy harminc centi, a tetejét és oldalát jó vastagon földdel fedte, füvesítette, csak a szellőző kémény magasodott ki. A présház ajtaja fémből volt, betörés ellen védelmet nyújtott, a második, a pinceajtó tömör tölgyfából. Jó hűvös volt, meleg nyári napon is 15 fok, igaz a pince hőmérséklet apám szerint 10-12 fok között ideális. A bejárathoz közel cseresznyefát ültettünk, asztal, pár szék, tűzrakóhely is volt a kis füves területen.
Később, egy emlékezetes, kezdő vitorlás túránkon a vihar beszorított bennünket a badacsonyi kikötőbe. Fáztunk, és a kis csapat – vagy hatan voltunk – meglátogattuk a palackozó üzemet, szüleimet. Dologidő volt, örültek nekünk, kaptunk pár üveg bort is, de sokat nem tudtak velünk foglalkozni, három műszakban folyt a termelés akkoriban. A vihar még tartott, piros jelzés volt, lobogtatta a szél a kosarat a móló végén. Bevásároltunk a kör alakú Gombában, a kulcsot megkapva visszahúzódtunk a pincébe. A kis jancsi-kályhán főztünk, vártuk a napot, amikor elindulhatunk. A bérelt hajót le kellett volna már adni Bogláron, tanakodtunk mi legyen. A bazársor borozója előtt ültünk amikor egy viharedzett srác ajánlotta, hogy majd ő átvisz bennünket. Emlékeim szerint hárman mentünk vele vissza, Öcsi, Hali és én, a lányok vonattal mentek Pestre.
Nekem az volt a feladatom, hogy a hajó aljából folyamatosan merjem a vizet a szapullyal. 15-ös túrajolle volt, schwertes, rendesen megdőltünk néha az erős Észak-nyugati szélben de a srác tényleg profi volt, becsúsztunk hamar a kikötőbe Boglárra. Apám felmérve a károkat, amiket várakozás közben a pince borai között okoztunk, később vonakodva adta ide a pince kulcsát.
Miért kell pincét építeni? – TAPOLCA
Ezt a kérdést csak félhangosan tette fel anyám amikor apám újabb pinceépítési tervébe beavatta. A badacsonyi pince és szőlő megvolt már pár éve, amikor elérkezett a nyugdíjas kor és a szolgálati lakást át kellett adni a következő lakónak. A lelépési díjat – kiegészítve anyám örökségével – Tapolcán, a Sümeg felé vezető főút egyik temetőhöz közeli utcájában lévő kertes ház megvételére fordították. Nem volt nagy terület, a kert hátsó részében volt vagy tíz sor elhanyagolt szőlő, a fedetlen terasz előtt egy diófa adott árnyat, de pince, az nem volt. Annak a tíz sornyi szőlőnek minek pince? – hangzott a kérdés, amikor ott van a badacsonyi, ahová apám minden második-harmadik nap elvonatozott és hol a lábdi állomáson, hol meg a badacsonyin szállt le és fel, mert a birtok pont a kettő között volt. A vonaton barátokra is lelt, a szigligeti szeszfőzde főnökével gyakran találkozott, talán ő is tapolcai volt, igaz, leszállt a tördemici állomáson, de néha elkísérte apámat badacsonyig, ahol Hamvasnak áldozva néhány pohár borral köszöntötték a napot. A mi emberünk!- mondta apám róla, nem vetette meg a jó bort és egy kis demizson pálinkát kínált cserébe. Anyám kérdése költői volt, nem várt választ, ötven évnyi együttélés során tudta, hogy apám szőlő, pince nélkül mihez is kezdene?
A szőlő pince nélkül semmit se ér, és a ház végében lévő, valamikor istálónak szolgáló helyiséget szemelte ki, nekiállt kiásni, mert oda ugye nem tudott semmiféle földmarkoló masina bemenni. A kert területét nem akarta csökkenteni, a fedett terület jó lesz pincének. Méternyi mélyen ásta ki, a kb. húsz négyzeméternyi területet, a föld feletti részt egy méterre felfalazta, tetejét vasalt betonnal fedte, az volt a présház, tároló stb. Ajtót eszkábált rá és kész a volt a pince. A Tisza melletti faluban lévő ősi ház, ahogy emlegette, lehetett a példa. Ott is volt vagy három, bor tárolásra is alkamas pince. Egy titkos, ami a nyári konyha padlója alatt volt, egy a ház hátsó fertályán nyílt, és egy az udvaron, ami jégveremként szolgált, ferde tetején megállt a hó télen, szánkáztunk rajta gyerekként.
A pince utáni vágy a rajna menti borvidékről a nyírségi falvakba telepített családok sajátja lehetett, az ottani gazdálkodás hozadéka, miközben építkeztek, “rakom a ház” mondogatták, ahogy a legenda tartja miért is lett Rakamaz a tokaji hegyhez közeli falu neve. Colmar, Mülhaus és a Rajna menti borvidék kisebb falvai voltak az ősök otthonai. Mária Terézia idején telepítették a családokat Elzász-Lotaringia területéről a török időkben megfogyadkozott lakosság helyére.
A tapolcai pincének nem voltam aktív építője, már a városba csábított, mint éjszakai lepkét a fény, az új élet ígérete. Havonta azért meglátogattuk a tapolcai házat, eleinte a bordó R4-es autónkkal, később a szürke Zsigulival. Emlékezetes látogatás volt, amikor Murányi Sanyival, és Szirtes Andrissal jártam arra, valami filmes üggyel, és persze apám meginvitált bennünket az új pincébe. Nekem jutott a sofőr szerep, mint annyiszor, de ők emlékeim szerint boldog perceket töltöttek el, amíg én anyámmal beszélgettem. Még énekeltek is, elég furán hangzottak a bordalok.
Azt a bordó Renaultot egyszer ott szereltem a diófa alatt, aláfeküdtem és kicseréltem az olajpumpát meghajtó fogaskereket. Elindultunk Pest felé a 71-es úton másnap, úgy Pálköve felé az autó megállt, valami nem stimmelt, egy csavar elveszett a fűben, otthagytuk és két kisgyerekkel becaplattunk a révfülöpi vasútállomásra. A telefonkönyvben találtam egy révfülöpi autószerelőt, megbeszéltem vele, bevontatta az út szélén hagyott autót. Teltek a hónapok, nem értem el telefonon, leutaztam a telefonkönyvben talált címre. A műhely zárva volt, ahogy arról egy kis cetli tudósított, bizonytalan ideig. Az udvarban nem láttam az autót, dolgavégezetlenül utaztam vissza. Néhány hét múlva kaptam egy rendőrségi értesítést, mely szerint átvehetem az autóm rendszámát, megtalálták a műhelyben s egyben tájékoztattak, hogy üzérkedés miatt nyomozást folytatnak a tulajdonos ellen. Az a borvörös autó soha nem került elő.