Olvasási idő 5 perc

jerezi anzix

DURST GYÖRGY | NAPLÓ

Egész héten esett az eső, amire nagy szükség van errefelé, telnek a víztározók, ha lesz szárazság, meg forró nyár – biztosan – nem kell majd korlátozástól tartani. Igaz, a “nyáron még elmegy” cipőm beázik a patakokban folyó vízben, a tető is valahol, az évszázados falak repedésein lecsorgó víztől pont az ágyunk felett nedves lett a plafon széle, szeretett Afrika unokám is átgázolt a száradásra kitett esernyők tetején, amitől az egyik megadta magát, – vannak itt is problémák.

Azért írok erről, mert néhány barátom felvetette, hogy a napsütötte Andalúz táj vidám képeit bizonyára csak kifejezetten bosszantásukra teszem fel a közösségi hálóra, amíg ők áznak-fáznak, itt vagy karnevál van, fiesta, tengeri sün és osztriga fesztivál. Vigasztalásként, hogy itt sem fenékig tejföl az élet, közel tíz év rendszeres ittlét tapasztala után emlékeimben kutatva sorra veszek néhányat a borúsabbak közül.

Mindjárt elsőnek azt említem, hogy a László kórház kiváló, már nyugdíjazott orvosa amikor megtudta, hogy hosszabb időt a mediterrán vidéken töltök, könnyebben beazonosította a leishmania betegségem okozóját, a fertőző vírust átadó szúnyogot. Igaz, addigra már alíg éltem, de megmentett. Másodikként, hogy pár évvel ezelőtt egy bőrömön megjelenő gyanús foltot vizsgálva a privát dokinál – 50 Eu volt – kiderült, hogy melanoma nevű betegség támadott meg. Hosszas kezelést kaptam a hivatalos egészségügyi rendszerben, aminek eredményeként talán sikerül megúsznom az újabb halálos kórt. A napon tartózkodástól eltanácsoltak, hosszú burnuszban, fehér ingben mehetek az a óceánpartra fürdeni. Ez sem nagy öröm, mert a playa homokjában heverészve várni a hideg sörre a chiringito közelében, felváltva a hűs tengerbe való beúszással is kedvenc szokásommá vált.
Ha már említettem a tejfölt, az is eltartott egy darabig, mire az áruházak polcán megtaláltam a magyar gyomornak oly’ kedves terméket, amit valamiért itt nata frescának hívnak, nem összekeverendő a hasonló dobozban lévő sajtkrémmel, amit viszont nata quesonak kereszteltek. S ha már az étel: azt már megszoktam, hogy a piros paprikát magyarból hozom, ha ízletes csirkepörköltet kívánnak meg családom tagjai, cserébe narancsot, banánt, ízletes epret, málnát más zöldség és gyümölcs-félét szívesen vinnék innen magammal oda.
Persze igaz, az ég azért többnyire kék, a tavasz csodálatos, és mit tegyek, a helyi szokások, – flamenco, borkultúra, utcai teraszok – igazán vonzóak tudnak lenni.
Azt olvasom az egyik magyar hirportálon, hogy olyan drága itt az oliva olaj, hogy leláncolva tartják a polcokon. Az igaz, hogy itt is drágább lett, de láncot nem láttam, pedig szinte naponta járok vásárolni, a spanyol Mercadonába, a francia Carrefourba, és az otthon madaras Tesconak nevezett Al Campoba, az Auchanba. Az angol vagy a német érdekeltségű boltokban se láttam ilyesmit. Az élet itt is drágább lett, a piacon egy csokor friss hagymát petrezselyem zölddel csomózva már nem kapok egy euróért, de a az aposóm emlékére csak Papa kocsmának nevezett tabancoban még mindíg ennyiért ihatok egy jó pohár manzanillát, aminek illata, íze emlékeztet a hazai olaszrizlingre.
Erről eszembe jut, hogy kedves falumban nincs már kocsma, az emberek a coop üzletben vásárolják decis üvegekben a pálinkát és a sört, ahol egy kis pult mögött egyszemélyes posta működik, (mert a posta is bezárt) ha levelet akarnának feladni, csekket befizetni. A gyógyszertár is bezárt, filmszínháznak hívják a vászon nélküli mozit, ahol télen az orvosi rendelő működött, hogy ne kelljen külön fűteni azt a házat, ahol egyébként rendelni szokott a doki.
Mire hazaérünk, viszont megnyílhat végre a gyönyörű, Árpád-kori templom mellé csilliókért rittyentett látogatóközpont, ahol helyben készített kézműves csokoládét vásárolhat a vallási turizmus vendégserege, kézműves sörrel öblögethet, hírlik, kávézó is lesz, de panzió bizonyára. A helyiek nyilván nagy számban települnek majd át oda a buszemegálló mellől. A központot tavaly augusztusban tervezték megnyitni, az akkoriban igazságügyi miniszterként funkcionáló Varga Judit fel is kereste a veszprémi püspök társaságában.
Később arra járván a tetőn dolgozgató szófukar ember kérdésemre, mikor lesz kész? – valami olyamit felelt, mint Örkény egyik rövid anekdotájának szereplője:
SPACE
– Legyen nyugodt, író elvtárs. Augusztus huszadikán itt folyni fog az acél. Egyébként jól értettem? Örkénynek hívják az író elvtársat?
– Igen.
– A gyógyszerész fia?
– Igen. […]
– Ja úgy. Akkor elárulom, író úr. Lófasz fog itt folyni, nem acél.”