Szép kis véletlen az ilyen.

Egy sorral feljebb akarta küldeni. Talán Déri Miki mesterének. Mi a névsorban csak egy kattintásnyira lakunk.

S ha már így mégiscsak az én privát szférámba tört be, megkérdeztem, mi is ez, és tud-e még efféle finomságokat küldeni.

Így esett meg tehát, hogy a véletlen sodort ma ide. Egy félrekatt. A véletlen, amiről bizonyos körökben úgy tartják, hogy tulajdonképpen nincs is.

Véletlenek nincsenek. Hiszen Virág művészetének régóta a tisztelője vagyok. Ha nem lennék ilyen marha udvarias, mint amilyen vagyok, még azt is bevallanám, hogy meglehetősen irigy vagyok arra, amit tud. Kevés dolgot akartam életemben igazán megtanulni – na, ez a része sikerült –, az emberek fényképezését viszont nagyon is.

Mindenesetre tekinthetjük nem véletlennek, hogy mégiscsak az a szereposztás, joggal, hogy ma én irigykedek az ő fotóira, és nem fordítva.

Megjegyzem, egyszer már nyitottam meg életemben egy fotókiállítást, az iF kávézóban, éppen ott, ahol Virággal megismerkedtünk, egy korábbi kiállításmegnyitóján. Véletlen? Aligha.

A másik nem véletlen, mert ahogy már megbeszéltük, véletlen nincs is: gyerek- és ifjúkorom egy részét éppen itt töltöttem. Ezeken az utcákon barangoltunk a barátaimmal. (Fogalmam sincs, hogy ki köpőcsövezhetett itt egy ködös délután a nénikre, fogalmam sincs.) Ezeknek az utcáknak, a tereknek, a körfolyosós házakban élőknek a története izgatott. A régi és új lakóké. Az itteni színek és a nagy tételben ránk boruló árnyak.

Szerencsére gyorsan és idejében megszakadt államigazgatási karrierem legelején – ami egybeesett a végével is – ennek a környéknek a lakótömb-rehabilitációs programjáról értekeztem, bár nyersszívű bírálóm szerint hiba, hogy Krúdyt próbáltam parodizálni a szakmai szövegben.

Nem vette észre, pedig abban a szakszövegben भी igyekeztem felidézni a Klauzál tér szellemét, amely akkor is itt ólálkodott. A lerobbant házak, az akkor még mállott falak, a koszos parkok és a helyi érdekeltségű lumpenek között. Őt akartam valahogy megfogni, megmutatni én is.

Mondom, nincsenek véletlenek abban, hogy ma itt vagyunk.

És now, hogy ezt tisztáztuk, áttérhetünk a tárgyalásra.

Mi is a művészet, jelesül a fotóművészet szerepe – kisebb fába nem is vágnám fejszémet, mint ennek boncolgatása és megoldása a következő két-három percben. Miután ez egy komoly kiállítás, így komoly megnyitó jár neki, semmiképpen nem merném elviccelni. Úgyhogy ide valami fontos és súlyos idézet kell elsőként. Lehetőleg olyan, amelyet fahangon, szépen öblögetve adhatok elő, hogy lássátok, nem akárki nyitja ezt a kiállítást. Megpróbálom.

Susan Sontag írja a fényképezésről szóló agyonidézett művében, azt hiszem, úgy a 10. oldal környékén, ameddig a legtöbb olvasója azért csak eljut, hogy mindannyian Platón barlangjában ülünk, mégpedig háttal a bejáratnak. És csak a megcsillanó árnyakat és fényeket látjuk a bejárattal szemközti falon. Ennyit tudunk a világról, ennyit érzékelünk mindössze abból a színes csodából. Árnyakat, villódzó fényeket. Pedig ki tudja, mi szépség, érdekesség vibrál ott kint, a valóságban.

S ekkor jön a mi Virág barátunk. Képeivel, az itt élők világának a bemutatásával egyszercsak kihoz minket ebből a dohos barlangból, s megmutatja a világot, azt a valódit, amiről mi eddig alig tudtunk valamit. Pedig lehet, hogy mi is láttuk, csak nem vettük észre, nem fogtuk fel, hogy mi is ez. Virág világa.

Szerzőnk nem a múltba réved, amire pedig itt sok a csábítás, és az sem szégyen, ha valaki enged neki. Nem a régi, a letűnt, a meggyilkolt, a tönkretett, a kifosztott világot keresi – ami azért mégiscsak körülölel itt minket. Hanem nagyon jó érzékkel megmutatja azt, amelyik itt lassan kialakul köröttünk. Ha úgy tetszik, megrángatja a Klauzál tér szellemének kopott, dohszagú, szürke vattakabátjának az ujját, hogy tessék már körülnézni, mi minden izgalmas, szép alakult itt körülöttünk. Lehet átöltözni színesbe, tisztába.

Embereket mutat be nekünk, a barátainkká teszi őket, és csak picit mosolyog rajtuk – egy kis irónia jót tesz általában a barátságnak –, mindezt lehengerlő kedvességgel.

Fényképezni a szó technikai értelmében ma már mindenki tud. Mindegy a blende, az expozíciós idő, a Schwarzschild-effektus, de még a szférikus aberráció jelenségéről sem kell semmit sem gondolni. Ugyanis ma nem az fényképez jól, aki efféléket tud, hanem aki megtalálja, akár ismeretlenül is a képet, pillanatok alatt kapcsolatot, bizalmat épít. Akinek elhiszik, hogy ebből a közös munkából most valami egészen csuda is kijöhet.

Nézzétek csak meg alaposan ezeket a fotókat. Nyilvánvaló, hogy ilyet csak az tud csinálni, akiről elhiszik az alanyok, hogy simán leülhetnek itt akár egy málnaszörpre együtt, és nagyot nevetgélhetnek mindjárt. Csak olyan tud ilyet, aki rokonszenvezik, sőt, aki talán szereti is azokat, akiket megmutat. Akiket bemutat nekünk, akik a Klauzál tér szellemétől eddig mindig a fanyalgás kényelmes szokását tanultuk el.

És akkor itt azt látjuk, hogy Virág kedvessége, átütő, barátságos lénye alkotóerővé válik. Távoli tájakon egzotikus népeket fotografálni, majd hazajönni és itt mutogatni sem rossz, persze. Ahogy tisztelettel adóztam az ukrajnai háború hátországát bemutató alkotásainak is. Ám itt nagyobb a tét. Persze nem azért, mert esetleg itt is a fejedre hullhat egy drón vagy egy bomba. De ezek a fotókon szereplők idejönnek, itt is vannak, vagytok, megnézik. És ha nincsenek megelégedve, akkor Virág, lesz nemulass!

Ráadásul ez nem egy „mosolyalbum”. Hiszen a szerző önálló, kritikus, mondom, sokszor ironikus alkotásokat hozott létre – nem biztos, hogy mindig mindenki ilyennek látja saját magát. Ám ezek a képek annyira bensőségesek, annyira jó hangulatúak, hogy biztosan nemcsak nekünk, szemlélőknek nyerik el a tetszésünket. Itt a sarkon a Klauzál tér szelleme is mintha már kicsit merne mosolyogni.

Robert Capa – aki két sarokra innen, a Madáchba járt gimibe, szóval elég közel – valami olyasmit mondott, hogy ha nem elég jó a képed, akkor menj közelebb. Az ő műfajában sem csak a fizikai távolságot jelentette ez nyilvánvalóan, Virágéban pedig egészen biztosan. Közelebb, egész közel ezekhez az emberekhez – és ez itt bőven nem csak a centiken múlik. Nem új ez még Belső-Pest művészetében sem, elég legyen a már idézett Déri Miki képeit felidézni, amelyek láthatóan erősen hatottak Stépán Virágra is. Így épülnek egymásra a dolgok. Miközben természetesen új értelmet nyernek a beállítások, a merész színek, a jellegzetes fények – és az a mindenen átütő életöröm, amelyet itt szerzőnkön is megcsodálhatunk.

Nézegettem a képeket, és azon gondolkodtam, mitől ilyen bensőségesek ezek. Nem a ma oly divatos streetfotók, szocióképek vagy ellesett pillanatok. Ezek összeszedett, vidám, jól végiggondolt, beállított alkotások. Ahogy el is várjuk valakitől, aki mégiscsak politológiát végzett, azaz a látszólagos káoszban akarja megtalálni az emberi cselekvések okát.

Szóval arra jutottam, hogy a zenei fotók, a koncertképek lehetnek azok, amelyek megtaníthatták erre. Arra, hogy figyelni kell másra, hagyni kell, hogy tegye a dolgát, úgy ott lenni, mintha ott sem lennénk a gépünkkel, miközben azért mégiscsak erőteljesen ott vagyunk.

Megmutatni hang nélkül azt, amihez egy zenésznek hang szükséges. A ritmust elkapni, hogy mikor kell megnyomni a gombot.

„You press the button, we do the rest” – mondta a Kodak szlogenje régen.

De itt éppen a „rest” a lényeg. Az összes többi: technika. Megérezni azt a hangulatot, azt a világot, amit egy századmásodpercbe be lehet sűríteni. „Vizuálban dolgozom” – vonta meg a vállacskáját egy interjúban, ahol egy bölcs kolléga megkérdezte, hogyan lehet a néma és álló képekkel a dzsessz lüktetését érzékeltetni.

Ennyi az egész: „Vizuálban”. Virág világa vizuálban.

Klösz György valamikor az özönvíz előtt fényképezte ezt, az akkori István térként ismert mai Klauzál teret. Kemény munka lehetett, érdekes megnézni. Valamit felidéz az akkori idők látványából. De az emberekről, akik ott lesték, mit csinál, semmit. Mégis egy fontos üzenet volt az a jövőbe.

A jövőbe, amelyik mi voltunk, s vagyunk a jelen. S így Virág képei egy újabb üzenet a múltból, a jövőbe.

Kösz szépen, a szellem nevében is!