A temetésre sokan eljöttek, “magyar”-ból is Pestről, Szegedről, Győrből ki tudja még honnan, én Jerezből, Andalúziából. Tolnai Ottó árván hagyott bennünket. Hivatalosságok nem voltak, ki-ki a saját arcával vett részt, Parti Nagy Lajos, Závada Pál, Villányi Laci, Balázs Attila, Bozsik Péter, Szerbhorváth Gyuri, Áron Bloom, Hartyándi Jenő, Grencsó Pisti és sokan mások, akiket felsorolni lehetetlen lenne számomra, no, meg nem is ismerek mindenkit. Bosko Kristic levelét szerbül tolmácsolta egy közös barát, Radics Viktória búcsúztatta a ravatalnál. Félix tétován kereste egy sirkő szélén ülve hegedűjén a hangokat “Nincs píííííz” – dúdolta néha Ottó egyik kedvencét. Másnap reggel a Homokvárban Jutka és a család kávéval várt bennünket, s persze előkerült néhány finom burek is. Királyhalomnál jöttünk át a határon, közelről láthattam a híres-hírhedt kétsoros “penge” kerítést. Láttam egy filmet az egykor két Berlint elválasztó sávban élő nyulakról, s azon tűnődtem az útlevél kezelésre várva, vajon élnek-e itt állatok a kerítések között? Befogadtak pesti barátaim, két éjszakát töltöttem így április elején, nem tervezett módon a nyolcadik kerületben és Palicson. Hajnalban indultam vissza, a reptéren a betonon állva vártam többed magammal a masinát, jól megfáztam az áprilisi szélben. Egy héttel később volt Domonkos István búcsúztatása, aki Svédországban halt meg, de Bácsfeketehegyen pihen, mostmár örökre. Ők ketten barátok voltak, nekem egyikük csak versein keresztül volt ismerősöm, meg azon a filmen át, amit Kornél és Nándi készített kis segítségemmel. A “Kormányeltörésben” címűt, úgyis mint emigráns, gyakran idézem magamnak, másoknak. “Kofferban szalonna, két kiló kenyér…” és az élet vágni engem is nyakon.

Két rövid felvétellel búcsúzok tőlük:

2.

Néhány napig bágyadtan élveztem ismét az andalúz napot, nem volt nagy meleg, az utcán már zajlottak a Semana Santa előkészületei, fiatalok gyakorolták a nagy templomi szobrok cipelését a városban. Vagy hat sorban, soronként öt ember emeli vállára a vaskeretet, tetejébe három-négy betongerendával. Kb. ennyit nyomhatnak azok a feldíszített építmények, amelyek Jézus szenvedés történetét ábrázolják a jeruzsálemi bevonulásától a keresztre feszítéséig, majd a feltámadásig. A legnagyobb katolikus ünnep Andalúziában, talán csak a Jézus születését megelőző adventi időszakhoz, a zambombához hasonlítható. Ott a várakozás, az öröm zenéi és dalai töltik be az utcákat, tereket, itt a gyász hetében visszafogott ünnepélyes felvonulások zajlanak, komor zenei kísérettel, rezesbandákkal. Flamenco énekesek egy-egy szakaszon megállva Máriához fordulva osztoznak a Szent Szűz fájdalmában. Vasárnaptól vasárnapig tart a Nagyhét, minden nap útrakelnek a város utcáin a templomok szobrai, elől Jézus, majd követi Mária szobra déltől éjfélig. Vagy negyven felvonulást számoltam, a szobrok után különös fejfedős papok és egyházi méltóságok, gyerekek és felnőttek lépkednek a fájdalmas hangulatú zenére. Az utcákon megáll a forgalom, lelátók épülnek, amelyekre előre lehet fizetség fejében helyet foglalni. A menet útvonalát a helyi Tv kamerái közvetítik a bűnös lelkek vonulását, a szűk utcákon meg lehet érinteni az emelvényt, amelyen a szobrokat viszik, gyerekek gyűjtik a hatalmas gyergyákról csöpögő viaszt, az ügyesebbek teniszlabdához hasonló méretű viaszlabdát is összegyűjtenek. Az utolsó vasárnapon vidámabb a hangulata a zenéknek, a feltámadás ünnepén már a teraszok is megtelnek.

Ebben az évben is elmaradt néhány meghírdetett menet az időjárás miatt, hatalmas eső zúdult vagy két napig a városra, ilyenkor a már elindult menetek bemenekülnek egy útba eső templomba, vagy el se indulnak, majd jobb időre várva a tervezetthez képest egy másik napon teszik meg útjukat. A cél a Katedrális, ahová minden templom/közösség elviszi a szobrait, ahol megáldják azokat. A várost ilyenkor turisták lepik el, a szállodák megtelnek, a bodegák-pincészetek látogatókat fogadnak, a flamenco bárokban kóstolgatják a sherryt.

Pár napig vendégeink voltak, régi barátom lánya a párjával, a hét gyerekből most csak öten voltak velük. Norvégiában élnek egy szigeten, komppal járnak iskolába a nagyobbak, a legkisebb másfél éves. Tervezgetik, hogy majd elköltöznek délre, felénk, de azért ez nehéz döntés. Megbeszéltük, hogy a nyáron mi megyünk majd hozzájuk, lakóautóval.

3.

Április 22-én kellett megjelennem a helyi kórházban az onkológián, ahol már négy éve kezelnek melanómával. A kedves fiatal orvosnő minden alkalommal kikérdez, megtapogatja a bőrömet, megvizsgálja az operáció hegeit, nézi a friss vérképet. Néha megakad egy picit, felemlegeti a triglicerin szintet, ami magasabb a határértéknél. A kevés mozgás mellett jerezi borok is szerepet játszhatnak ebben, – mondja feddőleg. Óva int a napozástól, hosszú leplet, burnuszt javasol ha tengerpartra megyek. A víz, a homok, a napfény és a bor ami részben odaköt, nehezen viselem ezt a helyzetet. Mondják, hogy ha öt év telik el a betegség felfedezése óta, akkor már szinte biztos, hogy megúszom komolyabb baj nélkül. Még van másfél év hátra, bár, így hetven felett már minden megtörténhet.

Pár nap múlva indultunk vissza, részben a várhatóan magas hőmérséklet elől szökve, részben meg a vidéki ház és kert vonzott bennünket, a kiváncsiság, mi van vele, történt-e valami különleges dolog. Elbúcsúztunk a gyerekektől, az unokáktól, s nekivágtunk a kb. háromezer kilométeres útnak.

A szokásos útvonalat választottam, már ismert helyeken terveztem a megállást, parkolókban, kicsi kempingben, lakóautó pihenőkben. A névnapomat Moncofa kempingjében, a Costa Levante-ben töltöttük, egy üveg pezsgő és a tenger társaságában, néhány vízben csiszolt lapos követ szedtem, nem tudom, hogy szabad-e ilyeneket elhozni, beraktam egy kicsit eldugva az óeánban gyújtött kagylók közé. Jó lesz majd a kertünkben, elég lesz csak, ránézni és máris hallom a hullámok zaját, s magam elé képzelem a kertben a tengert. Már vagy tízenöt éve éljük a kétlaki életet, nyáron a Zala megyei faluban, közel a Balatonhoz, télen Andalúziában, közel a nagy vízhez.

Tovább indulva, a francia határhoz közel fekvő Port Leucatét vettük célba, megismertünk ott egy közvetlen vízparton fekvő kagyló árusító helyet, helyben is lehet enni, osztrigát, fekete kagylót, finom francia bor kíséretében. Vettünk két kiló közepes méretű kagylót, elfoglaltuk a helyünket egy strandhoz közeli lakóautó parkolóban és ott jerezi borban párolva befaltuk, és elnyújtóztunk a közelgő estére várva a parton. A reggeli induláskor gondoltam arra, hogy na, most tényleg meglátogatjuk Derdák Andrásékat, akik Montpellier-i lakásukat feladva egy völgyben, a patak melletti házban létrehoztak egy közösségi teret, bentlakásos lehetőséggel, alkotni, pihenni vágyó társakat várva. Régóta ismerjük egymást, szóba került már, hogy utazásaink során meglátogatjuk majd őket.

Hát, ez ezen az áprilison sem sikerült. Valahol Béziers környékén – az autópályákat kerülöm – egy benzinkútnál észrevettem, hogy csöpög a hűtővíz az autóból. Még egy darabig, Sété-ig néhányszor megállva, vizet töltve az autóba eljutottunk, kerestem egy autószerelőt, valahol Montpellier közelében találtam egyet, ha odáig eljutunk, akkor majd kiderül, mi okozza a vízfolyást. A cél előtt vagy húsz kilométerrel megálltam, nem mertem tovább menni, víz nélkül a motor teljesen elromolhat, ennyit tudtam. Egy francia hölgy segített autómentőt hívni, távolról lányom is besegített telefonon. Megérkezett egy fiatal srác, felvontatta az autót a trélerre, és elindultunk szombat délután a szervíz felé. Még nyitva volt, elhelyezték az autót a többi szerelésre váró között. “ A szexuális szabadságomat egy idegroncstelepen töltöm el”- idéztem magamban a dalt, “mindenki azt kapja amit megérdemel”. Vasárnap nem dolgoztak, hétfőn megvizsgálta a szerelő, megrendelte az alkatrészt (vízpumpa csere), ott aludtunk három éjszakát, kedd estefelé elindultunk. Három nap késésben voltunk a tervekhez képest, így a május elsejei 35. Mediawave fesztivál nyitó eseményeit elkéstem. A norvég kirándulásra szánt pénzünk is elfogyott, elég drága a francia autószerelés, félek, ez a bolond április ezt is meghiúsította.