GIULIA

Tizenkét év özvegység után Xavier Laclois Párizsba költözött. Régen elunta La Rochelle-t, ahol a városházán, mint hivatalnok dolgozott. Volt pár éve hátra a nyugdíjig, bár ez nem látszott rajta. Magas szikár, későn érő és későn öregedő fajta volt. Régi osztálytársa szólt a pályázatról, így szerzett állást Párizsban, a XVI. kerületben. Ugyanúgy a városházára került, építési ügyekkel foglalkozott, mint odahaza, közel négy évtizeden át.

Fia, a kisebbik két gyermeke közül, ekkor már tíz éve Kanadában élt, Vancouverben. Esténként jazzklubokban játszott zongorán. Évente egyszer-kétszer, ha találkoztak az idősebb Laclois-val. Előfordult olyan is, hogy Pierre úgy jött át Európába, hogy be sem köszönt.

Idősebbik gyermekével, az imádott Isabelle-el Laclois sokáig közös házban élt, míg aztán a lány a huszonötödik szültésnapja után végleg Párizsba ment. Nemrég aztán továbbállt Londonba. Tavasszal egy indiai fiúval jött össze, ő vitte oda magával. A Covent Garden mögött dolgozott egy fodrász szalonban. Szépen keresett. Minden reménye megvolt rá, hogy pár év múlva saját üzletet nyisson.

Miután eltemette korán elhalt feleségét, Laclois évekre egyedül maradt. Három év után szerzett szeretőt magának, egy vérmes vidám férjes asszonyt. Illetve, inkább a nő szerezte meg magának Lacloist. Szerda volt a napjuk majd’ öt éven át. Aztán egyszer a mindig jókedvű Marie komoly arccal érkezett.

– Ez nem szerelem Xavier, ezzel az erővel a férjemet is szerethetem – mondta. Különben is most hagyta el a szeretője, teljesen maga alatt van. Ebből a mi liezonunkból úgy sem lesz semmi, akkor inkább megmentem a házasságomat – nyilatkozta elszántan, és elment.

A gyerekeknek La Rochelle már csak messzi emlékként hatott. Amikor ritkán Franciaországba jöttek, Lacloisnak is Párizsba kellett utaznia, hogy találkozhassanak. Pár hónap után számára is mindinkább ködbevesző képpé fakult a négy ember egykori közös élete. A reggeli keléseké, amikor az óceánról betörő vad szürke esőkben a gyermekeit iskolába hordta. Pierre-el közös nyári hajnaloké, ahogy a pecabotot fogták egy ladikban ülve. És amint távolodott onnan, a pöttöm, besütött tincseit lobogtató kiskamasz Isebelle nevetése is elfoszlott a La Rochelle-től mind messzebb némán száguldó TGV körül örvénylő szélben.

Április közepén érkezett Párizsba. Mielőtt eljött, eladott mindent, vagy szétosztotta a távoli rokonok és a barátok között. Állóóráját kávéházára hagyta, ahol az utolsó tizenkét évében csorogtak el a délutánjai.

Párizsban hamar berendezkedett. Stúdiólakást bérelt a Citroen Park mögött. Reggelenként csak át kellett sétálnia a Mirabeau hídon, amikor dolgozni ment. Az egykori ház ára a számláján pihent. Nem hatalmas összeg, de okot adott a nyugalomra. Néhány ideszármazott baráton kívül nem sok ismerőse akadt. Estéit józan árfekvésű éttermekben tölötte. Mértékkel fogyasztott.

Egy nap Xavier Laclois-nak találkozója volt a bátyjával Robert-rel, aki Essauirából jött és majd egy nemzedékkel volt idősebb nála. A Laclois család legkisebb fia, Xavier tervezés és elhatározás nélkül érkezett az akkor már majd ötvenéves apa és negyvenen túli anya örömére. Gyerekkorukban a két fívérnek kevés kapcsolata akadt. Robert középsikolába járt, amikor Xavier még óvodába, – ugyanoda, ahol az édesanyjuk is dolgozott. Egyetem után Robertet Marokkóba vitte a kalandvágy, ott is maradt, s a korábbi felszines kapcsolat végképp kiürült. Családias formalitások, karácsonyi és születésnapi üdvözletek, majd a szülők halála idején apróbb adminisztratív ügyek tartották féléberen a testvéri viszonyt.

Szeptember 24-e volt, szerda. Inkább későnyár, mint koraősz. A délutánokat nyúlós és ragacsos napfény lepte be. Robert menthetetlenül megöregedett. A kávéház kirakatán át beszűrődő gyönyörű surlófény mélyen és élesen rajzolta ki megereszkedett arcizmának árkait. Nem volt már az a mindig cserzett bőrű kalandor, akinek Xavier sokáig gondolta a bátyját, aki a messzi Marokkó déli városa, Essauira hedonista nemzetközi hippyvilágában találta meg életét. Sápadtan, nagyra nőtt zakóban, ingnyakából kifogyva üldögélt vele szemben. Riadt pislogásából kiérzett, nem csak itt a számára mindig idegen európai metropoliszban, de az élet minden szegletén támpontokat veszített.

– Két hónapom van. Legfeljebb négy, Xavi. Ilyen ez. Egész életemben készültem rá, mint talán mindenki. De ez most más. Most itt van. Nagyon konkrét. Négy napja, amióta megmondta az orvos, fél marék altatóval tudok csak alaudni, akkor is keveset és rosszul. Nehezeket álmodom. Talán az altató az oka. Nem vagyok fiatal, ha úgy számolom, nincs miért haragudnom, de most mégis…

Elfúlt a hangja. Xavier áthajolt az asztal fölött, megszorított bátyja szikkadt, ízületekkel és erekkel tagolt kézfejét. Soha nem érintették egymást bensőségesen. Ez a mostani sem közeli testvérek, inkább ember és ember bátorító kézfogása volt.

– Itt vagyok Robert, nézz rám egy pillanatra. Egyrészt egy diagnózis nem diagnózis; egy orvos, nem orvos! Bármi lehet. Remény mindig van, és hinni muszáj. Ha elfogy a hited, akkor feladtad. Ne add fel Robert! Annyi nehézségen mentél keresztül, ezt is végigcsinálod és én segítek neked.

Két nappal később Xavirer Lacloist délelőtt 11h-kor a privát mobilján hívták, nem a városházi készüléken. Robert rosszul lett szállodai szobájában, mentő jött érte, most kórházban van. Taxival ment utána, s mire Robert folyosójára ért, a fiatal főorvos a vérkeringés összeomlásáról beszélt, eszméletvesztésről, meg hogy a rák gyakran nagyon kegyetlen és villámgyorsan pusztít, jobb Robertnek, hogy nem kellett az elkerülhetetlennel sokáig farkasszemet néznie. Sírhelyet Laclois a Montparansse-i temetőben talált. Apjuk fívére, második világháborús hősi

halott feküdt ott családi kriptában, meg annak évtizedekkel később elhalt özvegye. Robertet oda helyezték végső nyugalomba.

Október 14-én délután ő, a Londonból két napra átruccanó Isabelle, egy Martiquie-i nő, aki Robert harmadik feleségeként mutatkozott be, meg Robert egyetlen leánya, a harmincas évei elején járó, középiskolás évei óta Párizsban élő Nadine álltak a sír mellett. Meg egy pap, aki elhadarta Pál apostol Korinthusziakhoz írt levelét, és elrohant. Ezen a késődélutánon még

mindig meleg volt. Bágyadtabb, mint szeptember végén, most is jóleső, bár a fák kopaszabban üzenték, hogy nincs menekvés, hamarosan vége-hossza nincs esők jönnek, aztán ki tudja, talán hó is, tél.

Az özvegy idegen volt a családban. Nadine-nal találkozót egyeztetett a végrendelet miatt, és elköszönt a temető kapujában.

Hárman maradtak, Xavier, Isabelle és Nadine.

– Talán együnk valahol valamit – javasolta Laclois hórihorgasan, apáskodva.

Taxit fogtak. A két lány hátra ült, halkan beszélgettek, Nadine sírt is, míg a Saint-Germain környékére értek, ahol hamarosan betértek egy kávéházba. Isabelle és Nadine, bár unokatestvérek, majd tíz év és többnyire sokezer kilométer választotta el őket egymástól. Ez a mostani volt tán a harmadik alkalom, hogy személyesen találkoztak. Társaságukban Laclois magányos maradt, kívül rekedt a kontinenseken átívelő beszélgetésen. Sem a munkakeresés, sem a pasi ügyek, sem a hasonló vagy nagyon is különböző zenei és filmélmények nem kötötték le. Csak amikor néha Robert került szóba, akkor tudott bekapcsolódni. De a beszélgetés újból és újból eltérült a gyászos témától. Ez alkalmat kínált arra, hogy Laclois hátradőljön és némán figyelje a két életerős fiatal nőt: imádott kislányát meg a bátyjáét, az elárvult, félig arab Nadine-t. Ezt a korszerűen magabiztos, pikáns kis párizsi nőt, akinek típusa a hozzá hasonló idősödő urak számára csupa netpornóról lesett közhelyes titok. Még a desszert előtt, beszélgetés közben Isabelle felpillantott a kávéházi ajtó feletti öreg órára. Váratlanul felpattant.

– Atyaisten, mennem kell. Teljesen kiment a fejemből, találkozóm van Bellevilleben. Elnézést, rohanok. Este hívlak papa.

Kapkodva összeszedte táskáját, kabátkáját, majd csókot nyomott Laclois arcára és elrohant.

Ketten maradtak, Xavier meg Nadine, két azonos vezetéknevű ember. Ezen kívül semmi más nem alkotott kapcsolatot közöttük. Nadine messziről,bátyja ismeretlen életéből érkezett. Robert első feleségétől, Fatimétől származott, erős maghrebi vonásaiban semmi nem köszönt vissza a Laclois-k világos jellegéből. Az öntörvényű Nadine már tizenhatévesen Marokkóban hagyta apját, anyját, és beállított Párizsba, hogy a saját útját járja. Két világ. Egyikük sem akart a másik társaságában maradni, de egyikük sem sietett. Kevéssel hat előtt voltak, Nadine-nak csak nyolctól volt programja a környéken, Xaviernek akkor sem. Nem ismert jószerivel senkit Párizsban.

Laclois számára kínos percek következtek, de megszokta a kínos perceket. Rendszerint feszengett a váratlan helyzetekben. Otthonosan leginkább egykori munkahelyén mozgott az irodában, meg a La Rochelle-i kávéházban, hajdani utcaszomszédai és kollégái között, akikkel jószerivel mindent tudtak egymásról. Lóversenyekről, a város vezetőiről, a jó halakról, főzésről meg tévéműsorokról értekeztek. De most Nadine társasága megbontott benne valamit. Roberttel közös gyerekkorukról kezdett mesélni. Kötelességének érezte, hogy a frissen elhantoltat még szellemében ne engedje el. Történetek után kutatott, amelyek őt és Roberetet összekötötték, gyerekkori karácsonyokat idézett föl Nadine sosemlátott nagyszüleivel. De hamar a legendák végére ért. Robert már akkor elröppent katonának, majd utána egyetemre, végül egészen Marokkóig, amikor ő még az utcán biciklizett föl-alá az osztálytársaival. Laclois most is merev derékkal ült, szertartásos mozdulatokkal étkezett, emelt poharat, ha Nadine koccintásra bírta. Aztán a lány olykor hátradőlt sms-t írni, ha pittyent a telefonja, közben fel-felnézett a férfira és bíztatta:

– mesélj csak, figyelek, ne hagyd abba, – és küldött neki egy mosolyt.

Miután Laclois egyedül maradt rádöbbent, hogy holt fáradt. Mint egy túszejtő-tárgyaló, úgy tartotta szóval Nadinet majd két órán át. Végignézett az elárvult bisztróasztalon, kérte a számlát az arrajáró pincértől. Fizetett és kilépett az utcára. Hűvös lett. Sokkal hűvösebb, mint sejtette. Míg bent múlatták az időt, Párizs fölött hidegfront vonult át. Felhajtott zakógallérra hurkolt sálba burkolózott és sétálva indult haza.

– O –

Laclois napjai lustán teltek. Egy idő után megelégelte, hogy magányosan bolyong és módszeresen felkereste régen Párizsba szakadt gyerekkori ismerőseit. Olykor egy-egy sörözőben ült össze ifjúkora férfiismerőseivel, de volt, hogy családhoz hívták vacsorára, hétvégi ebédre. Kimérten ült terített asztaloknál, feleségek által szervírozott gőzölgő tányérok felett és nem értette mit csinál, hol van, egyáltalán, mi maradt az életéből?

Gyermekei anyja, Kathrine a messzi múlté, Marie, akiről éppoly könnyen mondott le, amilyen könnyedén fogadta el annak idején felajánlkozását, szintén csak néhány távoli, ám akkor számára új távlatokat nyitó merész erotikus mozzanat miatt volt felidézhető. Isabelle felől nyugodt volt. Pierre felől méginkább. Voltaképp maga miatt sem volt nyugtalan, ám amikor magányosan megnézett egy filmet az Odeon moziban és elsőre maga sem értete mi zaklatta föl azon annyira, néhány nap sétálás rájött az okára.

A felismerés pillanatában épp nem esett. A járdákat letapadt vizes levelek tették végeláthatatlanul hosszú absztrakt festményekké. Csúsztak a cipőtalp alatt, nem ártott vigyázni velük. A Boulevard Raspail-on sétált, immáron hosszú kasmirkabátban, szokott módon sálba burkolózva, amikor a Cartier Alapítványnál, Chateaubriand agg cédrusa előtt egyszercsak megtorpant. Hiszen én nem élek – zúgott át rajta egy érzés váratlanul. Megtorpant, annyira felkészületlenül érte a gondolat.

Meg a tény, hogy amit évek óta az életén csűngeni érez, mint valami nyűgös nehezéket, néven nevezhető. Ilyen egyszerűen. A csillogó úttesten összefüggő autósor araszolt. Telefonáló, hátsó üléseiken gyerekeiket szállító, vagy éppen párosával utazó embereket látott a kocsikban. Munka után hazafelé tartottak, bambán néztek előre, úgy mondták párhuzamos monológjaikat, vagy nevettek, veszekedtek. Éltek. Laclois legalábbis ebben a pillanatban határozottan úgy érezte, hogy mindaz, amiben ezek az emberek résztvesznek, az az élet, s amit ő él, vagy amiben ő van, mi több, amit ő okoz magának, az mindennek az ellenkezője. Az “életből”, amire most hirtelen rányílt a szeme, ő valahogy az évek során kívülrekedt. Kivonta magát belőle, kiesett, kikopott. Hatalmas, vonzó és idegen város vette körül, amihez vajmi kevés köze volt. Ami az élete addig volt, halványuló emlékké vált, egykor fontos részletei jelentőségüket veszítették. Ha nem volt kivel megosztani, úgy az önmagát kinőtt család életének banális történései az emberiség kollektív históriájának milliárdnyi eseménye között sodródtak a semmibe. Egyetlen dolog maradt konkrét mindabból, amit addig az életének gondolt. Saját maga. Fizikai értelemben. Hiszen hús-vér valójában, cipőjében valóságosan áthült lábfejjel, a finom kordulással bejelentkező

éhség bizonyosságával ismerte föl, hogy ő valóban van. De ez a valóságosan létező személy lényegében nem élt. Látta magát, ahogy a párizsi életre felkészülve vásárolt drága kabátjában a járda szélén áll és nézi a vele együtt és tőle függetlenül is ugyanolyan várost. Nem fölöslegesnek érezte magát, hanem lényegtelennek. Ha szaporodtak is telefonjában a párizsi ismerősök számai, attól ő még nem tartozott sehová. Ahonnan kilépett, ott is mindegy volt már, hogy van, vagy nincs, vagy hogy volt-e valaha egyáltalán.

Munka után hosszú sétákat tett. Sokszor a Passie negyedből nem ment haza, a Szajna jobb partján maradt és felfedezte magának a várost, ahol több tucatszor járt ugyan életében, mégsem ismerte meg sohasem. Fölsétált a tizenhetedik kerületig, majd még tovább a Montremartra, majd újra lefelé tartott, át a belvároson, be Párizs szívébe, s csak amikor már hosszú órák óta kóborolt, és a város is mondénabb esti ruhát öltött magára, akkoriban tért haza. Amikor megéhezett, sörözőt keresett magának, vagy egy apró éttermet, ahol többnyire egyedül ült az asztaltársaságok zsivalyában. Ha nem szóltak hozzá, nem ismerkedett.

November közepén egy este a Les Halles környékén kóborolt, amikor egy elzászi étterembe tévedt. Üvegezett teraszon kapott helyet közel a nyílt gázfűtéshez. A pincér elhúzta az asztalt, hogy beférhessen a hosszú pamlagra, ahonnan jól látta az asztaltársaságokat. Közvetlenül mellette a szomszéd asztalnál vacsorához öltözött negyven körüli asszony ült. Ahogy a nő a pincérrel beszélt, kiérzett olasz akcentusa. Párizsban közmegegyezés, hogy a szorosan egymás mellé ültetett emberek mintha meg sem hallanák szomszédaikat. Ezt a szabályt kizárólag a Chartierben szabad, sőt kell figyelmen kívül hagyni. Az 1890-es évek óta azonos berendezéssel megőrzött étterem éppen az asztaloknál szövődött románcokról, házassággal végződő első beszélgetésekről híres. Pincéreik keritők: nemek, életkor és társadalmi helyzet szerint ültetik össze közös asztalhoz az egymagukban érkező férfiakat s nőket. De máshol nem. Laclois a megszokott feszengéssel foglalta el helyét. Merev derékkal várt a borára. Nem kerülhette el a figyelmét, hogy a nő telefonhívást kap, s a beszélgetésből világosan kiderült, hogy akire vár, valami halaszthatatlan ügy miatt mégsem jön el.

Laclois körülményesen rendelt. Késő volt, nehezet nem mert enni. Várt. Hosszú percek teltek el. A nő bosszúsan matatott táskájában, hálátlan telefonjának keresett valahol a mélyben méltó helyet. Tett-vett, a megváltozott helyzetet szerette volna a kezében tartani. Bosszúsan rendelt. Várakozásra kényszerült. Laclois az asztalt nézte meredten; egy idegen mozgott az aurájában, várta, hogy szomszédja feszültsége csillapodjék végre. Nem volt a helyzet ura. Akkor sem, ha helyzet sem volt igazán.

– Bocsánat – szólalt meg az asszony aki teljes felső testével, két füle közé kifeszített hamis mosollyal hirtelen Laclois felé fordult, és mélyen a férfi szemébe nézett. – A vacsorapartnerem cserbenhagyott. Buta helyzet, de nem lenne kedve velem megosztani az idejét? Igérem nem tartom fel hosszan. Látom, hogy ön is egyedül van, mégis olyan ügyetlen helyzet ez így, egymás mellett vacsorázni. Nem vagyok párizsi, Milánóban élek és nemigen járok egyedül étterembe.

Laclois belül meghökkent, zavartan igent mondott, majd körülményeskedve átült, szembe a nővel, aki nagy magabiztossággal vezette át mindkettejüket a zavart perceken. Kezet adott Lacloisnak, bemutatkozott. Nevéből csak a keresztneve, Giulia volt érthető. Eleinte Laclois nem is értette miről beszél, figyelmét annyira túlterhelte az asszony lendülete, energiája. És a nő sem vett igazán tudomást Lacloisról. Szinte lehúnyt szemmel beszélt hadarva, mintha maga sem tudta volna miről. A nő mögött, a pamlag fölött hosszú bronzfényű tükör futott, Laclois látta a háta mögötti történéseket. Szemét ide-oda kapkodta. Meggyugvást keresett, majd végre lassan elfogadta, hogy neki most az elveszett társaság pótlása a feladata. Bátortalan kérdéseket tett fel és örömmel vette, hogy a nő újabb időfaló szövegfutamokkal foglalja el magát. Mire az első fogás megérkezett, Laclois is lelazult a váratlan helyzetében és képessé vált a nőre figyelni.

Jómódúnak tűnt. Selyemblúzán kosztümfelsőt viselt és apró igazgyöngysort a nyakában. Csuklóján érdekes szövésű aranykarkötőt. Giulia továbbra is hadart, a meg nem érkezett barátnőről beszélt, akit Nizzából ismert. Nyári kapcsolat, de most már együtt dolgoznak. Véletlen, hogy ugyabban a szektorban érdekeltek, s most segíteni tudják egymást a két ország között. Giulia is, a távolmaradt Sabine is gránitpadlókkal kereskednek. Szállodáknak, repülőtereknek és bevásárlóközpontoknak adnak el. Ezen az estén fontos megbeszélnivalójuk lett volna, ha az a szerencsétlen körülmény váratlanul közbe nem avatkozik.

Laclois mérsékelt érdeklődéssel, de nem teljesen érzéketlenül követte Giulia mondandóját; mint valaha építőmérnöki tanulmányokat folytató, ma is efféle ügyekkel foglalkozó hivatalnok, maga sem állt távol e területtől. Ha nem is maró kíváncsisággal, de képes volt értelmes kérdésekkel segíteni a nőt, hogy félresikerült estéje legalább alibi értelemmel telitődjék.

Aztán minden jóra fordult. Giulia, talán zavarában, egyik bort rendelte a másik után. Kedve az idő előrehaladtával fokozódott, s a vele lépést tartani igyekvő Laclois is apránként feloldódott. A gránitlapoktól messze kalandoztak. Túl voltak a kedvenc filmeken, színészeken, majd a szeretett városok, utazási élmények taglalásán, s mi tagadás, ebben Giulia komoly élménytöbbletet mutatott. A Cote D’Azure, hiába volt Laclois hazájának része, mégsem járt ott soha. Giulia számára viszont félig otthont jelentett: rengeteg barát, sőt kamaszkori szerelem is kötötte őt a francia délhez. Az idő haladtával a milánói nő mind több ironikus, szarkasztikus megjegyzést tett, Laclois lakonikus közbeszólásait pedig túlreagált nevetésekkel hálálta meg. Hátravetett fejjel kacagott, a haját rázta. Jól akarta érezni magát. Hát jól is érezte, annak ellenére, hogy helyzetét Laclois nem könnyítette meg. Ellenben Laclois-ét Giulia nagyon. Ajándéknak élte meg az estét, ami az oly sok hiábavaló egyedüllétben töltött séta után már nagyon kijárt neki.

Halkan, tapintatos körültekintéssel lépett ki Laclois reggel az ajtón. Dolgozni ment. Éjjeliszekrényén álló vázának támasztva rövid levelet hagyott Giuliának, rajta a telefonszámával és egy bíztató üzenettel, hogy a nő érezze otthon magát, maradjon amíg kedve van, narancslevet a hűtőben, kávét a tűzhelyen, reggelit az étkezőasztalon talál. Ebédidőben találkozhatnak újra, ha úgy dönt, hogy marad.

Laclois az együtt töltött este után megváltozott. Nem a régi volt, hanem valaki, aki még sosem. Ezen a reggelen megérkezett Párizsba. Giulia még két napot és éjszakát töltött vele mielőtt hazautazott. Moziba és étterembe mentek. Amikor épp nem esett, egymásba karolva nagy sétát tettek a Szajna mentén a Citroen Parktól egészen a Boulevard Saint-Michele-ig, majd át Szent Lajos szigetére és azon is túl, be a Beaubourg-hoz. Aztán onnan taxival haza, ahol a hátsó ülésen, míg arcukon az éjszakai város fényei cikáztak, hosszan csókolóztak, mint osztálykiránduló gyerekek az iskolabuszban. Szereposztásuk közben keveset változott: főleg a nő beszélt, de olykor megmutatkoztak, sőt felfénylettek Laclois színei is.

Miután Giuliát elnyelte a távoli Milánó, visszavette magába egy élet, melyről Lacloisnak, noha nem is törte magát ezért, sokat nem sikerült megtudnia: a férfi újra egyedül maradt. De nem a régi módon. Néhány önfeledt nap emléke immár a városhoz kötötte, s meglepetésére pár nap után Giulia telefonja újabb távlatokat nyitott. Nem tudta, hogy az olasz nő magányosan él-e, azt sem, hogy van-e gyermeke, s ha igen, mennyi, mekkorák, milyenek? A nő elutazása utáni hét péntekén újabb hívást kapott: karácsony után, az újév elején Giulia várja őt Rómában. Töltsenek együtt egy hétvégét, annyit kért csak Xaviertől, hogy a szállodát ő intézze el. Keserves lassúsággal teltek a napok. Laclois már első nap repülőjegyet szerzett és szobát a Pantheon mögött. Tanácsokért a kollégáihoz fordult. Életében nem járt Rómában. Külföldön sem sokat. Még a családdal bejárták egyszer Andalúziát. Autóval kétszer is Londont, egyszer Brüsszelt, másik alkalommal Hollandiát. Strasbourgból Németországba is átruccantak egyszer, de Olaszország, Róma kimaradt. Ahol ők éltek nem volt szokás nagy utazásokra költeni. La Rochelle és vidéke bőséges látnivalókkal szolgált – így gondolták. Ha mégis nagy városba vágytak, mint ahogy amíg a felesége élt, nem nagyon, akkor ott volt ez az idegen és zsúfolt, számukra sokszor ijesztő metropolisz, Párizs. Munkaidőn kívül megint egyedül teltek estéi. Volt ideje fölidézni a Giuliával töltött napok és éjjelek emlékeit. Erre vágyott? Vágyott-e bármire is? Ki volt ez a nő? Mi ez, ami történik vele? Szerelem lenne? Ilyen lenne az?

Érzett vágyat a nő iránt. Amikor Giulia esténként megivott pár pohár bort, az ágyban szenvedélyessé és követelőzővé vált. Gyakorlott szerető volt, az kiérzett a kettejük viszonyán. Mintha kézenfogva vezette volna, úgy jutottak első este is ágyba. És a következő napokon is a nő fantáziája szerint mozogtak. Giulia Párizst is jobban ismerte nála. Tudta hová érdemes beülni. Hol friss az osztriga, melyik Gascone-i étteremben érdemes kacsát enni, melyik régió milyen évjáratú borát kell rendelni hozzá.

Karácsonyra Laclois Londonba ment Isabelle-hez ünnepelni és megismerni Anish-t, a fiút, kivel együtt élt.

– O –

A római hétvége pocsékul sikerült. Giulia nem várta Lacloist a fiumicinoi reptéren. Közvetlen azelőtt hogy Párizsban becsekkolt, a nő sms-ben értesítette, késni fog. Laclois sajnos egyedül lesz kénytelen Róma belvárosába metróval bejutni és óh jaj, sajnos az első esétéjén egyedül lesz, mert Giulia, kinek váratlanul nagy jelentőségű üzleti ügye akadt, csak másnap délelőtt tud Milánóból elszakadni. Ebből másnap este lett, mire Lacloisból elszállt minden Giuliával kapcsolatos hangulat. Ellenben bebarangolta a Villa Borghese sétaútjait és megnézte a Galéria kicsíny, ám annál jelentősebb gyűjteményét, megcsodálta Bernini csipkefinomságú márványszobrait. Gyalog besétált a belvárosba és a Campo de’ Fiorin beesett egy étterembe. Még nem volt este, de már szürkült. Rendelt egy spagettit, egy karaf Frascatit és mindezzel a legteljesebb mértékig elégedett volt. Ekkorra Laclois megérkezett. Néven nevezni nem tudta volna az érzést, de lényegében ő és Róma szövetséget kötöttek s ebből a friss kapcsolatból Giulia a legkevésbé sem hiányzott. Tetszett neki, hogy megint egyedül van egy ismeretlenségében is otthonos, Párizsnál testhezállóbb városban, amely sajátmagával folytatandó beszélgetésre készeteti. Mire a nő ricsajos külsőségek között berobbant, Laclois finoman leereszkedett önmagába, sem a parfümfelhő, sem a Milánó-Róma autópálya unalmas viszontagságai, sem Giulia hihetetlen távlatokat igérő üzleti ügyei nem érdekelték. Róma érdekelte. És önmaga, ami a város valószerűtlen díszletében új öszefüggésben jelent meg. A Pantheon kupolája alatt, hiába zsibongtak körötte japán, amerika, orosz, francia és brit turisták, különös térélmény szállta meg. Egy pillanatra tényleg odaérezte magát az antik Rómába. Az időt, az átugrott évezredeket valamiféle térbeli jelenségként élte meg, mintha a váratlanul átérzett egykori antik város, meg ez a mostani profán jelen közötti időtáv bejárható messzeség lehetne. Felfelé nézett a kupola lyukán keresztül ki az égre. Érezte, hogy ugyenezt ugyanígy sokan megtették már, tekintetét végigfuttatta a kerek nyíláson át ferdén beeső bágyadt napfényen és fejben végigpörgette, hogy szűkös ismeretei szerint ki mindenki állhatott már ugyanott ugyanígy benne pillanatyi lábnyomában: Michelangelo, Poussin, Claude Lorrain, Debussy, Balsac és még annyian: Gregory Peck meg a kis őzikeszemű Audrey Hepburn, Anita Eckberg és Marcello Mastoriani, a szédítő Sophia Loren, meg hülye diktátorok, akik hódítani érkeztek valaha Rómába és ugyanúgy megcsócsálta őket is az idő húsdarálója, ahogy bárkit, s ahogy egy napon majd a dolgok természete szerint őt, Xavier Lacloist is berántja majd a roncsoló örlőfogak közé.

Gyors vacsorát ettek Giuliával a Trevi kút és a Palazzo Quirinale között egy kis utcában. A helyet Giulia jelölte ki. Ebben a városban is ő tudta, hol érdemes enni-inni. Beszélgetésük döcögött, a valódi érdeklődés helyét udvariasság töltötte ki. Üres kérdésekkel, ételeikről, boraikról folytatott fecsegéssel igyekeztek túljutni az estén. A már-már kínossá vált találkozásnak Giulia vetett véget, amint kiléptek az étteremből. Ez most nem megy Xavi – forult a férfihoz. Nincs semmi baj, van ez így. Hívj föl holnap. Gyors puszi és Laclois pillanatokon belül hálával gondolt Giuliára, ahogy hallotta a kis utcában távolodó léptei kopogását. Szabad volt megint. Mindentől elszabadult. Nem tudta hol van. Róma térképe nem olyan áttekinthető, mint Párizsé, melyhez hozzászokott az utóbbi hónapokban. Kósza sétára indult mindig azon a sarkon fordulva be, amerre a feltárulókeresztutca látványa érdekességet igért.

A Via Nazionaléhoz ért. Zúgó nagy folyó, széles forgalmas út. Kettészeli a várost. Laclois kifordult az útra: annyit tudott már, hogy a zűrös Termini pályaudvar helyett a belváros felé merre vegyen irányt. Pár percet sétált a széles járdán, amikor talán egy templomhoz vagy múzeumhoz ért. Ünnepélyesen elterülő kivilágított fehér lépcsősor húzódott előtte, az vezetett föl egy diadalívszerűen nagyszabású kapuhoz. Most minden nyitva állt, s a késői időpont ellenére meglepően nagy tömeg nyüzsgött a lépcsőkön. Ünneplőbe öltözött emberek, sok idős, meg pompás egyenruhás rendőrtisztek és kiöltözött bundás feleségeik beszélgettek, búcsúzkodtak felszabadultan túlesve a benti ceremónián. Néhány hivatali autó is állt a járda mellett, amiért az utca forgalma kissé fennakadt. Zöld városi buszok, cikázó kismotorok zúgtak. Olykor-olykor Rómában nem ritka, türelmetlen dudaszó hallatszott onnan, ahol a hivatali kocsikat indexelő civilek kerülték. Laclois közel ért a kedélyes sokasághoz. Megállt, érdeklődve szemlélte az embereket, a zord rendőri szakmát Olaszországban énekes-táncos filmekbe illő egyenruhákban gyakorló ezredeseket és tábornokokat. Két kismotor fékezett le mellette hirtelen, a motorok vezetői nem, de egy-egy hátul ülő utasuk lepattant a nyeregből és felcsapott védőüvegű bukósisakkal a fejükön a lépcsősor aljához rohantak. Ekkor már kiabálások is hangzottak, torkolattüzek villantak fel. Csattogó-kelepelő hangok verődtek élesen. A két fegyveres, meg a motoron ülők kiabáltak a lépcsősoron eldőlő, szanaszét futkosó emberek felé. A motorok közben átcikáztak a templom túloldalára. Akik futva lövöldöztek idáig, most keresztülszelve a templom előtti járdaszakaszt, utólérték őket és már pattantak is föl hátulra, az egész nem tartott 15 másodpercél tovább, egyetlen lendülettel, ahogy érkeztek, el is tűntek a forgalomban. Nyomukban lépcsőkre rogyott jajgató, zokogó és nyöszörgő emberek maradtak, az előbbi ünnepi látvány vérmaszatos gyászos képe. Lépcsőkön lebucskázott, mozdulatlan maradt kifordult testek. Laclois valamennyi izma befeszült, meg sem mozdult. Mintha a pillanatok alatt lezajlott esemény, a villanásnyi élmény lassított felvételben pörgött volna vissza benne. Szívdobogása lüktető dobhártyájában vert keményen. Szokni kényszerült a látványt, értelmeznie kellett a panaszos kiáltozásokat, hisztérikusan csukló női sírást. Egy tiszt állt a lépcsősor közepén kezében revolvert tartott és kiabált, de senki nem figyelt rá, emberek hajoltak a földönmaradtak fölé.

Laclois ottmaradt a Via Nazionalén. Nem tudott kiengedni, nyugodtabb pózra váltani, leülni, lerogyni. Meglepően hamar szirénázó rendőrautók, rohammentők érkeztek a semmiből. Csődület támadt. Járókelők ugrottak Laclois elé, olaszul faggatták, de ő jelezte: nem tud felelni. Néhány szolgálatos egyenruhás gyorsan és határozottan megszervezte a helyzetet: kordonszalagot húztak ki, a szerintük nem oda tartozókat kívülre tessékelték. Egyenruhás lépett Lacloishoz, izgatott hangon beszélni kezdett hozzá. Laclois nem értette. Pontosabban de: rájött, hogy mint szemtanúra ezeknek most szükségük van rá. Vakuk villantak. Az alacsony barnabőrű feketehajú carabinieri magával vonszolta és beültette egy rendőrautó hátsó ülésére. Mire Laclois felocsúdott, néma kihallgató helyiségben ült egyedül. Bögre kávét tartott a kezei közt. Órák teltek el. A sejtjeiben zakatoló sokk üteme apránként lassulni kezdett.

– Igen, ez az volt – mondta magában. Belekeveredtem – hajtogatta – belekeveredtem.

(folytatása következik)