Csikós Attila: CINECITTA | Vulkán Irodalmi Folyóirat

Olvasási idő 8 perc

cinecitta

AVAGY A SZEMANTIKA CSILLÁMLÓ, PITYPANGOS TURBULENCIÁJA

Jean Genet Splendid’s című Magyarországon még nem játszott darabjában elhangzik egy mondat, valahogy így: Még ahhoz is gyávák vagytok, hogy belekezdjetek egy összetett mondatba. A gengszterbanda főnöke mondja ezt az embereinek a címben is szereplő Splendid’s hotel penthouse-ában, miközben lenéz az épületet körbevevő rendőrökre. A magyar kormány kommunikációja régóta gyáva a tőmondatoknál bonyolultabb „gondolatok” megfogalmazásához. Nyelvtanunk és szemiotikánk motivációja megragadt a gyermeki öröm szintjén, ha ki tudjuk mondani, hogy „pina”.

Az anya nő (apa meg, bár mindent beleadott ekkora maradt, a rosseb, ami megette!), ebből következően a férfi apa lesz, ha akar, ha nem. Ha meg néha beleszaladnak összetett mondatokba – s nem is angolul – abból bármi őrület is kisülhet. Tegnap miniszterelnökünk a fóti stúdiókomplexum átadásán, bár, igaz, elmondta, hogy a művészi kreativitás nem az állam illetékességébe tartozik, hiszen a művészet szabad, kerek, hosszú beszédében lényegében azon örömének adott hangot, hogy forgalomba hozható, eladható, kölcsönbe, bérbe adható a magyar filmes szürkeállomány, s az az infrastruktúra, mely – teszem hozzá, valóban példaértékű és üdvözlendő módon – létrejött hazánkban. Mintha a magyar „filmipar” ettől lenne az, ami. (Éljen a bérmunka. Hozzáadott értékről ne is beszéljünk soha.) Mintha Cinecittà az olasz bühnések, szeneslámpák és fahrt sínek bérbeadása miatt lett volna az, ami, és nem Visconti, Fellini és Pasolini miatt. Szó sem esett itt Jancsóról, Bódyról, Makkról, Sáráról, Bereményiről, Durst Gyuriról, mindazokról, akik miatt olyan sokan választották élethivatásuknak a filmművészetet, szó nem esett, hiszen a művészet nem az állam dolga.

Ezek szerint a Most vagy soha nem is lehetett művészet, mert az meg az volt. Az állam dolga. Ám a szép és néha összetett mondatok is belefutnak egyszer közlőjük crédójába, itt is elhangzott a tétel(tő)mondat: Nemcsak a kamerák forognak, a pénztárgépek is. Hogy egy pénztárgép mikor forog, az egy dolog, de hogy nincs annál szomorúbb, mint amikor valaki azt hiszi, alibit igazolt, miközben beismerő vallomást tett, az biztos. Ennyit tudunk. „Pénzesíteni” a dolgokat, stúdiót, vágót, asszisztenst, reflektort, hátteret, focuspullert, set decort. (Igaz, igaz, hogy örömteli, hogy rengeteg kiváló filmes szakembernek van munkája, s vitathatatlanok Andy Wajna érdemei – szinte az egyetlen a magyar államigazgatásban, aki értett is ahhoz, amiről beszélt – , de az is tény, hogy a nem állami támogatású magyar filmben meghatározó szerepet játszik a baráti, ingyenmunka, sokszor a külföldi támogatás, s mindabból a nyereségből, amit a „forgó pénztárgépek megtermelnek „ alig valami jut a magyar filmművészet nemzetközi nimbuszának megtartására. Az elismerések nem az állami filmipar, hanem egyéni kiválóságok és a civil kurázsi eredményei.)

Nehezebb nyelvi helyzetbe szaladt bele péntek reggel miniszterelnökünk, amikor a szankció = háború kormányzati axiómát kellett mindenki számára érthető, szokásosan tőmondatszerű megfogalmazásban elhelyeznie az új amerikai kabinet Ukrajnával kapcsolatos kijelentéseinek kontextusában. Oda nyilatkozott, hogy Brüsszel nem akar békét, csak szankciót, Washington ezzel szemben azért akar szankciót, mert békét akar.

Én nem tudom, a Splendid’s legfelső emeletén miként értenék ezt a mondatot, de én úgy értelmezem, hogy akit akaratán kívül megbasznak, az „meg lett erőszakolva”, akkor is, ha van is ebben a behódolásban valami pálinkásan sikamlós, basák közt megszokott férfivonzalom. Tőmondatban: Forog a film, a cselekmény változik.