Olvasási idő 24 perc

lélek nem létezik

ALDO CAZZULLO INTERJÚJA A CORRIERE DELLA SERA-BAN 2025. JANUÁR 19.

BRUCK EDIT | INTERJÚ

Ezzel a beszélgetéssel. Emlékezünk a. Most 80 éve fölszabadult pesti gettó lakóinak szenvedéseire.

– o –
Bruck Edit: „Rómában megtaláltam a kápómat, de úgy döntöttem, hogy nem jelentem fel. Így egy német katona mentette meg az életemet Auschwitzban”.
Edith Bruck 93 és fél évesen, tolószékben is – “de fel tudok állni, tudja? Eltörtem a lábamat, de már jobban vagyok, most felállok” -, nagyon szép nő. Összehasonlithatatlanul szebb a húsz éves, sebészkés alatt megfordult influencereknél. Tizenhárom évesen került Auschwitzba.
space
A koncentrációs táborokat túlélő író: „Még Calvino is azt mondta nekem: »Ti zsidók«. De nem vagyunk mindannyian egyformák. Én nem vagyok Netanjahu”.
space
„Az első szavak, amelyeket a vicsorgó farkaskutyás katonák ránk kiabáltak, a Rechts! és Links! volt, jobbra és balra. A négy évvel idősebb nővéremet, Adélt jobbra küldték. Anyámat, Bertát és engem balra küldtek. Egy katona közeledett. Azt mondta nekem: menj jobbra. Én anyámba kapaszkodtam, nem akartam elhagyni, de ő megragadott a fülemnél fogva, majdnem letépte, és elrángatott: „Jobbra!”. Sírtam kétségbeesésemben, de az a német megmentette az életemet. A jobboldaliak kényszermunkára mentek, a baloldaliak egyenesen a gázkamrákba. Az a katona volt az első az öt fény közül, amely az élet legsötétebb pillanatában felgyulladt”.
Edith Bruck Rómában, a Via del Babuino-n él, egy csupafolyosós lakásban, ahol anyósa, Nelo és Dino Risi édesanyjának portréja és néhány különös tárgy, például egy kitömött egér található, amelynek történetét el fogja mesélni nekünk. Tizenegy évvel ezelőtt, a közelben, a Via della Croce-n, egy csemegeboltban, háta mögött megszólalt egy hang: „Te vagy Edith Auschwitzból!”. Megfordult, meglátott egy zöld kabátos nőt, felismerte. „A zöld kabátos nő” – ez a címe a regényének, amelyet az Elisabetta Sgarbi által vezetett La Nave di Teseo kiadó most, az Emlékezés Napjára visszahoz a könyvesboltokba.
– ki volt az a nő?
A kápóm Auschwitzban. C láger, 11-es blokk. A szomszédok itt Rómában ismerték őt, de nem voltak hajlandók megmondani a nevét. A nővérem segítségével, aki Amerikában él, újra rátaláltam: Lola Heller.
– Hogy viselkedett, amikor egymásra találtak?
Kölcsönös kínzás kezdődött. A ház alatt várt rám. Meghívott magához teázni, de nem mentem, féltem, hogy megmérgez. Ő meg attól félt, hogy feljelentem őt. Féltünk egymástól. Ragaszkodott hozzá, hogy féláron eladja nekem a lakását, egy nagy terasszal a Via Margutta-n. Aztán, ugyanolyan hirtelen ahogy megjelent, el is tünt.
– Milyen emlékei vannak Loláról Auschwitzból?
Tweedkabátot viselt, olyat, amilyet a kabátjaink kupacában láttam, amikor megérkezésünkkor levetkőztettek minket.. Auschwitz nem munkatábor volt, hanem megsemmisítő tábor. Lengyel zsidó volt, két évvel előttem deportálták. A túlélés érdekében a németek szolgálatába állt. És meg kellett fosztania magát az emberségétől. Mindig bottal a kezében. Sorba állítottak bennünket, és ha a lábam néhány centiméterrel kiállt, jött a bot. Emlékszem egy másik kapóra…”.
– Hogy hívták?
Alice. Sírtam anyám után, ő pedig leszidott: – Hagyd abba, még a végén felbosszantod a németeket! De én az anyukámat akartam. Egy nap megunva a sírásomat, a karomnál fogva megrántott, és azt mondta: „Gyere, megmutatom neked az anyukádat”. Boldog voltam, mert tényleg azt hittem, hogy megtalálom, de Alice megmutatta a kéményből kiszálló füstöt: „Ott van az anyukád: ott bent. Kicsit kövér volt? Akkor szappant csináltak belőle.
– Amikor megtalálta a zöld kabátos hölgyet, a törvény szerint feljelenthette volna.
Sokáig kérdőre is vontam magam, hogy megtegyem-e. Aztán úgy döntöttem, hogy nem teszem. Nem gyűlölök senkit, nem tudom, mi az a gyűlölet. Az a nő a túlélést választotta; és ki vagyok én, hogy megítéljem a döntését? Nem azt mondom, hogy eladta a lelkét a náciknak, de az biztos, hogy a szolgálatukba állította magát. De túl lehetett élni Auschwitzot anélkül, hogy az ember elveszítette volna az emberségét. Nekem sikerült.
– Hogyan?
Azt ajánlottak, hogy üzeneteket vigyek a laktanyák között: riadó! Válogatás! És hírvivőnek lenni a túlélés garanciája volt, mert a deportáltak könyörögtek, hogy adj át híreket a rokonaiknak a másik blokkban, és cserébe adtak egy darab kenyeret. De én visszautasítottam. Nem akartam semmit sem tenni a németekért. Meg akartam menteni lelkemet.
– Mi volt a szelekció?
Az volt, amikor Mengele megérkezett.
A halál angyala. Vékony, magas, sápadt, szigorú. Egy nem értelmezhető arc. Egy szót sem szólt. Fehér kesztyűs ujjával a kiirtandó emberekre mutatott: te, te és te. Isten ujja volt.
– És a foglyok?
Fehérek voltunk, mint a holttestek, és a nők kétségbeesetten próbáltak színt adni az arcuknak, hogy átvészeljék a szelekciót. Púdert kevertünk egy kis vízzel: ez volt az alapozónk. Aztán valaki ellopott egy német házából egy piros papírtekercset, olyat, amivel virágcsokrokat szokás díszíteni, és darabonként árulta. A papírt az archoz dörzsöltük, és egy kicsit kiszínezte”.
– A könyvében nagyon durva képek vannak.
Egy nap a nővéremmel nagy vödörnyi rabszart kellett cipelnünk. Ő magasabb volt nálam, ezért a vödör az én oldalamon lógott. Éreztem, ahogy a szar rám csöpög, a csípőmre, a combomra…”.
– Primo Levi is volt Auschwitzban.
Természetesen nem találkoztam vele. A férfiak és a a nők külön voltak. Emberek milliói mentek át azon a táboron, egymillió gyereket öltek meg. De Primo Levivel életének utolsó napjáig, az öngyilkosságáig tartottam a kapcsolatot.
– Rita Levi Montalcini nem hitte, hogy Primo Levi valóban öngyilkos lett. Véleménye szerint miért tette?
Mert Auschwitzot hordozta magában. Sétáltunk itt a Via del Babuinón, mutattam neki a színes kirakatokat, az életet, ő pedig megfordult és a falat bámulta. Nem engedte, hogy megöleljem, elutasított minden testi kontaktust, még az érintést is. És a végén azt mondta: „Auschwitzban jobb volt”.
– Miért?
Mert hallotta, hogy az emberek elkezdték azt mondani, hogy mindez nem történt meg. «Létezik» – ismételgette – «hogy az emberek letagadják már a mi életünkben?». Most, hogy az utolsó hangok, mint az enyém is, kihalnak, egyre többet fogják ezt mondani. És egyre többen és többen fogják elhinni.
– Hogy tudta túlélni?
Mert nagyon szegény voltam. Sok nemet kaptam már az életemben. A polgárság, a polgári életből odakerültek nem bírták a lágert. Mi viszont igen. A polgárok nem tudták, hogyan kell irtani a tetveket, és petechiás tífuszban haltak meg.
– Hogyan lehet megölni egy tetűt?
Két köröm közé kell fogni, és eltörni, így. A férfiak voltak a legtörékenyebbek. Egyszer, vándorlásaim során, emlékszem, Dachauban voltam, egyszer csak az előttem lévő tömböt, amit üresnek hittem, tele volt férfiakkal. A földön feküdtek, nem tudtak már mozogni, haldokoltak. Elmondhatatlan látvány. Elloptam két krumplit a konyhából, és átdobtam a kerítésen. Még csak meg sem tudták kaparintani.
– Merrefelé járt?
Minket, magyar zsidókat deportáltak utoljára, minket szabadítottak fel utoljára. Ahogy az oroszok közeledtek Auschwitzhoz, elkezdtek minket Nyugat felé vinni. A halálmenet. Ezer kilométert gyalog. Kaufering, Landsberg, Dachau, Christianstadt, Bergen-Belsen.
– Ahová az amerikaiak megérkeztek.
Amikor az oroszok bevonultak Auschwitzba, kinyitották a konyhákat, és a túlélők beözönlöttek. De a gyomruk be volt zárva, arccal a fazékban haltak meg. Az amerikaiak szakszerüen kezelték a helyzetet. Fokozták a diétát, napi tíz gramm plusz ételt adtak, és megmentettek minket. Ddt-t adtak nekünk. Teljesen fehérek voltunk, úgy néztünk ki, mint a szellemek.
– És hazatért, Magyarországra.
Öt fasiszta magyar katonára emlékszem. Átadták magukat nekünk, hogy ne öljék meg őket. Mi pedig befogadtuk őket, ők voltak az útitársaink, egy szénnel teli teherautó fedélzetén. Ekkor mondtam le a bosszú minden gondolatáról, minden gyűlöletérzésről. Velünk jöttek egészen Pilsenig, Csehszlovákiába. Akkor megáldottak minket. Aztán továbbmentek.
– Izraelbe ment.
Izrael volt gyermekkorom meséje. Abban a faluban, ahol felnőttem, Tiszakarádon, minket, zsidókat gyűlöltek és megvetettek. Mi voltunk Jézus gyilkosai. Tiszakarádon csak egy feszület volt, két vasdróton lógott, a teste előre nyújtva, és én attól féltem, hogy leszáll a keresztről, hogy megbüntessen. Egy pap jött a városból, hogy kioktasson bennünket, feltett egy kérdést, tudtam a választ, felemeltem a kezem, mire belém fagyasztotta a szót: „Fogd be a szád, te zsidó, ez nem rád tartozik””.
– A mese.
Hogy elaludjak, anyám az ígéret földjéről mesélt nekem, a tejjel-mézzel folyó földről, ahol szabadon és boldogan élhetünk, anélkül, hogy bárki gyűlölne vagy bántani akarná.
– Ehelyett?
Ehelyett, még mielőtt kikötöttünk volna Haifában, az új állam tisztviselői felszálltak a hajóra, és megkérdezték tőlünk, milyen értékeink vannak nálunk. Mi kellett volna, hogy nálunk legyen? Semmi. Túléltük a haláltáborokat”.
– 1948-ban volt. Kitört a háború.
Először egy menekülttáborba zártak minket, és ott is használták a botot. Keserű csalódás. Aztán az arabok által elhagyott házakat adtak nekünk, vályogkunyhókat. Nekem is be kellett vonulnom a hadseregbe, hogy ezt elkerüljem, érdekházasságot kötöttem egy Bruck nevű úrral, akinek a vezetéknevét megtartottam. Az enyém, az igazi, Steinschreiber.
És ide jött, Olaszországba.
Nápolyba érkeztem. Emlékszem a fényre és az emberek melegségére. A fogadtatásra. A mosolyok. Otthon érezték magukat. Hogy eltartsam magam, egy tánccsoportban dolgoztam, egy este Ugo Tognazzi meghívott táncolni. Folyton azt mondta nekem: un due tre, Vianello… Nem értettem. „Un due tre” volt a tévéprogramja cime.
– Aztán jött a szerelem: Nelo Risi, a film és az irodalom embere, Dino rendező testvére.
„Olyan jó ember volt, hogy soha nem taposott volna el egy hangyát, és nem bánt volna rosszul egy egérrel sem. Az első házunk nagyon kicsi volt, és találtunk egy egeret a fürdőszobában. Nelo két órán át beszélgetett az egérrel, rongyokból tornyot épített neki, amibe bemászott, és az ablakon keresztül elmenekült. Így hát a férjem jóságának emlékére van ez a kis rongypatkányom.
– Az elején beszélt öt lámpáról, amelyek élete legsötétebb pillanatában gyúltak fel. Az első az a katona volt, aki jobbra küldte bal helyett. Mi volt a többi?
Ferenc pápának meséltem róluk, amikor nálam volt vendégségben. A második fény a dachaui szakács volt. Auschwitzhoz képest Dachau a földi mennyország volt, rengeteg krumplihéj volt, és egy nap a szakács megkérdezte tőlem: „Wie heisst du?”, hogy hívnak? Földrengés volt. Nem voltam többé a 11 152-es szám, egy pillanatra újra ember voltam. Aztán hozzátette: tudod, hogy van egy olyan kislányom, mint te? És adott nekem egy kis fésűt.
– A harmadik fény?
Landsbergben lövészárkokat ástunk, embertelen kényszermunka, semmi ennivaló. Egy katona hozzám csapta a csajkáját, és azt kiáltotta: „mosd el!”. Amikor ezt elmeséltem a pápának, megérezte a történet végét, és megkérdezte: mi volt a csajkában?
– Mi volt benne?
Két ujjnyi lekvár, ami lehetővé tette, hogy ne haljak éhen”.
– A negyedik fény?
Kauferingben egy katona rám ütött egy lyukas kesztyűvel. Itt is megkérdezte tőlem a pápa: mi volt abban a lyukban?”.
– Mi volt?
A felszínen semmi. A valóságban ott volt az élet. Mert azzal a kesztyűvel elkerültem, hogy megfagyjon a kezem.
– Már csak az ötödik fény hiányzik.
Bergen Belsen. Mellényeket kell vinnünk a katonáknak, nyolc kilométer távolságra. Nyolc mellény van a kezemben, holtfáradt vagyok, nem bírom tovább, négyet leejtek a hóba. A többiek ugyanezt teszik, megszabadulnak a teher felétől, a hó beborítja a mellényeket. A németek kiabálnak: ki kezdte? Fél lépést teszek előre”.
– És a németek?
Egy katona elkezd verni, sok vért vesztek, a nővérem ösztönösen ráveti magát, a hóba löki. Feláll, közeledik, előveszi a fegyverét, azt gondoljuk: vége. A nácik sokkal, de sokkal kevesebbért is megölnének minket. Ehelyett az egyik azt kiabálja: „És te, mocskos, büdös zsidónő, te a mocskos kezedet egy németre merted emelni?”. Van bátorságod. Megérdemled, hogy túléld’”.
– Megszabadulunk-e valaha is az antiszemitizmustól?
Nem. Az antiszemitizmus mindig is létezett és mindig is létezni fog; mert az emberiségnek mindig szüksége lesz egy bűnbakra. És az elkövetkező években ez még rosszabb lesz. Amikor gyerek voltam, azt mondták nekünk: ti zsidók fösvények, mocskosak, csúnyák vagytok. Hányszor hallottam: túl szép vagy ahhoz, hogy zsidó legyél. És még most is azt hallom: ti zsidók. De nincs olyan, hogy ti. Ezt még Italo Calvino is mondta
– Ő biztosan nem volt antiszemita.
Nem. De azt mondta: ti zsidók. Én meg azt mondtam: Italo, mi nem vagyunk mind egyformák, mi mind különbözőek vagyunk. Ehelyett, ha egy zsidó téved, akkor az összes zsidó téved. De én nem vagyok Netanjahu”.
– Hisz Istenben?
Isten, ahogy a pápa mondja, egy folyamatos keresés.
– És a túlvilágban?
Nem. A lélek nem létezik.
– És a megbocsátásban?
Egy zsidó csak a saját nevében tud megbocsátani. Én a saját nevemben tudok megbocsátani, nem mások nevében. Az emberek millióinak nevében, akik ránk, utolsó túlélőkre bízták a szót.

írásaim

♦ BRUCK EDIT