Olvasási idő 5 perc

újrakezdés

♦ DUBÁN KITTI | NAPLÓ

Egy teljesen idegen szoba más testétől göröngyös ágyában töltöm a szilveszteréjszakát. A falon körben roskadozó könyvespolcok, a por és az öreg papír szaga puha, a sárga ernyős lámpabúra vigyázva hajol fölém. Egészen otthonos, mint egy óvóhely, egyetlen feladata, hogy védje, aki ide menekül, magára zárja az ajtót és igyekszik nem meghallani a kilincs nyikorgását, amikor megpróbálnak rányitni.

Nem is tudom, Tamás megpróbált-e utánam jönni, miután szinte elköszönés nélkül kivontam magam a buliból. Biztos nem arra számított, hogy két randi után meghív a házába, a barátaival szilveszterezni, és én még éjfél előtt bezárkózom a szobájába és ki sem jövök reggelig. De egyszerűen nem tölthettem vele az év első perceit, a vadidegen barátaival meg főleg nem. Megcsókolni egy arctalan szájat éjfélkor. Mosolyogva koccintani valamire, azért, mert kell. Valaki más életét élni, kapaszkodni egy illúzióba, hogy reggel érzelemmentes, részeg szex után pucéran álljak a semmi felett, mint a rajzfilmekben. Csak akkor esnek le, ha lenéznek. És lenéznek mindig.

Nem férek el most magamban. Helyet kell csinálnom. Kidobni mindent, ami felesleges. Lassan fordítom el a kulcsot a vén faajtó zárjában, kattan, sóhajt, enged. Egy kezemben elfér, amit hoztam, egy kistáska, benne a mobilom, a lakáskulcsom és egy félbe hajtott tisztasági betét, két ujjamra akasztva egy leharcolt magassarkú, karomon lehamuzott vászonkabát. Miniszoknyában és harisnyában osonok ki, a nappaliban Tamás oldalra billent fejjel fekszik a kanapén, folyik a nyála. Még így is egész helyes, nem lehet rá haragudni, de persze nincs is miért. És nem is akarok. De sajnálni sem tudom. Minden, másokhoz ragadt érzést otthagytam a hálószobában, majd ő összecsomagolja és kimossa az ágyneműt, és nem lesz többé közünk egymáshoz.

Átlépek a pezsgősüvegeken és a szétgurult szőlőszemeken, egyenesen ki az utcára, nyitva az ajtó. Vakít a hó, éjjel esett, érintetlen és érinthetetlen, mint egy új kezdet. Csíp a tüdőmben a levegő. Belebújok a kabátomba, kiveszem a telefonom a táskából, még most le akarom törölni a Tindert, hogy aztán tényleg nulláról, csak én, de csutkára van merülve. Fogalmam sincs merre van a hazafelé. Nem fordulok hátra, harisnyában futok a havon, belecsap az arcomba a felszálló hóharmat és hihetetlenül boldog vagyok, hogy nem tudom, hova megyek és már az sem számít, honnan. Csak az olvadó jég a talpamon, csak a párától lihegő levegő, csak a gyorsan múló szerelmek kondenzcsíkjában szétfoszló szabadság.

írásaim

♦ DUBÁN KITTI

irodalom/novella

Dubán Kitti: CSENDÜSTÖKÖS

Dubán Kitti: BÉKE

irodalom/napló

Dubán Kitti: ÚJRAKEZDÉS