A tér hiányzik nekem a városokból. A belső tér, amiben érzem, hogy kicsi vagyok. Kétszobás, albérletfehér, meghittnek szánt szűkösség, az erkélyen elfoglalom az egész világot, erdeim egy fonnyadt paradicsompalánta és egy elgazosodott muskátlitetem, a hamus a kordában tartott erdőtűz, kezemben a lángja.

Nem is a meteort várom, hanem hogy mikor derül ki végre, hogy én vagyok ebben a fikcióban az egyetlen, ami valós. Már tudtam nyáron, Balatonon, a kertben, ahol feltúrták a földet a vöröshangyák. Éreztem, hogy mi vagyunk rossz helyen, és mégsem tudtam elmenni onnan, mert engem oda rajzoltak, melléd. Úgy radíroztál ki, hogy felszakadt utánam a papír. Azóta folynak össze a történeteim, fedik egymást az én és a mi, akkor lettem ösztönös ismétlési kényszer, kudarctörvény.

Egy havi fizetésem ráköltöttem a távcsőre, és ha belenézek, homályosan látom a csillagokat – vagy tűélesen a szmogot. Tekergetem kicsit a gombokat, de nem segít. Soha nem érdekelt a csillagászat, de most olvastam erről az üstökösről és lemondtam minden programom, kikapcsoltam a telefonom, előre megfőztem holnapra, kiteregettem, hogy ne zakatoljon a mosógép, és összeraktam a teleszkópot, hogy itt fázhassak a tenyérnyi teraszon és figyelhessem az eget. Hogy az ég figyelhessen engem, összehúzott szemmel. Micsoda nárcizmus ez az üldözési mánia. Mint elképzelni magad egy utópiában, de egy disztópiában főleg. Ameddig itt ülök, megváltozhat a világ, és aztán visszaváltozhat újra, és én nem tudom meg soha, és ha én nem tudom, akkor nekem meg sem változott semmi. Csak a semmi nem változott meg. A semmire nem kellene, hogy szavunk legyen.

Nem tudom, mennyi az idő, nem merek már bemenni pisilni. Több millió emberrel egyszerre akarom éppen elmulasztani a pillanatot, pont pislogni, elbambulni, észrevenni egy bogarat a korláton, a szemem sarkából látni, vagy azt hinni, hogy mintha láttam volna. Csalódást akarok hazudni magamnak. Egész délután erre a csalódásra készültem.

Kottázom a fejemben a csendet, ez csak az én csendem, ha filmet forgatnék az üstökösről, külön fel kellene vennem, hogy az erkélyen most csend van, mert a mesterséges csend életidegen, egy dokumentumfilmben láttam, hogy a csendhez nem lehet csak úgy a zajt kivágni. Kottázok, az első sor egész szünetekből áll, a második fél, a harmadik negyed, a nyolcadcsendeknél már kapkodom a levegőt, duplájára nő a tempó, a harminchatodnyi csend az már szorongás, nem folytatom, megköszörülöm a torkom. Az égcsíkom megnyugtatóan üres.

Lehet, hogy már meg kellett volna történnie. Lehet, már megtörtént és mindenki látta. Vagy senkit nem érdekelt, én meg várok valamire, amit mindenki látott és senkit nem érdekelt.

Örülök, hogy lemondtam ma mindent. Örülök az új teleszkópomnak. Örülök, hogy a meteor még jöhet, de nem jön. Jól esik most ez a semmi. El sem tudom képzelni, hogy akár történhetne is most valami. Megszólalhatna a csengő. Téves lenne, nem hozzám akartak volna csengetni, csak mellényomtak. És én megmozdulnék, mert meg tudnék mozdulni, behajlítanám a bokám, szétszedném a keresztbe tett lábam, felállnék a székről és lépnék, lépnék megint, és mondanám, hogy semmi gond, előfordul, pedig gond lenne, pedig tönkretenne mindent, de igazán nem bánnám. Addigra lezuhanna a meteor, erről nem tudnék. Nem jönnék már vissza az erkélyre, elvonná a figyelmem, hogy villog a telefonom, pedig úgy emlékeztem, kikapcsoltam. Bent meleg lenne. Elmennék pisilni és bámulnám magam a tükörben. Bőrhibákat keresnék, meg azt, hogy hol törik meg a csempén a lámpafény. Nem mernék visszanézni a fürdőszobába, miután lekapcsoltam a villanyt. És nem gondolnék az ágyban már a meteorra meg a Blitz 203-asra sem, amire elment a havi fizetésem.

Ha holnap kérdezik az irodában, láttam-e a meteort, azt mondom majd, mintha a szemem sarkából. Pedig kint ültem egész éjjel. De ezeket a dolgokat nem igazán lehet látni.