A pörköltön finoman megremegett a pirosas, zsíros paprikalé. A fröccs apró hullámokat vetett, az üvegpohár halkan, idegesen a borsszóróhoz koccant párszor, aztán a bors felborult. A pincérek az utcára siettek. Nem vették fel a rendelést, a palack vörösbort, ami úton volt éppen egy döcögve nevető szerelmespár felé, sebesen visszatették a pultra, úgy siettek a nyitott ajtó felé. Még a szakács is lehúzta a tűzről a brassói aprópecsenyét.

A Dupla ajtajával szemben előjött boltjából az arab kebab sütő, a szintén arab érdekeltségű internet café tulajdonosa, az éjjel-nappali bolt mindenese, a tetováló szalon friss illatú asszisztens lányai, a hegedűkészítő, a kapualjból a hajléktalan, még a Fészek nappali portása is. Az ablakok kitárultak, s a rozzant bérházak erkélyeire kikönyököltek a lakók. A zöldséges előtt söröző elhízott, morcos férfiak letették a sörük az előttük parkírozó gépjárművek motorháztetejére, s karba tett kézzel bámultak az utca eleje felé.

A Fészek klub előtt olajos, sűrű füst terjengett. Nehéz fodrokban, lassan gomolygott a beton felett. Régi, rossz filmeken kíséri ilyen füst a döghalált. A harci mezőn felszabdalt testek fekszenek, feketére kormozott arccal, még a vér is fekete körülöttük, csend van, a kamera lassan kocsizik Battonyától Nemesmedves felé, s nem is hallatszik más, csak az a finom percegés, amit a felvevőgép motorja kelt. A halál képei némák ezeken a filmeken. S az égő falu felől, a lángok közül, a vastag füstből egy tank sziluettje válik elő a Szimpla előtt. Komolyan, kiszámolt ütemmel érkezik a méteres lánctalpakon.

T-34-es, mondta az arab éttermes, amikor az acél alatt felnyögő pesti aszfalton előtűnt végre a tank. T-34-es, ismételte szakértően, némi büszkeséggel és nosztalgiával, és a pincére behízelgő mosollyal bólogatott vissza neki. T-34-es, mondták a hegedűsök is a Zeneakadémia ablakaiban. T-34-es, sustorogtak a nők a koszlott, rozsdamarta korlátos balkonon. T-34-es, kiáltották az éppen arra járók, és elővették digitális fényképezőgépeiket. A helybéli, elpocakosodott férfiak megemelték a sörük. T-34-es, mondták ők is elégedetten, és koccintottak a parkoló gépkocsik felett. A Király utcában megállásra kényszerített autósok abbahagyták a tülkölést. Késem, hadarták mobiltelefonjaikba. Késem, mert lezárták az utat egy valami forgatásra érkező T-34-es miatt.

Én visszaültem. A pörköltön finoman megremegett a pirosas, zsíros paprikalé, ahogy a tank tovább indult a Király utca felé. Ültem és kezdtem megérteni. Kezdtem megérteni a történelmet, mely mindig vacsora közben érkezik, olajos, sűrű füstben, a szájtáti, integető népek sorfala előtt. Összetoltam késem és villám a tányér közepén.

Itt alakult meg az Ártér folyóirat Matyival, Gabennel és Nándival. Ennek lapbemutatóját 2006 októberében, 56′ ötvenedik évfordulóján a Szimpla Kertben tartottuk, úgy emlékszem, telt ház volt az „udvaron”. Pindroch, Dolmány, és Kotány olvasott fel Camus részleteket. Igazán elszántak voltunk. A plusz áramot egy betáp kábelen a szemközti házból kaptunk a világításhoz. (Most is köszönet érte a Kertnek, és a lámpákért Bereczky Karcsinak.) Itt született a Szimpla Színház Nórival és Fruzsival, ami aztán szintén áttelepült a Kertbe, onnan Sötétkamra néven a mesés hangulatú Sufniba, s aminek felolvasásain egész komoly kis „társulat” állt össze Dolmány Attilától kezdve, Gerner Csabán, Menszátor Héresz Attin, Nagy Ervinen, Andai Györgyin, Gubik Ágin, Telihay Péteren át Zalán Tiborig.

Amikor Andai Györgyi nercbundában belépett a Kert „lepukkant, malterfoltos, kopott kis varázslatába”, megigazította nyakán a szőrmegallért, és csak annyit mondott: ilyen helyen se játszottam még, na menjünk próbálni!

Alakulóban levő idők voltak.

A „kis” Szimpla, mint afféle büro működött, a nagy meg képes volt a színháztól, az irodalmon, a képzőművészeten, a termelői piacon át a különböző zenei műfajokig bármit befogadni, elnyelni, megszimplásítani. Nem, biztos nem olyan volt, mint a legendás Factory, de egy jó darabig igen termékenyen működött együtt közönségével, közösségével. Ipari méretei, az egykori műhelyudvar, a térbe magasodó kémény által őrzött szürke házfalak egyszerre voltak kulisszái és ötletadói egy sor kezdeményezésnek. Délutánonként, amikor nem volt csúcson a pult, egészen szürreális élmény volt az üres udvaron, aranyszegélyű, békeidőket idéző üvegpohárból kávézni egy félbevágott Trabant fényszórói alatt.

Miről is szóltak ezek az évek?

„Ráckertből Fészekbe, Fészekből Szimplába, Szimplából Duplába jó menni. Gyerünk a Vittulába, unom, de kurvára, a Sark és a Szóda is jó, mert olcsók a lányok, a gangról lehányok, és szájukon habzik a sör, biciklivel jövök, a szemébe köpök, és bezárul végül a kör. Haza kéne menni, maradjunk má’ még, haza kéne menni, szerelmes lettem, vagyok, haza kéne menni, a nap is felkelt asszem, haza kéne menni, a tűzfalon ragyog, haza kéne menni, maradjunk má’ még, haza kéne menni, szerelmes lettem, vagyok, haza kéne menni, családot alapítok… Ha a Mumus kerttől nem félsz, nagyokat kefélsz, hajnal, múzeumlátogatás, hat körül, irány a Chachacha, plusz négy cseh turista, a Pótkulccsal a Tetthelyre jut és örül, mert olcsók a lányok, a gangról lehányok, és szájukon habzik a sör. Biciklivel jövök, a szemébe köpök, s bezárul végül a kör. Haza kéne menni, maradjunk má’ még, haza kéne menni, szerelmes lettem, vagyok.

Mindig Menszi és a Duende profán és zseniális dala jut eszembe, ha azokra az évekre gondolok. Egyszerűen még elhittük, hogy vagyunk

Valakik

Voltunk.

Lettünk-e bárkik?