Fotó: A szerző

                      egy kis identitás

 

  Évek óta frusztrálja már Pubikát a személyi száma.

  Miért?

  Csak.

  Miért, csak, miért, csak – „hej, az árgyélusát, lépjünk a tettek mezejére!” 

  Öklével a levegőbe csap: – Teringettét! Üstöllést („picsába, rusztikus napom van”) telefonáljunk! – s máris tárcsázza Borit & Jolit, kik két test, egy lélek, bár alkalomadtán (olykor, néhanap) egy testté forrnak (olvadnak) össze, négy mellecske, négy talpacska, erről kellemes emlékeket őriz, bár, fájdalom, csupán fényképszerűeket, aminőket oldottabb partikon gyűjthet a magafajta óvatos voyeur.

  A telefont Joli veszi fel, Pubika a kagylóba liheg: 

  – Te, ti, csináltok még olyan pólókat, feliratmegminden?

  – Neked is jó reggelt, most készül éppen az új kollekció.

  – Hej, fékomadta, ötletem van, azonnal hozzátok hajtatok!

  Hát, az a hajtatás, az bizony csak metró meg villamos.  

  Útközben vásárol három üveg bort („a rézangyalát!”), a lépcsőházban kettesével szedi a fokokat.

  Bori & Joli két oldalról csókolják arcon, Pubika magához vonja őket. „Mi lehet jobb egy nőnél? Kettő” – ez jut eszébe közben, na jó, nem lehet mindig eredetien szellemes.

  Bort bont, a festéktől maszatos lányok viháncolva mutatják neki a fürdőszobában, műhelyükben az új kollekciót. Special thanks to the virgins – emelik együtt az első darabot (olcsó kínai pólókra festenek), majd megfordítják: for the nothing. A következő trikó mellrészén Te tégla lettél, a hátán én falazok felirat áll. Pubika előbb dicsér, aztán kérdez: 

  – Benneteket nem idegesít a személyi szám?

  Bori & Joli ezen még nem gondolkoztak, Pubika sem hagy időt rá nekik. Gyorsan elmondja ötletét, melynek lényege, hogy személyi száma feliratként jelenjék meg egy pólón, így avatva emblematikussá annak viselőjét, azaz őt, aki ettől két lábon járó szimbólummá válna, így jártában-keltében maga is rendszerspecifikus-, egyúttal szórakoztató élményekkel gazdagodhatna.   

  – Bla-bla-bla – mondja Bori & Joli. – Konkrétabban? 

  – Konkrétabban: igyatok még, hogy követni tudjatok. Csak aztán meg ne olvadjon szárnyacskáitokon a viasz.

  Pubika elsőként egy olyan trikó hátrészét vizionálja, melynek tetején az ő vezetékneve szerepelne („mint az amerikai profi kosarasoknál, tudod”), alatta meg a személyi száma; Borinak tetszik, Joli szerint viszont ez tautologikus, ő azt mondja, a két elem nem erősítené, hanem gyengítené egymást, és így az üzenetet is. 

  – Írjuk inkább azt: This is my number in this prison – javasolja –, és alá a számod.

  Pubika úgy véli, hogy ehhez a változathoz nem elég széles a válla. – Különben is: tüntetően nagy betűket akarok! Ehhez mit szóltok? – és egy szemceruzát felragadva máris a tükörre skicceli:

 

                       1 630414 1029

                         MY NUMBER                                                                

                        IN MY JAIL

 

  – Nem rossz – ízlelgeti Bori. – De azért március tizenötödikén ne ezt vedd fel a tüntire.     

  – Miért ne? Idén e nélkül is attak nekünk.  

  Joli felfigyel: – A kardlapozásra gondolsz? Már neve is van: „A Lánchídi csata”! Beszarás! Ott voltál te is?

  – Hát, az az igazság, hogy akkor én már rég egy Batthyány téri sörözőben hánytam. Kimaradtam a történelemből megint.

  – Sebaj – vigasztalja Joli –, elég kicsiben kezdeni. Ha a rendszert nem is, de legalább magadat sikerült megdönteni.

  – A rendszer megdönthetetlen. Épp ezért egy szolid rácsmintát ajánlanék a pólódra a feliratodhoz – mondja Bori.

  – Na ne, az túl direkt – tiltakozik Pubika. – Ezt vessük el, mert ha nem vetjük el, a sulykot vetjük el.         

  – Tudlak követni, drágám – bólogat Joli.

  – Hát, ide nem nehéz. – Bori szánakozóan néz Pubikára. – Ebben a magasságban még nem olvad a viasz. Édesem. 

  Körbejár az első borosüveg. Pubika elmereng: „Csók ez is. Indirekt.”

  – És ez milyen?

 

                       1 630414 1029  

                        NE KÉRDEZZ!

                        ÍRJÁL FEL!

 

– firkálja rúzzsal a tükörre Bori.

  Pubika hosszan válaszol: szerinte ezzel a szöveggel a rendőrök is igazán elégedettek lehetnek, mert, noha a közvetlen párbeszédet elutasítja velük, mégiscsak megkönnyíti a munkájukat, így tehát legbenső lényegét tekintve konstruktivitás jellemzi, különösen a záró sort, mely nyilvánvalóan az együttműködés irányába tett gesztusként fogható fel, és ez mindenképpen előremutató a korábbi teljes elzárkózáshoz képest.    

  – Szerintem azért ez túl provokatív – mondja Joli. – Én aggódnék érted, ha ilyen pólót hordanál. De megcsinálhatjuk angolul, és akkor a körülötted levők értik, a rendőrök meg nem, merthogy a magyar rendőr nem beszél idegen nyelveket, és akkor lesz móka, kacagás… A verés előtt. 

  Pubikának igen jólesik, hogy Joli félti őt, így hát elfogadja az angol változatot. A fordítással azonban bajba kerülnek: a „ne kérdezz!” angol megfelelőjéig (Don’t ask me!) könnyen eljutnak, de az „írj fel!” esetében elbizonytalanodnak; nem tudják eldönteni, hogy a Write me up! hordozza-e ugyanazt a jelentésárnyalatot, mint magyar megfelelője. A fürdőből a szobába nyomulnak, hogy megkeressék a szótárban az egyértelműbb feljelent igét, a lányok a szótárral a franciaágyra fekszenek, „na, a négy talpacska már megvan”, Pubika gyönyörködik, miközben szinte oda sem figyelve kihúzza a második palackból is a dugót.

  – Denounce! – fordul felé Joli. – Denounce me!

  Vagyis az angol nyelvű változat így fog kinézni:                      

 

                       1 630414 1029

                       DON’T ASK ME!  

                       DENOUNCE ME!

 

  Pubika az ágy végére telepszik, közel van most nagyon a talpacskákhoz. Odanyújtja Jolinak az üveget. – Azért mégiscsak szeretnék egy írjálfelest is. Szigorúan kerti munkákhoz, esetleg buliba. Meg vinnék egy téglásat is, látni akarom a pofáját valakinek, amikor fölveszem. 

  – Kinek? – kérdezi egyszerre Bori & Joli. 

  – Nem mondok nevet, mert csak gyanakszom, bizonyosságom nincsen; de szerintem beszerveztek valakit a környezetemből. Ti is ismeritek. Ezért amikor megkérdi majd, honnan van a póló, nem fogom elárulni neki, hogy tőletek.

  Bori átöleli Jolit: – Olyan jó, hogy vagy nekem!

  Joli viszonozza az ölelést, Bori nyakába csókol, az arcát meg a haját simogatja, aztán a szájuk is összeér (tapad), „ezek csókolóznak”, Pubika, ott az ágy végében, kissé feszélyezett.     

  „Mi a teendő? (ilyenkor), kedves Vlagyimir Iljics Uljanov, Lenin.”

  Végül kinyögi: – Csak leszbi, vagy lesz bi?     

  Két kar nyúl felé, érte, nem azonnal, ám hamar, és egyszerre, egy jobb meg egy bal, Jolié meg Borié. Lehúzzák maguk közé, ott fekszik köztük, kényelmetlenül kissé, hason.

  – Tudod, hogy azt szeretem, ha a kenyér mindkét oldala vajas – duruzsolja a fülébe Joli.

  – Beindulás van, nem érzed, kicsim? – suttogja Bori.

  Pubika derűs: „És még merje valaki azt állítani, hogy nem ez a legvidámabb barakk.”

 

   Ellágyultam kissé, mi tagadás. Fátyolos szemmel adóztam Joli és Bori, meg az ifjúság barakkban repdeső tarka madara emlékének. Néha ugyan bebaszta a barakk deszkáiba ez a madár a fejét, de túlélte mindig, nem ebbe halt bele; a múló idő tudta csak elpusztítani. Szociológus lett Joliból, szült három gyereket, Bori meg a nyolcvanas évek vége felé, még a rendszerváltás előtt kint maradt Amerikában. Ennyit tudtam róluk, nem többet.

  Elolvastam még egyszer az írást, mert mégiscsak más befogadónak lenni úgy, hogy nem verem közben a billentyűzetet.   

  A szöveg utolsó harmadánál két szó tolult elő tudatom mélyéről: anekdotává idegenül – és nem hagyott nyugodni, vissza-visszatért. Egy gondolat lappangott bennem, olyasféle gondolat, amelyik azt ígéri, hogy hamarosan felismeréssé válik.

  Miután befejeztem az olvasást, kimentem a teraszra, és leültem a Heinekenes napernyő alá. Néhány fa levele már sárgult a szemközti erdőben; talán hársak lehettek. Feltettem az asztalra a lábam. Rágyújtottam. Gondolkodnom kellett. 

  Mikor elnyomtam a csikket, többé-kevésbé képben voltam már. Az anekdotává idegenül Kertész Imre egy írásából rémlett föl; folyóiratban olvastam néhány évvel ezelőtt. A folyóiratot Bianka, Steinberg felesége adta nekem, mikor náluk voltam és látta, hogy lapozgatom. Ezt nagyon kedveltem Biankában: hogy soha nem tudott nekem nemet mondani. Ahogy tulajdonképpen Steinberg sem. Szerettek, megmagyarázhatatlan módon, pedig nem adtam rá okot.

  A folyóiratról – Magyar Lettre International – korábban még csak nem is hallottam. Úgy látszik, rosszat tett nekem az egyetem. Gimnazistaként még faltam az irodalmi folyóiratokat. Apám minden hónapban hazahordta a Jelenkort a hivatalából, a Kortársat meg a Mozgó Világot pedig megvettem a zsebpénzemen. Már a szagukat is imádtam. Sokszor a BKV járművein olvastam őket, az iskolából, vagy később Renától hazafelé tartva, az 59-es villamoson meg a 128-as buszon. Mikor Renától mentem hazafelé, többnyire már este volt. Összekeveredett a folyóiratok szaga Buda esti, tavaszi, őszi, téli szagával. 

  Steinbergéktől is késő este köszöntem el. Ősz volt, köd szitált, szemerkélt az eső. Mehettem volna taxival is, de buszra szálltam inkább a folyóirattal. Aztán villamosra, aztán buszra megint.

  Kertész írása a huszadik századról szólt. Az irracionalitás koráról. A totalitárius rendszerek által könnyedén felszámolt autonóm személyiségről. Az emberről, aki a parancsuralmi rendszerek elmúltával nem akar ráismerni egykori önmagára. Aki anekdotává idegeníti a saját életét.

  Valahol meg kellett lennie annak a folyóiratnak.

 

  Az íróasztal alsó fiókjában volt.

  Megkerestem benne Kertész írását. A Hamburgi beszéd az évszázadról címet viselte. Néhány másodperc múlva rátaláltam a mondatra, amelynek egyik kifejezését megőrizte, és valamiért fontosnak ítélte most az emlékezetem. Jó hosszú mondat volt.

 

  „Hiszen mindnyájuk életének volt egy szakasza, amikor mintha nem is a saját életüket élték volna, amikor valami felfoghatatlan helyzetben, józan ésszel alig megmagyarázható szerepben találták magukat, amikor úgy cselekedtek, ahogyan a saját belátásukból sohasem cselekedtek volna, olyan választásokra kényszerültek, amelyeket nem belső jellemfejlődésük, hanem valami lidércnyomásszerű külső erő állított eléjük, s mely életszakaszukra később zavarosan, sőt zavarral emlékeztek vissza, abban sehogyan sem ismerték fel önmagukat, amelyet bár elfelejteniük nem sikerült, de ami lassacskán, az idők múltán anekdotává idegenült, ami tehát – legalábbis így érzik – nem vált a személyiségük szerves részévé, folytatható, a személyiségüket tovább építő élménnyé, egyszóval, ami sehogyan sem akart az emberben tapasztalattá lényegülni.”

 

  Emésztettem egy kicsit a mondatot, és arra jöttem rá, hogy az én életem nem „az idők múltán” idegenült anekdotává, hanem rögtön; nekem ez volt az egzisztenciális ősállapot, a létezés alapélménye, és ehhez nem kellett megélnem sem a fasizmust, sem a sztálinizmust, elég volt hozzá az egyetlen közvetlen történelmi tapasztalatom, beleszületni a Kádár-rendszerbe, az úgynevezett puha diktatúrába. Derék és viszonylag derűs kollaboránsa lettem a rezsimnek abban a pillanatban, amikor beiratkoztam az egyetemre, mint mindenki más, aki egzisztálni merészelt, ám ez – némi tűnődés után kénytelen voltam beismerni magamnak – nem töltött el számottevő búskomorsággal, talán éppen amiatt, hogy úgy tekintettem az életemre, valóban, mintha nem a sajátom volna. És ez egyáltalán nem volt elviselhetetlen, nem volt rettenetes, tulajdonképpen meg lehetett szokni, sőt bizonyos könnyedséggel járt, mivel meglehetősen csekély felelősséggel viseltettem mind a személyes sorsom, mind a köz sorsa iránt.

  Ezerkilencszáznyolcvanegyben, amikor először szavaztam, nagy valószínűséggel nem ismertem még a paternalista állam fogalmát – jóllehet abban nőttem föl, hiszen a diktatúra gondoskodónak mutatta magát. Mit sem tudtam még arról, hogy a paternalista állam alaptermészetéből fakadó törekvése megfosztani polgárait a polgárokra jellemző tulajdonságoktól, mindenekelőtt a felelősségtől, a felelős gondolkodástól. Hogy gondoskodása fejében a gondoskodó állam befolyásolja, korlátozza vagy ellehetetleníti az egyén döntéseit. De hogy valami nagyon nincs rendben itt, azért azt éreztem mégis valahogy.

  Pedig a választási bizottság tagjai nagyon kedvesek voltak, külön is köszöntöttek mint első szavazót, talán még emléklapot is kaptam. Azt hiszem, elhangzott az állampolgári felelősség is velem kapcsolatban, hogy milyen szép példája vagyok már ilyen fiatalon.

  Három papírra emlékszem. Jó hosszú slejfni volt az egyik, még összehajtogatva is alig fért el a nadrágzsebemben, éreztem, ahogy kidudorodik, és nagyon tartottam attól, észreveszik, hogy ezt én most hazalopom, és következmények lesznek, kínosak, báránybőrbe bújt farkas, meg keblen melengetett kígyó, és még jó, ha megúszom ennyivel. Elég jelentős méretű volt a másik szavazólap is, azon részben antipátia alapján, részben találomra húztam ki valami listáról neveket. Havasi elvtársét biztosan kihúztam, ő mindig azt mondogatta, hogy bányászgyerek volt, ezért a bányásztelepüléseken általában 90 százaléknál gyengébb eredményt ért el – ez egy KB-tag esetében kudarcnak számított –, mert a bányászok úgy gondolták, hogy Havasi elvtárs legfeljebb légi felvételen látott bányát, közelebbről aligha, és én egyetértettem velük. A harmadik szavazólapon csak egyetlen név szerepelt – a kötelező kettős jelölést majd csak egy 1983-as törvény írta elő –, nyilván ő volt a választókerület egyéni képviselőjelöltje, őt is a Hazafias Népfront állította, ahogy az összes többit is. Vele nem tudom mit tettem: talán áthúztam az ő nevét is, de az is lehet, hogy minden skrupulus nélkül behúztam mellé az ikszet. 

  Végül is nem az én életem volt.

  Vagy ha mégis, hát nem lehetett komolyan venni.

 

  Szóval anekdotákat írtam. Anekdotákat, szigorúan jelen időben, a már a jelenben anekdotává idegenített életről – hogy kinek az életéről, abban nem voltam egészen biztos, mindenesetre Pubika – hozzám hasonlóan [„Pubika nem én vagyok (A szerző)”] – mintapéldánya volt a késő Kádár-kor emberi végtermékének. Egy lény, aki nem tud és nem akar felnőni – mondják, ez is, a felnőni nem tudás és nem akarás is a Kádár-kor egyik legjellegzetesebb attitűdje, egyúttal szimptómája volt. Ezek szerint viszont egészen találó nevet adtam a hősömnek – még ha minden bizonnyal csupán ösztönösen is.

  Aztán azon tűnődtem, hogy most akkor végül is mi volna az a felismerés, mellyel a lappangó gondolat hitegetett? Hogy már a jelenben anekdotaként fogtam föl az életem? Vagy hogy anekdotákat írtam? 

  Egyiket sem találtam különösebben fontosnak. Ráadásul volt még egy logikai bökkenő: ha észleleteim okozója a diktatúra volt, akkor a diktatúra kimúltával meg kellett volna változnom nekem is, át kellett volna alakulnia a szemléletemnek, felnőtté és felelős polgárrá kellett volna válnom, és végre a sajátomként kellett volna érzékelnem az életemet – de semmi ilyesféle változást nem tapasztaltam. Akkor viszont lehet, hogy az egész nem más, mint személyiségzavar, pszichés rendellenesség, orvosi eset. 

  Vagy hamis minden állításom. Vagy minden észleletem. Vagy egyik-másik. 

 

  Feladtam. Rendeltem telefonon egy pizzát, tenger gyümölcseivel, sok olajbogyóval, nesze neked, Kádár János, van telefonom, pizzát sütnek Budapesten, raknak rá kagylót, polipot, rákot, raknak rá bármit, és még ki is szállítják. Jó, csak egy óra múlva, de ez is azért van, mert jó helyen lakom.