Aztán.

A beszédből, a világmegváltó vitákból, az egyedüllét elleni küzdelem társastáncából, megint csak magad maradsz. Eljön a zsibbadás. Az evőeszközök csörgése, a távoli forgalom zaja, a többiek zsolozsmája egybefüggő, nyugodt, dinamika nélküli morajlássá változik, az volna maga a kávéház vagy a kocsma „tengerzúgása”, a zenészek szőnyegnek hívják ezt a monoton, halk alapot, és ebben az álmosító, homogén, ám néha részleteiben is felismerhető zajszövetben végre biztonságban érzed magad. Emberek közt inni, pontosabban inni az emberek között nem más, mint az emberek lassú kizárása a magad világából. Otthon egyedül az ember örömből, muszájból, dühből vagy függésből iszik, de idegen népek közt, nyilvánosan egyedül, mintegy megkülönböztetőleg, az felül és túlemelkedés rajtuk, egyszersmind magányos önmagadon. Arisztokratikus gesztus, ha esendő is, és kiszolgáltatott.

Ficsku mesélt, én inkább hagytam elveszni magam ebben az intenzív történetben, ami az „éjszaka”. Regényhősnek éreztem magam, inkább, mint írónak, mint tudatos résztvevőnek, és azt hiszem, írni is úgy írtam, mint egy „szereplő”, aki pontosan tudja, hogy nem létezik, az ÍRÓ nem idéz majd tőle semmit, hisz másodlagos és lényegtelen, s ebből kifolyólag nem is törődik vele, a mű milyen, mert tudja, elég ha a karakter elhivatottsága szeretni való.

De még a kitalált írók is járnak helyekre.

Legalább egy évszázados az anekdota, melyben az egyik kávés megkérdezi a másikat, hogy mért hagyja, hogy az írók – sok esetben a címbéli olcsó „menüt” rendelve – ingyen reggelizzenek, kávézzanak? A válasz roppant egyszerű, mondja a kérdezett, ahova a kispénzű, fiatal és tehetséges írók járnak, oda járnak a fiatal és csinos kiskisasszonyok. És? Mit és, kérlek? Ahová a csinos kiskisasszonyok járnak, oda járnak a vastag pénztárcájú fiatalurak.

Ez már a múlt (konyakok, sörök, melegszenyák mennek mind a levesbe), emlék a kis irodalmi, az Ártér, a Krúdy által az Ady Endre éjszakáiban megírt számtalan lokál, kocsma, kaland, és emlék se még, ami meg velünk történt az elmúlt évtizedekben.

De volt és maradt a Centrál. És a Centrál volt ugye kávéház és irodalmi törzshely, aztán ifjúsági, egyetemi klub, a Hordó (átkozott vébékák émelyítő íze), volt ott játékterem, oda is jártam, aztán lett megint Centrál, irodalmi törzshely újra.

Szálinger Balázstól ekképp:

Centrál! Mennyi erőm veszett szerelmünk

Hullámvölgyeiben, s a zöld alapszín

Mennyi távlatot állított a falhoz!

Az egész fiatalkoromat lefogtad;

Ez a fátum: egyéb utat ne lássak,

Amíg itt ülök én, a jó sarokban.

Merthogy mennyi divat kínált magával

Szorzódó anyagot, s kiket neveltek

(Az én orrom előtt!) ezen a pénzen!

És hogy’ híznak az én halott jövőmből,

S látszik: isteni könnyű most a rossznak,

Amíg én ülök itt, a jó sarokban.

Téreynek is törzshelye volt a Centrál. S talán neki is (annak is) törzshelye Térey.

Helyek és illuminációk (kivilágosodás, megvilágosodás) erősen és megmagyarázhatatlan módon hatnak egymásra.

Amiről szó esett, mi bejártuk.

Volt (szerencsére van is) a Nyitott Műhely, aminek létrejöttéről Ruff Judy szólt annak idején, s amivel tulajdonképpen illő lett volna kezdeni az irodalmi helyekről szóló beszámolót, lévén valóban központja lett minden írással kapcsolatos megmutatkozásnak. A falakon költők kézírása, könyvek és folyóiratok mindenütt, a konyhában Finta Laci. Az Élesztőből ide kerültek át a Hévíz lapbemutatók, s olyankor Cserna András együtt főzött Finta Lacival. Az Élesztő is jó hely volt. Ott ismerkedtem meg Bereményivel, akire igen sokat gondoltam korábban a Batthyány tér mögötti Isolabella nevű presszóban, ami Cseh Tamással együtt volt valaha törzshelyük. De tartottunk itt tisztelgő felolvasást Kőrösi Zoltánnak is.

Bizonyos értelemben irodalmi hely volt a Ráckert is. Szerbhorváth, Ficsku, Peer. Bizonyos értelemben meg színházi. Én például itt láttam először élőben Ascher Tamást. (Talán mégsem jártam mindenhol akkoriban…) Irodalmi vagy színházi, eldönthetetlen, az biztos, hogy a Ráckert dramaturgiailag igen fontos szerepet játszott a kulturális valóságban. Számomra a múlt század húszas éveiben működő kerthelyiségek és a nyolcvanasok végén nyitott alter kocsmák elegáns mixe volt, jávorpállal és Ficskuval, az Ódrysok világmegváltó Hamletjeivel és Desdemonáival, a panyókára vetett zakójú Ascherrel és azzal a szabad és feltartóztathatatlan közlésvággyal, a párbeszéd szenvedélyes vágyakozásával, amihez hasonlót azóta sem tapasztaltam sehol. A Rác mellett ott volt az egész Tabán. A Mélypince, Krúdy és Márai. Beásva. Eltemetve. De ott volt.

Ficsku, ahogy említettem, mindenhol volt, a Libellában Jánossyval, Karafiáth Orsival, A Múzeum cukiban, a Csendesben, én legtöbbször egy Puskin utcai kis borozóban találkoztam vele, ahova a rádiósok jártak, és a Bródy-Puskin sarkán működő kovácsműhely kovácsa, aki néha saját füstölésű szalonnát hozott, amit aztán körbekínált a tenyérnyi helyen. Peer a Sirályban ült, vagy a Kisüzem ablakában, ahol egyszer, midőn fröccsöt vittem neki, szeretettel legigerlizett. (LOVE) A Kisüzemmel srégen szemben, a Klauzál tér másik sarkán működött a Pepita Ofélia, egy igen hangulatos partyhely, ahol neonfények között lehetett táncolni, miközben színháztermében irodalmi est zajlott. Deák Botinak volt itt kötetbemutatója, ha jól emlékezem. A piros, műbőr székes őspresszó, a Bambi a mai napig Zeke Gyula területe. Békés Pállal a Captain Cookban találkoztam sűrűn, ebben a józan helykihasználású pubban. Amikor mentem, mindig a pult mellett, a bejárattal szemben ült a tömör fa asztalnál egy komoly viski társaságában. Korányi Matyival, Gerlóczy Mártonnal és Mező Ferenccel meg egy tizenharmadik kerületi bicikliszerelő műhelyből átalakított kricsmiben futottunk össze gyakran, nyaranta tán két camping asztal is kikerült az utcára az arra járók nagy örömére. Korányi, Szőke Imre és Jónás Tomi gyakran jártak a mai napig működő, posztmúltszázadi posztmodern világú, egy new yorki zártkörű, félhomályos kártyaklub hangulatát hozó, ugyanakkor elsőre nagyon családias magánklubba, a Keretbe.

Szőke Imre írta:

Kopottas ez a Keret Klub, mint egy zsoltáros könyv, mint egy fekete borító, töredezett is. Érdemes néha megérteni, miért szeretünk valamit, hogy másnapra megfeledkezzünk a tudásról. Másnap majd másért. És ez a szék, amelyen mindig azonnal megfájdul a hátam, olyan könnyű, és úgy billeg is, mint egy ima a szívben. Kis barna tonettszék, melyet utcára dobtak, majd megtaláltak. Vajon tudjuk-e mindig, mikor imádkozunk – akaratlanul is? Komolyan, sőt inkább komolytalanul, hisz komolyságunk jó esetben is csak isten hidege volna. A kályhában ég a tűz. A tűz könnyű. A poharam is könnyű, kezet fogni is könnyű, imádkozni is könnyű, csak szeretni nehéz. Csak én vagyok nehéz. És mi más lehetne a súly, ha nem az istentől való távolság mértéke?

Imre és Matyi később nyitott egy bitang jó saját helyet a Pótkulcstól nem messze, a Csontreált. Metró ablakok voltak a falra festve, a boxokban az ülések is ennek megfelelően voltak kialakítva. Jegy nélkül száguldtunk magunk sem tudtak hova és miért. (A Pótkulcsban Menszátor Héresz Atti olvasta fel legújabb, még meg nem zenésített dalszövegeit.) A Csontreálban egy hajnalban elcseréltük Jónás Tomival a kabátjainkat. Valaki sietve ráadta az enyémet, én meg jobb híján az övében távoztam. Telefonjával, kulcsaival és papírjaival. (Mások vagyunk-e vajon mások illetékességeivel? Tamás az én „piperkőc” télikabátomban vajon elcsikósodhat-e, avagy én az övében lehetek-e inkább Tamás, mint attilamagam? Ezen azóta sokszor röhögtünk már.) Több napba telt, amíg kinyomoznunk egymást a pesti éjszakában. Imre egyszer kitiltott, mert megint elszabadult bennem az adybandi, és szanaszét dobáltam dühömben a feles poharakat. Erre sem vagyok büszke. De megtörtént. Amikor Zalánnal, Horváth Bencével, Alexával, Száraz Gyurival, Brém Ferivel, Hegyi Botos Attival – mely csapathoz nemrég társult Szále László is – elkezdtük rendszeres találkozóinkat, már nem tettem ilyet. Velük a hentesezéssel indult mindig a kaland, különböző hentesüzletekben, különböző sültekkel, aztán ültünk be a Bajcsy elején található borozóba, az utóbbi években meg a Grinzingibe. (A Grinzingi. Egy bisztró Párizsban. Pont. S két utcányira a turista áradattól, a Veres Pálné és a belső Váci utca világa nekem szintén mindig a francia fővárost idézi fel. Mozgalmassága méltóságteljes, bohém és gondtalan. A Károlyi-palotától a Kálvin térig levegős és fiatalos minden, egy egészen más városban járunk, nem is Budapesten. Ennek a világnak egyik lelki központja a Grinzingi a maga vegyes társaságával, melyben találni vén irredentát, nyugdíjas tanárt, lecsúszott alakokat és a jogra frissen felvett majdani menőket, nagyszájú strébert, törekvő politikust, és persze jó csajokat.) Társaságunkhoz egyszer a szokásos búcsúpoharára besétáló Grendel Lajos is csatlakozott. De hiába van már nevünk is, Alexának és nekem köszönhetően a viszkisek, igazából ez a hely, Ady első és utolsó saját lakásától nem messze, nem a miénk. Dukay Nagy Ádámé. Bármikor beléptem, ott ült az azóta átépített pult könyökhajlata mögött egy sörrel, egy röviddel és az újságjaival. Vagy Gyukics Gáborral beszélgetett az egyik ablak melletti asztalnál. Ő búcsúzott tőle a Literán.

Dukay Nagy Ádám, polihisztor, egyike azon nagy tudású költőknek, akiket a szakma semmibe vett. Ott hagyódott a margón pacának, csak úgy, mint a Keszthelyi Rezső, akivel jó barátok voltak. Eszméletlen képi világú költészete a semmiről szólt, arról a semmiről, amiben élt, amiről rengeteget tudott, és ami most magához emelte. Pár éve már pedzegette, hogy nincs sok ideje hátra. Üldögélt a Grinyóban, piált, olvasott, dolgozott (na, nem azt a munkát végezte, amit kellett volna, hanem egy bulvárlapnál gürizett), és beszélgetett avval, aki éppen arra járt. Megalakította a Szépköltők Társaságát, csak úgy buliból. Érdekes, hogy sok író és költő kedvelte és mégsem tett érte semmit. A Dukaynak minimum egy havi irodalmi folyóirat dukált. Nem volt olyan téma, amihez ne nyúlt volna értő kézzel. Én meg most éppen rohadt dühös vagyok, hogy nekrológot kell írnom egykori legjobb barátomról. Nagyon egymásra találtunk, volt idő, amikor minden este együtt nyomtuk a Grinyóban. Nem volt trendi, ezt szerettem benne, rém más volt, mint akármelyik egyetemet végzett irodalmár. Nem akart megfelelni se trendnek, se szerkesztőnek, se kritikusnak, se senkinek, és ez irodalmilag sem nyerő. Kritikái, publicisztikái kivetítették sokoldalúságát, és akkor még nem említettük az interjúit. Kevés ennyire felkészült irodalmárt ismerek. Ráadásul nyomokban sem volt benne nagyképűség. Laza, kedves srác volt, és eszméletlenül humoros tudott lenni. Egy jazzköltészeti esten ömlött belőle a saját limerick. Majd’ meghaltunk a röhögéstől. Fröccsözés közben (a fröccsöt különben így rendelte: „abból a népszerű magyar koktélból kérek egy hosszúlépést”) sokat beszélgettünk erről-arról, köztük a kortárs irodalomról, de ő már akkor is csak legyintett. Aztán feladta. 2015-ben a L’Harmattannál még sikerült megjelentetnie a Titokbhakta című verseskötetét, élvezettel mutatta be párszor, aztán annyi. Kiszívta a vérét a bulvár. Lehet őt hibáztatni, talán, mert úgy tűnik, hogy feladta. De te az ő helyében mit csináltál volna?

Jó kérdés, Gábor. Sőt, fontos kérdés.

A remek irodalmi orgánum, a Litera Nagy Gabijával (remélem, megbocsátod, hogy így írom), és ha jól emlékszem egyszer Péntek Orsival a Dzséróban beszélgettünk holmi Írók Boltjában rendezett kötetbemutatók után. A Dzséró a Liszt Ferenc tér sarkán, a Menza étterem terasza után nyílott a föld alá vezető kis lépcsősorral. A cigány muzsikusok törzshelye volt. Volt házi koszt, fröccs, jazz vagy népdal, nóta, abrosszal leterített hatalmas asztalok, szőnyegek és egy pici pult. A legcsaládiasabb zug egész Budapesten. Sok író járta meg. (Az illusztráció jelen esetben dokumentum. Ott készült, s nem véletlenül tompán és fáradtan, de színes.) Öröm volt beesni oda egy havas, téli éjszakán.

Zalánnal jártunk a Kerékbe, Cserna Andrással nemrég a pörgős, színes és dekorfényeiben is sármos, a Marais negyedbe illő Nemdebárban futottam össze. Amíg működött, jópáran megfordultak a Várfok borozóban. Hegyi Botossal, Gyurival jártunk mi is oda. És persze a Szimpla kávézó a Kertészben. Rokona a Nappali, nem egy kisszimplás figura, író új törzshelye. (Egyszer – egyébként ennek pontos okát nehéz volna megmondani – innen is kitiltottak, de az örökké csikósurazós Marci törölte büntetésemet, s mivel a „penitencia” kirovója is remek srác, s nem mellesleg kiváló badacsonyi borász, ismét látogathatom.) Még javában állt szemben a ház, amiben az első Gundel vendéglő működött, s ahol a Boldogult úrfikoromban játszódik. A Nappali vitrinjéből néztem végig, amikor a lépcsőháza beomlott, onnan a bontást, onnan az építkezést. A Nappali is (nem vagy éppen hogy) mindennapi irodalom.

Mostanában, hogy Falcsik Mari és Tricepsz, azaz Lantos Laci hatalmas szívvel viszi a Mersz Underground Klubot, s aminek estjeire néha magam is benéztem, kicsit összeszoruló szívvel láttam, látom, hogy mi is öregedünk. Kikopunk a helyekről, a helyek is kikopnak alólunk, marad lassan a merengő emlékezés.

Keressük a helyünk.

Keressük a helyünk. Úgyis mint írók. Úgy is mint vendégek. (Kinek a vendégei vagyunk-e mi, sej, szép magyar írók?) Három évtized alatt két kérdést tettek fel nekem rendszeresen. Az egyik úgy szólt, hogy „ezt ugye megírod?” A másik inkább tiltásnak hangzott. Ezt ugye nem?! Ebből, s a magyar irodalom (s kultúra, s lelkiösmeret, s a magányos, távoli „essel” lekísért múltunk, s magánvalónk) jelen állapottyából egészen jól látszik tehát, hogy hiába harminc év minden egyes fáradhatatlanul átstilisztikázott éjszakája, az emberek továbbra sem értenek a leírt szavakból. A tehetős urak pedig magasról tesznek az írókért lelkesedő kiskisasszonyokra.