A napokban Éva egy könyvet nyomott a kezembe, a már említett Byung-Chul Han, elsősorban Németországban működő koreai művészetfilozófus rövidke traktátusát, melynek tárgya a szép fogalma. Mondanom sem kell, nem a köznapi értelemben vett szépről, hanem az emberi lét egyik kulcsfogalmáról elmélkedik. A szépről, mint abszolútumról. A természeti széphez, – mondja Byung-Chul Han – csak a fájdalom ér el. Éva képein ez a kettősség lüktet. Mert a természeti szép minden pillanatában, gondoljunk csak egy szépségében kiteljesedő virágsziromra, rögtön ott bujkál az elmúlás tragédiája. Festve vagy fotózva megragadni a természeti szépet, ezt a virágot, vagy felhőt, fodrozódó vízfelszínt, egy madár röptét, e gesztusban mindig az a kétségbeesett vágy munkál, hogy a rögtön elillanót dologgá tegyük. Kivonjuk az érzékelt, de az érzékelés pillanatában máris továbbillanó időből. Amikor a minap néztem Éva képeit, nekem is az jutott eszembe, amit Byung-Chul Han Adornótól idéz: „Ahogy a zenében, a természeten is felvillan, ami szép, hogy nyomban el is illanjon a dologgá rögzítés kísérlete elől.” Az elmúlás, a vesztés fájdalma azonban a megragadás kísérletétől nem csökken, hanem fokozódik. Ezt látni Éva „szép” képein. A természeti szép utáni vágy – mondja megint csak a koreai szerző, – végsősoron egy másik létállapot, egy erőszakmentes életforma iránti vágy. Valamiféle tökéletes önzetlenséggel átszellemített, az anyagitól elrugaszkodó tiszta megnyilvánulás által meghatározott életforma iránt. Melyből, mondja, hiányzik az erőszak. Vagyis hiányzik az anyagi, a pénz. A pénz, mint az erőszaktevés legelemibb és mindent behálózó módszere. Hisz ami pénzzé válhat, elveszti viszonyát az abszolúttal, vagyis nem lehet szép többé. Azon nyomban egy erőszaktevő mechanizmuson alapuló létforma áldozata válik belőle.

A természeti szép kivonja magát a fogyasztásból – magyarázza ezt Byung-Chul Han, ám ez nem igaz. Csak az isteni, érintetlen, ember által nem látott szép lehet szabad. Az ember szemén át feltáruló természeti szép csakhamar szükségképp áruvá alakul. Triviális bizonyítéka ennek például a panoráma jelensége, mint egy nem funkcionális, irracionális komponens, amely döntően határozza meg az ingatlanok árát. A manapság mind divatosabb szerző azt sejteti, mintha a természeti szép kivonódna a hasznos jelenségek sorából. Nem számol azzal, hogy egyes esetekben a szépség is funkció. Sőt, a szépség élménye alapvető követelmény lehet az emberi létezés, de az állati létezés számára is.

A szerző fontos észrevétele azonban, s ez kulcsot ad nemcsak ő hozzá, de Éva képeihez is. Hiszen egy zenésszel állunk szemben, aki nemcsak egzisztenciáját garantáló tevékenységként zenél, de elementáris igényből is. Fő hivatása melletti létmódja az írás, a fotó, a kertészkedés a minden megfontolás nélküli értelmező, átélő, megélő cselekvés. És van itt még valami: a nem magyarázható, vagyis a titok, hogy Éva miért készít fényképeket? Mert ő nem úgy készíti, mint mindannyian, akik szelfikkel, kaja és családi fotókkal cifrázzuk az életünket és social felületeinket. Hanem neki szándéka van a képpel. És ez a szándék titokzatos. Miért? És miért ő? Miért úgy teszi, ahogy teszi?

Nyilvánvaló, hogy Évának valami dolga van a széppel. Hisz mindazt, amit a szép mögött él, érez meg, a látvány vonzásával tudja elmondani, legyen szó egy szirmoktól dús virágcsokorról, a kislányáról, az egykori szomszéd, Konrád György repkénnyel befont kapujáról, vagy a Szentgyörgyhegyről. Csakhogy ennyi szépet, akár a legfinomabb édességet, vagy valami lehengerlő, ellentételezhetetlen emberi jóságot, mérséklő adagokban vagyunk képesek magunkhoz engedni. A szép, elviselhetetlen. Vagy annak határán mozog. A szép zavarba ejtő, fenyegető is. Hisz több nálunk. Ráadásul vágyunk rá. Akarjuk, de megfoghatatlan. Ha teljes mivoltában megragadjuk, máris nem szép, kiüresedik. A művészeti érdek abban különbözik a vágy gyakorlatától, hogy meghagyja a tárgyat önmagáért valóságában, míg a vágy a tárgyát bekebelezi és elpusztítja. A szépből mind a függés, mind a kényszer eltűnik. A szép előtt a szubjektum leteszi a vágy fegyverét. A szép esztétikája, Hegel alapján, a szabadság és az igazság esztétikája. Egyik sem fogyasztható. Ragyogása önmagából fakad, Hegel számára semmi nem lehetne szép, ami fogyasztható, azaz nem szabad, így aztán egyetlen funkcionális tárgy sem. A szépet nem lehet reklámozni, mert a szépben nincs érdek sem vágy, nem csábít és birtoklásra sem késztet. Klasszikus német esztétikák rendre párba állították a fenségessel. Fenséges-re azért van szükségünk, mert annak arányát, kiterjedését képesek vagyunk értelmezni. A szépét, nem. A szép határtalan, befoghatatlan. Mohón falni vágyjuk, de amikor magunkévá tennénk, a semmibe harapunk. A szép határtalan és leplezetlen, így befogadhatatlan. Hangsúlyozom, nem egy szép autóról, hajzuhatagról, kézfejről vagy virágról, hanem mindezek esszenciává párolt abszolút minőségéről szólok, amely az emberi lét egyik sarokeleme. S mivel azon a módon befogadhatatlanul túl sok, csak mérsékelve működik. Így aztán szépnek lenni alapvetően annyi, mint félig-meddig leplezve lenni. A szép, mint titok szemléletéhez csak a lepel, mint olyan, megismerése útján juthatunk el. A fekete/fehér kép absztrakciója is egy az ilyen leplek közül. Kantnál, akitől a „szép az, ami érdek nélkül tetszik” axiomája származik, a szép túllép az esztétikain a morális dimenzióba. Ez megint csak Éva terepe. Az Éva képei felszínén sikló szép mögött ott a hatalom, a befolyásolás, a leigázás, a szabadság felszámolásával szembeni szándék és tiltakozó hangadás kényszere. Mutatóujjat emelni az égre a világ közepén, amiben él. Amiben élünk.

A piachitű neoliberalizmus és annak univerzalizált módszertana, a marketing, mindent áruvá gyúr. A szépet értelemszerűen képtelen, mert a szép abszolút. Az áru ennek az ellentéte: az árú, fogoly. Az árú, hiába ügyes, frappáns, csinos, kellemes, divatos, vicces, soha nem válik széppé, mert nem szabad és nem igaz. Ezért a művészet soha nem lesz business. Van art business, de a tárgya nem a szép, hanem csak az áru. A kortárs műpiaci termék. Kellemes, csinos, dekoratív, akár szellemes és frappáns, sőt, pénzre váltva igencsak sokba kerülő termék. Ám semmiképp sem igaz. Legfőképpen pedig, semmiképp sem szabad. A piac a szellem internáló tábora. Amint a szellem a piac szögesdrótkerítésén belülre kerül, nemcsak szabadságát, de igazságát is elveszíti. Nem szép többé, tehát. Manipulatív piaci mechanizmusok tárgya lehet, de eredménye semmiképp. Ha valamely szép dolog kerül e falakon belülre, az a szép felszámolását eredményezi.

Létező és meggyőző állítás, hogy szépre nincs szükség. (Én vitatom, de ennek megértése is fontos) A szép van, ha van. Ha nincs, erőnek erejével megteremteni, képtelenség. Valahány kísérlet, annyi erőszaktevés a dolgok immanens igazságán. Vagyis, akárcsak mikor méretekben, de a lényeget tekintve: terror. A piac az igazság és a szép terrorjának tere. S mivel a szépre nincs szükség, mégis van, ezért a szép a fényűzés, maga. Ugyanakkor minden piaci célzattal manipulált kísérlet a fényűzésre, üzletileg lehet hatékony és sikeres manipuláció, örök kudarcra van ítélve.

Arisztotelész szerint három életforma van, amely szabad: 1.) a szép dolgok élvezetére fordított élet, 2.) a társadalom közösségében végzett hasznos, azaz szép élet és a 3.) filozofikus szemlélődő élet. A szabad ember életformája, luxus. Luxál, azaz eltér a szükségszerűtől és a hasznostól. És Éva épp ezt a luxáló életet éli. Zöldséget termel, de nem piacra és nem anyagi szükségletből, hanem mert dolga van a növényekkel, rajtuk keresztül pedig a bennünket körbefonó természettel, s ő ezt a módszert alkalmazza. Meg a fotót. Meg az írást. Éva nem galériáknak fotóz, sem sajtónak, megrendelésre, honoráriumért. A világ megértésének vágya miatt. Hanem, hogy amikor sikerül neki igazi és szabad képet létrehoznia, egyszer egy pillanatra megtorpanva, teljes bizonyossággal átélhesse és megértse az igazság mibenlétét. Az igazságét, amely soha nem hangos, nem zajong, csak mint a szép: van. Ez benne minden erőszaktevő szándék és társadalmi mechanizmus számára az elviselhetetlen. Az igazság némasága ugyanis a szabadság maga. Vagy ahogy Schoppenauer mondja, a szép felismerése, megértése, egyben élvezete megfoszt bennünket minden egyéb vonatkozástól, önmagunktól is, s ezért a totális szabadság élményét kínálja.

És ez az, ami szerintem Éva legbensőbb motivációja az életben: legyenek azok a szelencéjében őrzött kincsei, a zene, a fotó, a gyermeknevelés, a kertészkedés, az írás, de a teremtés valamennyi nagy és kisbetűvel jelölt és a tokban rekedt reményt pótolni hivatott, szakadatlanul gyakorolt formája.

(Elhangott Badacsonyörs és Badacsony Tomaj határán a Vánkosban, 2025 augusztus 10-én.)