Az orvos odavetette, hogy akkor hát hagyja abba az összes gyógyszerét, ha meg rosszul van, menjen be a sürgősségire.

Dr. Schneider Károly évek óta volt az „orvosa”, de igazából nem törődött vele soha, nem érdekelte őt a Tardos, mit segítsen ő ezen az emberen, aki dohányzik, fura viccei vannak, hülyeségeket beszél, van elég baja, van elég rendes betege, örül, ha azokon, vagy azokon se segít.

Tardosnak semmi kedve nem volt ehhez a február 5-höz és az egészhez, és egyre rosszabbul is lett, különösen a múlt heti konzultáció után, különösen miután az orvos elhajtotta.

Egyre többet aludt, egyre nehezebben kelt fel, alig tudott enni valamit, de nem engedte, hogy orvost hívjak. Megígértem neki, hogy a beleegyezése nélkül nem fogok orvost (mentőt) hívni.

December 23-án reggel belátta, hogy rosszul van, egyfolytában fázott, mondtam neki, hogy kezdjen el megbarátkozni a gondolattal, hogy orvost hívok, mondta, hogy oké.

Másfél órát vártunk a mentőre, az első híváskor még egész normálisak voltak, másodszorra közölte a központos, hogy ő 300 kilométerre van Vas megyében és nem tud mit csinálni, mondtam, hogy nem kértük, hogy ő jöjjön személyesen, egyebekben egyszerűen csak jöjjenek, azért hívtuk őket, mert valaki nagyon rosszul van.

Két rendkívül szerencsétlen mentős tiszt érkezett, beállítottak a szobába, és mondták a Tardosra nézve: „Na, miben segíthetünk?”

Kérdeztem, hogy kaptak-e bármit is abból az információból, amit korábban kétszer is bediktáltam a mentős központnak, mondták, hogy semmit csak annyit, hogy reklamálás is történt.

A Tardos rájuk meredt, nem szólt semmit, az arcán ott volt, hogy „ti ki az isten vagytok, és tényleg ezt kérdezitek, hogy miben segíthettek?”

Mielőtt a Tardos megszólalhatott volna valami várhatóan nem túl kedves és építő módon, gyorsan elmondtam, hogy mi a helyzet, krónikus vese elégtelenség évek óta, és mostanában romlottak az értékek, dialízisre vár, de még 3-4 hónap mire el tudják kezdeni, túl sokat alszik, felkelni sem tud már, levegőt nehezen vesz, fázik, fájlalja a hasát.

A mentősök kicsit feloldódtak, összeszedtek minket, kicsit tanácstalanok voltak, hogy hová vigyék, mert az egész rendszer rossz, sehol nem lesz jó neki, „majd ott fogják aszalni a folyosón órákig” mindenhol, de próbáljuk meg akkor a Semmelweiss Klinikát.

Bemehettem velük a mentővel, Tardos a hordágyon pedig kezdte megadni magát a hurcibált beteg állapotnak. A sürgősségin hamar betolták a vizsgálóba, nekem mondták, hogy álljak félre, ott a (rothadó barna, büdös) puffoknál, vagy oldalt a padsoron le lehet ülni, majd jönnek.

Eleinte sokkban voltam és nem is értettem mi történik, majdnem két órán át állva tébláboltam, tényleg nem értettem, hogy mi lesz, majd kijön valaki és elmondja, hogy mi van? Az egyik betegfelvételt vezető észrevette, hogy mennyire szerencsétlen vagyok és mondta, hogy „csüccs le, ez még órák kérdése most vizsgálják, majd kijön a kezelőorvos”.

Még egy óra eltelt, visszamentem a betegfelvételhez, ahol hálistennek nem hajtottak el durván, kiderítették, hogy igazából már hátul fekszik egy kórteremben a sürgősségin, és akár oda is mehetek hozzá. Átverekedtem magam a homályos folyosón és nagy bátran beléptem egy intenzívhez hasonló terembe, ahol mondtam, hogy Tardos Jánost keresem, de meg is láttam a sarokban és ő is kiabált már, hogy „Macika, itt vagyok!” odamentem hozzá, infúzió, vérnyomásmérő volt rajta, igazából ez volt az egyetlen olyan pont, ahol megnyugtatónak láttam a helyzetét, de ez csak átmeneti volt.

Megadtak a pultnál egy telefonszámot, mondták, hogy később tájékoztatnak, hogy hová viszik.

Ezt a telefonszámot estefelé fel is vették, vagy szerencsém volt (lottó ötössel felérő), a vonalban a nővér mondta, hogy pont most hívott szállítóautót, viszik át a Péterfy Központi Intenzívre, ahol előkészítik az előrehozott dialízisre. (2-es kép)

Később vettem észre, amikor a leleteit letöltöttem és átnéztem (halála után), hogy nem vették át egy osztályon, ahol megerősíthették volna a vérkeringését. (3-4-es kép)

Következő reggel, december 24-én bemegyek hozzá, beengednek, bár nincs látogatási idő. Meztelenül egy takaró alatt fekszik, a párnáján nincs huzat, de maga a párna normális, tiszta. Mellette két műanyag pohár tea, tipikus kórházas szelet kenyér, zsemle, értelmezhetetlen eredetű felvágott. Egyikhez sem nyúlt hozzá, a gyógyszerei szintén egy műanyag kiskanálra téve odarakva az éjjeli szekrényre. Ha nem veszi be, nem veszi be. Ha nem iszik, nem iszik. Mármint a nővérek így látják.

Kirakom a normális bögrét, fogkefét, szivacsot, törülközőt, oroszlános szalvétát, kanalat, villát, zsebkendőt, papucsot, megkérdezem a nővéreket, hogy feltétlenül meztelennek kell-e lennie, mondják, hogy nem. Szóval adok rá pólót, és mondom neki, hogy most már újra ember, tessék úgy is viselkedni.

Tardos örül nekem, de el van varázsolva, nem nagyon emlékszik mi történt vele, a dializíst tudja, azt mondja arra emlékszik, de hogy hol van azt nem tudja, orvos nem beszélt vele egy szót sem. Elmondom neki, hogy pontosan hol van. Nem állítom, hogy teljesen magánál van, de simán tudunk beszélgetni, rendbe rakom, közben megpróbálok beszélni egy nővérrel, bent reggeliznek egy ideje, megkérdezem melyikük foglalkozik a Tardossal, lenne egy speciális kérésem. Az egyik nővér az asztaltól hozzám fordul: „Na most tudja mit szoktam erre mondani? Azt, hogy ez egy állami kórház, itt nincsenek speciális kérések. Azok a magán kórházban vannak.”

Akkor helyesbítenék – mondom – nem speciális kérésem van, hanem annyit szeretnék kérni, hogy egy párnahuzatot húzzanak már fel neki. „Jó, csináljuk, még csak nemrég hozták be”.

(Előző este hozták ide.)

Már jön is a nővér egyébként, és azonnal felhúzza a párnát. Most itt nem részletezem hogyan, de igyekszem támogatni a nővért megfelelően. Magyarázkodik, és sokkal normálisabb, észreveszi, hogy Tardos nem evett, nem ivott, hoz joghurtot, azzal megeteti a Tardost, aki tűri is egy ideig, a gyógyszereket azzal együtt beadja neki, aztán egy idő után Tardos elég!-et parancsol, a nővér még erőltetné, két kanál még mehet, de aztán látom a Tardos fején, hogy nem szabad tovább erőltetni, úgyhogy javaslom a nővér érdekében is, hogy leállhatunk.

Próbálok orvost is találni, de az nincs, csak valami ügyeletes rohanó (doktor?) nő, aki mondja, hogy sok dolga van (december 24, teljesen üres folyosó, egy lélek sincs sehol, nyilván hazaengedték a betegek nagy részét, de neki muszáj demonstrálnia, hogy rohan).

Bejön a nővér visítva: „azt mondtuk pár perc, délután van a látogatási idő!” Szóval elmegyek.

Otthon még összeszedek ruhákat, majd visszatérek délután 3-kor. A nővérpultról hangosan üdvözölnek: „Már evett is szépen, már nem akar meghalni!” „Vigyáztunk rá!” – mondja egy másik hang. Nagyon köszönöm! – mondom hálás mosollyal, majd bemegyek a Tardoshoz. Átöltöztetem, áttörölgetem – látom, hogy semmit nem ivott, nem emlékszik, hogy kapott-e infúziót, megkérdezem a nővért, azt mondja kapott.

Tardos mondja, hogy nagyon furcsa, ami történik, ilyen manók vannak mindenfelé, jönnek-mennek, mondom, hogy ez így igaz, bár némelyikük látogató, de igaza van, tényleg elég furcsa ez az egész körülöttünk.

Egy ápoló néha besétál mint egy zombie, de nem csinál semmit, aztán kimegy. A nővért harmadszorra kérem meg, hogy egy orvost kerítsen, akivel beszélhetnék végre. Jó, jön mindjárt, de éppen hívták beteghez, elfoglalt! Értem, hogy elfoglalt, két percet szeretnék beszélni vele.

A folyosón megjelenik egy furcsa bordó ruhás alak, de nem tudom milyen funkciója lehet. Visszamegyek a Tardoshoz, kicsit viccelődünk, üldögélek mellette, idegesíti, hogy a körme szerinte piszkos, de adok neki törlőkendőt. Nézegeti a karját, hogy mi ez a sok kanül benne, de mondom, hogy az csak az infúzió miatt, bennem is volt amikor kellett. Újra és újra kérdezi.

Buta vagyok! – mondja. Mire mondom, hogy jó hát ebben nincs újdonság, erre nevet, mondja, hogy de tényleg. Mondom, hogy ha buta lennél, nem tudnád magadról, hogy buta vagy. Á, buta vagyok. Elkezd mondatokat, de elréved, nem tudja befejezni, de segítek neki és akkor értelmesen bólint. Mondom neki, hogy kik keresték, üzentek, a Hanna, a Bojár, a Dési, a Kertészgyuri, a Hege (nyugi, mindenkit említettem, aki érdeklődött), na emlékszel mi volt a Hege kutyájának a neve? Persze: Mustár.

A manók továbbra sem tágítanak, mondom neki, hogy én is kérek abból a cuccból, amit kapott az infúzióban, nevet.

Bejön újra a fura ápoló, kérdezem tőle, az a bordó ember ugye nem az orvos? De igen..

Odamegyek hozzá, doktor úr, csak két szót beszélhetnénk?

Na most van az a közhely, hogy úgy néz rád, mintha megölted volna az anyját – hát pont ez történt velem, ilyen mély undort még soha nem láttam senki szemében, hogy merészeltem megzavarni, de közben esküszöm azt hittem, hogy a takarító, egy fiatal, rendkívül egyszerű figura. Bemegyünk a szobába, bekapcsolja a számítógépét, néz a monitorra: – hát a veséje nem működik ugye.

Ekkor (magamban! – tényleeeeeg, nem mondod!???), majd folytatja zavartan magas ez az érték, meg az. Mondom fájlalja nagyon a hasát, „háát, lehet van valami fertőzés”. Ránézek és mivel nem akarom megbántani megköszönöm és kimegyek a szobából. Megdöbbentő és egyben egészen ijesztő. Képtelen volt a kommunikációra és csak hülyeséget beszélt.

Egy újabb zombie úr meghozta egy hűtőtáskában a vért.

Utánam jön az orvos, hogy vért kap mindjárt, a Tardos ránéz: „Maga orvos?” – de lekeverem gyorsan.

Mondják, hogy megkezdenék a vér beadást, és már 5 óra, szóval húzzak a francba, a Tardos nem akarja, hogy elmenjek, még leülök és maradok, puszit adok neki, meg kikényszerítek magamnak is egyet. Viccből az ágyára teszem az ÉS-t, nevet ismét, mondja, hogy ááá.. nem tud olvasni. És nem akarsz valamit posztolni facebookra? Hát… ez az álom, tudod, a szamárral, amiben vagyok. Igen, Szentivánéji álom. Posztoljuk ki, jó? Oké, á hagyjad. De azért kiposztoljuk. Itt hagyjam a telefonod? Ne. Nem kell.

Fáj a hasa nagyon, nem esik jól neki az ivás sem.

Lassan elindulok, holnap találkozunk.

Másnap, december 25-én, mivel tudtam, hogy aznap van dialízis, próbálom elérni a kórházat, hogy mikor kapja, mivel ez egy 4-5 órás program, ne akkor menjek, délelőtt 11-től délig hatszor hívom a számot, hosszan kicsöng, nem veszi fel senki, pontosabban felveszi és lerakja, egyértelműen.

Mindegy, 2-kor elindulok, beérek picit korábban látogatási idő előtt.

Az osztályon köszönök a nővéreknek, jó napot, Tardos Jánoshoz. Persze, menjen.

Odaérek a kórteremhez, üres az ágya, semmi nincs ott. Megnézem a kórterem számát, biztos összekevertem, de nem, a 343-as. Zavartan visszamegyek, elnézést nincs ott.

Rám néznek, kihez jött? Tardos Jánoshoz. Halálra váltan a (a tegnap elfoglaltan rohangáló) ügyeletes doktornőre néznek, a doktornő kijön komoly arccal, nem tudom miért, de még mindig nem értettem, hogy miről van szó, nem akartam elhinni, megkérdezi, hogy én kije vagyok, mondom, majd elmondja, hogy hát sajnos ma a dialízis alatt rosszul lett és próbálták újra éleszteni, de nem sikerült. Odajön egy nővér is, vígasztalnak, most ezen az egy ponton végül emberként viselkednek. Nem nagyon látok a sírástól, de odaadom nekik a sok cuccot, amiket bevittem, hátha tudják használni. Megkapom egy zacskóban a maradék cuccait, kisétálok. Sírva megyek a folyosón, utánam jön a tegnapi nővér, higgye el nem szenvedett, csak elaludt a dialízis után. Értem, köszönöm, bólintok, bár ez ellentmond az előző információnak, de legyen így.

Nem tudom, hogy még azt sem tudják, hogy halt meg, vagy csak kényszert éreznek, hogy mondjanak valami megnyugtatót, ez utóbbi persze nem is lenne baj.

Tardos János megelégelvén a Péterfy tündérparádét, angolosan, ha úgy tetszik idő előtt távozott ebből az idétlen hülyeségből, nem hagyta magát a végsőkig kínozni és megalázni.