Nem sípol a kórházi gép, áramszünet van, vagy áramvég. Nincs derengés, nincs port kavaró szellő, nincs horrorisztikus csend, csak éppen a hangok most az ő fülében vannak. Gyomrában kavarog a tejút, szerencsére nem laktózérzékeny, tüdejét csiklandozzák a csillagok, szerencsére nem tüdőbajos, becsukja a szemét, övé a sötét. Hajszálereiben futnak a patakok, dobhártyáján a vadlovak, mellkasában fekete lyuk, ő álmodja most az álmokat. Próbál nem gondolni semmire. Próbál nem a semmire gondolni. Lótuszpózban zsibbad a lába, lezúdult emberi hagyaték nyomhat egy ideget.

Még visszatartja egy percre. Megrogynak az épületek, pereg a beton, az üvegből homok, a tetemekből agyag, a felhők lehullanak, az ég magába fordul. Ha van Isten, eltakarja a szemét. Az óceán minden cseppjét felszívja a föld, a csigaházakból mészhegyek, a hegyek leomlanak, egy kontinens elreped, a láva hamu, cseppfolyós massza a világ hét csodája, bog, görcs, semmi. Elmosolyodik. Nem kell a semmitől úgy megijedni.

Még egy pillanat. Most minden odabent van. Eljátszik kicsit a százholdas pagonyban. Gyurmázik, üveggolyót gyúr, macskaszemes. Megsimogatja az öreg ezererdőt. Megmossa az arcát a Csendes-óceánban. Magának olvas esti mesét. Feltörli a kiömlött esőt, ecetet önt a vízköves medrekbe. Kimossa utánunk a paplant, felrázza a gomolyfelhőket, foltoz, fehérít, öntöz, fűmagot vet. Ruhájából virágszirmokat szab, megszúrja az ujját a vadrózsa tövise. Felszárítja a földbe ivódott vért. Megszelíditi a vadrózsákat. Felmérgesíti a szelíd gesztenyét. Összeszorítja rögös tenyerét. Ellágyul egy bébielefánton. Most dönt: még néhány ezer év.

Kiengedi a levegőt.

És újra színe lesz az égnek. És nőni kezd vissza a fákra a kéreg, a csontba a porc. A húsra a bőr, a bőrre a ráncok, a ráncok köré a mosoly. A sok semmi komoly. Levendulaillat száll a levegőben, egy budai techno-jógaöltözőben egy sovány házi kisegér lesi az alkalmat, amikor végre egyedül maradhat és feleszegetheti a teába mártogatott teljes kiőrlésű zabkeksz lehullott morzsáit.

Anyám mindig is mondta, hogy a meditáció kitisztítja a fejet. Ha befelé figyelek, észre fogom venni, hogy nincs is kint semmi. A mindfulness aféle szitokszó lett nálunk, anyám hét gyereke vette a szájára és köpte ki gúnyosan, anyám hét gyereke bolyong, nyolc, mert bolyongok én is, nem hogy nincs, ami lehorgonyozna, nincs hova kikötni. Életben lenni nem erény, nem kiváltság, nem hatalom. Én nélkületek is tudok lélegezni, ha akarom. Nekem nem hiányoznak a fák, amiket a bűntudatotokban gyökereztettetek, engem nem zavar a szemét. Nem ejtek könnyet, ha kihalnak a pandák, nem érdekel a hőemelkedés, nekem nem fáj, hogy újraszántjátok a porladozó talajt. Mi nekem ezer év? Én örökké bolyongani fogok. Legalább ti ne legyetek már annyira elveszettek.