A ligeti házunk kertjéből a gazdaság szőlőjére lehetett látni, hitványka kerítés választotta el tőlünk a földút túlsó felén. Ősszel, szüret idején az érett fürtökön darazsak zsongtak, a gazdaság lassan közeledett a csőd felé, a területre lakóparkot terveztek, már nem szüretelték le a termést. Apám csak nézte, hogy megy az enyészetbe, majd gondolt egyet, utánajárt, mi lesz a területtel. Akkor tudta meg, hogy értékesítésre vár, a gazdaság már nem foglalkozik vele, nincs ember aki leszedje, feldolgozza a szőlőt. Néha átment, kóstolgatta az egyre töppedő, aszúsodásnak indult szemeket, majd egy nap felhívott, menjek, megyünk szüretelni!
Hideg volt, december eleje, a dér már megcsípte a fürtöket, a bogyók mézédessé váltak. Jégbor lesz belőle, mondta csillogó szemmel, félrevágott sapkáját igazgatva. Leszedtünk vagy két mázsányit egy nagy, vagy kétszáz literes műanyag hordóba. Közel az aljához fúrt egy lukat az oldalába, beleillesztett, egy kb két centis átmérőjű csövescskét. A hordóból lassan csöpögni kezdett a must, ami vagy harminc fokos volt, préselni se kellett. Nem hitt a saját eszközeinek, ezért egy üveget megtöltve elvitte a borminősítő intézet laborjába, a Batthyány utcába. Két ötven literes üvegballon lett tele a folyékony arannyal, ahogy ő nevezte az isteni nedűt.
Volt egy darab földünk a badacsonyi hegy szoknyája alján, közel a vasúthoz, a 71-es úthoz. Szántó terület volt eredetileg, kevés pénzért jutott hozzá. Ha magas volt a Balaton szintje, akkor egy ásó nyomra megcsillant a víz a gödör alján. Vízgyűjtő árkot ásott, ahogy az a falvak portái előtt volt régen. Anyám kis zöldséges kertet gondozott, volt paprika, paradicsom, krumpli nehezen fejlődött a vizes talajban. Apám szőlőt ültetett, külön nevelte a hajtásokat, iskolának hívva a földet felpúpozva védő veszőket. Készült egy pince is, a vitorláskővel díszített bazalt építmény egy részét földdel betemtve az északi oldalon. Présháznak használatos előtere, napozásra kiválóan alkalmas lapos teteje volt. A vizes talajban nem volt érdemes mélyebben a föld alá ásni, az egyik tapolcai szomszéd megjárta, egy alkalommal úsztak az üres hordói a víz tetején a pincéjében.
Elkerültem otthonról, középiskolába Veszprémbe jártam, majd kíváncsi kamaszként később a nagyvárosba kerültem. Amikor vagy hatvan év után szüleim elkerültek Badacsonyból még egy ideig Apám ápolta a kertet, majd közelebb költöztek hozzánk, Pestre kerültek, ligetre. Még onnan is vissza-vissza járt a badacsonyi birtokra, majd, már közelebb nyolcvanhoz, nehezen bírva a kéthetenkénti utazást eladták. “Aki szőlőt ültet, nagy urat vesz a nyakába” – szokta idézni Jókai bonmotját. Amíg bírta erővel, szolgálta urát.
Anyámat pár hónap után egy hozzánk közeli idős otthonban tudtuk elhelyezni, külön szobája lett, gyakran felkerestük. Mindketten dolgoztunk, a kis egyszobás lakásunkban nem tudtuk volna rendes körülmények között elhelyezni, ápolni. Ma is van ezért lelkiismeret furdalásom, de tudomásul kellett vennem a dolgokat. A ligeti házat eladtuk, abből tudtuk kifizetni az otthon külön szobájának árát. A maradék jégbort is elhoztam a pincéből, pár liter van még, harminc éves múltra néz vissza.
Most, húsvétkor, egy kicsi harangpohárba öntve, lassan kortyolgatva emlékszem meg szüleimről. Így, felnőtt fejjel, elhagyva a hetvenet, a badacsonyi telket présházzal visszasírom, bár már lassan nekem se tudja a kezem a metszőollót tartani. Legfeljebb mutogatni tudnám valakinek egy szál vesszővel, – mint apám nekem fiatal koromban – hogy hol vágjam el a venyigét, hány termő rügyet hagyjak, ha bort akarok inni.
Jégborhoz már nem lesz szerencsém, ahhoz a csillagok kivételes együttállása szükséges.
