Hosszú forró hetek és napok. Xavier Laclois élete a fölhevült párizsi nyárban a munkája által rég meghatározott ritmus szerint zajlott. A felszínen. Munka után, majd ezelőtt nem létező, ekkor kialakuló aktív éjszakai életét mindinkább átszőtte Nadine és mindaz, ami a fiatal nővel járt. Nem elsősorban erotikus kiruccanásaik miatt változott sokat a nyugdíjfelé araszoló hivatalnok élete, noha kétségkívül, Nadine érett telt teste, temperamentuma lenyűgözte. Ellenben a fiatal nővel egy egész új világot kapott. Nagyvároshoz kapcsolódó szokásokat. Társaságot. Törzshelyeket, Baráti kört. Sokféle embert, akik körülvették kettejüket, s akik, hiába nőtt, dagadt évek alatt La Rochelle lakosságának száma, szinte semmiben nem emlékeztettek élete nagyrészét kitevő egykori világának embereire. Laclois számára ezek nem úgynevezett rendes dolgos emberek voltak, hanem furcsák. Hangosak. Eltöprengett, vajon a költő, kivel egyik estéjüket töltötték, miből él? Nadine barátai, ő így fordította le magának, egyetemi emberek voltak. Vagy hasonlók. Könyvkiadóban dolgozók. Egy restaurátor, aki elgombásodott papírokat mentett a Louvre műhelyében. Örökké szaxofontokját hurcoló nagyhangú zenész. Egy cinikusan irónikus arisztokrata és meleg párja, a hosszú fekete hajat viselő apró indonéz. Szines, Laclois számra zűrzavaros, nem könnyen beazonosítható társaság. Délután keltek és este 9h után lendültek bele, ami számára elképzelhetetlennek tűnt. E különös társaság tagjait Nadine estéről estére, mint a barátait mutatta be a férfinak, köztük Marie-t, akit fiatalkora óta a legjobb barátnőjeként tartott számon.

Aztán beköltöztek Xavier életébe másféle népek is. Az “egyesület” tagjai, legalábbis Nadine így utalt rájuk. Köztük végre számos olyan, akiket Laclois is értékelni tudott, mint a Neuilly-Sur-Marne-ból renszeresen bevonatozó általános iskolai tanár, Patrique. Aztán Ibrahim, a Párizs mellett felnőtt marokkói származású srác. Meg egy pincér, aki valahol a IX. kerületben dolgozott, de a nevét nem sikerült megjegyeznie. Zömmel fiatal és középkorú emberek, nem kirívóan gazdagok, nem extrémek, olyanok, akik estefelé megtöltik a metrókocsikat és üres tekintettel bámulják a szaladó háztetőket, vagy el-elbóbiskolva, zötyögnek valamelyik külvárosi végállomás felé.

Munka után Xavier hazafelé sétált az utcán, amikor megcsörrent a telefonja.

Isabelle csattant föl benne:

– Úristen, papa! Mi ez a sztori Nadine-nal?!

Délelőtt beszéltem vele, hívtam, hogy

jöjjön el Londonba és akkormondta, hogy

ti… úristen! De hát ez hogy lehet?, én ezt

nem tudom elképzelni sem! Ugyanaz a.

vezetéknevetek, nem zavar?

Laclois szabadkozni kényszerült, beavatta Isabelle-t a családi titokba, amely még saját bátyja, Robert számára sem derült ki haláláig. Isabelle hüledezése alábbhagyott, Xavier végre elmondhatta: mi tagadás, nagyon közel került hozzá a lány. Egy pillanatra számára is különösenek hatott a beszélgetés tárgya, mintha nem a saját életéről lenne szó, annyira valószerűtlennek tűnt, de készült rá, szorongva várta, hogy egyszer számot kell adnia Isabelle-nek. Aki végül abban maradt önmagával és az apjával is, hogy voltaképp Xavier vagány fickó, merészebbet húzott, mint amit ő valaha kinézett volna belőle. Nadine pedig szuper csaj, bár senki ne várja el tőle, hogy anyucinak hívja. És nevetett.

A szombat délelőttöket Nadine rendszerint az egyesületben töltötte. Sokszor hétköznapokon is ott időzött az egyetem mellett. A tagok, kenyérkereső munkájukkal lekötve csak ilyenkor, hétvégén értek rá összeülni. Koradélután ment csak föl Xavier lakásába, aki ez alkalommal elhagyta kétheti rendes fodrászprogramját, hajnövesztésbe kezdett. Tágranyílt ablak mellett készülődött, a konyhában egy kerek vaslapon paella gőzölgött A korábban megbeszéltek szerint otthon ebédeltek, Nadine mohón falt a hosszú program után.

– Tudod Xavier, amíg a jog alapját az isteni

akarat szolgálata, majd később az

egyenlő jogokkal rendelkező polgárok

köz-társasága képezte, kényelmesen

éltünk. Belátható volt, hogy kire

hivatkozunk. Valóságos emberekre, meg

jól behatárolt működésű szociális

intézményekre, vagy éppen

az emberek közötti egyenlőség

eszméjére. Még régebben pedig az űrbe

kiterjeszetett homályos és reménykedő

hitre, hogy a bennünket megsegítő

gondviselés, az Isten, ott lebzsel, néz

minket föntről és jósággal igazgatja az

életünket. De ez mind kamu, Xavi! És

mind lelepleződött. Először az Isten halt

meg, – kuncogott bele Nadine az ételébe,

– aztán most azt látjuk, az egyenlőség

eszméje is. Kergethetünk illúziókat, de a

társadalmi hierarchia mindig

újratermelődik, csak éppen más

alakban. Tudtad, hogy a világ 1%-a

rendelkezik a világ vagyona 99%-ával?

Lehet, hogy nem pontosan mondom, de

a lényeg ez: néven nevezhető az a

párszáz, legfeljebb párezer ember,

akié minden, ami a földön található. Mi

ez, ha nem pénzkirályság,

részvénycsászárság? A többi, színház.

Mese, illúziókeltés és az emberek

többsége szereti elhinni a mesét.

Laclois mindig zavartan és lenyűgözve figyelt ilyenkor. Most is döbbenettel hallgatta a lányt. Követte, amit mondott, de néha Nadin mozdulatai, a homlokán képződő, majd kisimuló ránc, az orra tövében beszéd közben keletkező apró gödör megfigyelése jobban lekötötte. Meg az ilyenkor magában fölidézett látvány zavarbaejtő gyönyöre, ahogy ez az okos, sőt túlintellektuális gyönyörű vonású, fényes hajú nő esténként a lába elé lerogyva a két lába közé behajolva ütemesen bólogat. E két Nadinnal kapcsolatos tapasztalatot együtt szerette kiélvezni magában. Aztán gondolatban is utánaszaladt, beérte és fölvéve a ritmust követte a számára idegenszerű, új és inspiráló gondolatfutamokat. Az egész nyár és az olvadt aranyló ősz efféle kínzóan csodálatos, fájdalmasan édes érzések jegyében telt. Soha még csak közelítőt sem érzett. Érzelmi éhsége pedig egyre fokozódott, amit hiába lakatott jól időnként a férfi életébe hol be, hol onnan kilépő, hol nála alvó, máskor napokra, röpke hétre is eltűnő Nadine, az soha nem volt elég. Xavier néha kijött a béketűrésből, máskor nyafogóssá vált, passzív agresszív követelőzővé, ami türelmetlenné tette Nadine-t, s olyankor pár napra megint lelépett. Laclois, ahogy egész életében, most is dolgozni járt. Lelkismeretesen iktatta, ellenjegyezte, lepecsételte, megírta, másik osztályra küldte vagy épp iratmegsemmisítette az irodája falán szép színes térképek formájában megjelenő kerület, Párizs, valamint egész Franciaország államiságát szigorúan szavatoló papírokat. Most valami mégis megváltozott. Eddig egy pillanatig sem kérdezett rá: vajon van-e értelme mindannak, amivel a napjai telnek? Hogy is ne lett volna?, hiszen jogszabályokban rögzített feladatokat végzett. Napról napra azonban ezekkel az össztársadalmi életműködést állami bölcsességgel keretező, finoman terelő, vagy éppen szigorral zabolázó jogszabályokkal szemben, benne óvatos kételyek ébredtek. Mind gyakrabban kapta magát azon, hogy a jávai szerelmével későn ébredő cinikus grófon jár az esze. Na, az vajon mit csinálhat, merre járhat ezekben a percekben? – játszott el a gondolattal. Úgy képzelte, minden bizonnyal egy XVI Lajos korabeli baldachinos ágy brokátokba és selymekbe bugyolált ölelésében lustálkodik. Nem irigyelte, csak élvezte újra és újra megtapasztalni magán az idegenkedő elutasítás borzongását. Nem tudta megszokni, hogy sokféle sors és választás szerint működtetett életek léteznek, s mégtöbb, ami talán nincs, mégis lehetséges lenne.

– O –

Október elején hatalmas bulit rendezett az egyesület. Nagy bejelentés készül – avatta be Nadine az őszre egész ruhatárában megfrissült Xaviert. Laza színes ingekkel gyarapodott a nyár során, dögunalmas zakóit pedig gondos kéz örökre a garderob koporsójába rejtette. Fokról fokra megszokta külső átalakulását, amit kislánya jóváhagyó megerősítése is segített. Isabelle és Anish augusztusban utaztak át Párizson, amikor délre tartottak nyaralni. Két éjszakát töltöttek Xavier lakásában, két este rugtak be hangos nevetések közepette, négyen. A két lány elrendezte egymásközt Xavier dolgát, Isabelle is megnyugodott, imádott apja nincs rossz kezekben. Bár tagadhatatlan, a nagy korkülönbség hordozott veszélyt magában. Ám Nadine bevallotta, néhány alkalmi kapcsolatán kívül a tartós viszonyai mindig idősebb pasikhoz kötötték: Xavier nem is repertoárja legidősebbike.

Az egyesületi ünnepséget egy bérelt hajón rendezték nem messze Xavier otthonától, a Szajnán. Lakóhajó volt, melynek tulajdonosa, Nadine egyik régi fotós barátja, épp Amerikában tartózkodott. Maguk voltak tehát, mintegy ötven jól összeszokott, erős szeretetközösséget alkotó egyesületi tag. Közöttük Xavier volt az idegen, hisz korábban csak kevesekkel találkozott. Már délután óta Nadine-al kettesben várták az egyesület tagjait, kik érkezéskor szertatásos öleléssel köszöntötték egymást, s ehhez hozzátartozott egy különös, Xavier számára addig sosem látott szokás: az ölelés után mindenki a szívére tette a kezét, s egy pillanatra megtorpanva, a rövid kinyilatkoztatásra figyelve mélyen egymás szemébe néztek.

– Érted! Magamért! A Planétáért!

Mondták, akár egy eskűt, majd minden folytatódott tovább a kialakult dinamika szerint. Az este kötetlennek indult. Két nagy barbeque parázslott a hajó végében, s a vendégek egy része papírtányérokkal a kézben keringett köröttük. Zöldségek sültek, a faszén füstje megállt a folyó fölött. Kisebb csoportok szóródtak szét, beszélgettek. Xavier a vendégek között ráismert az idősebb úrra, akit hajdan reggeli kávéházából látott a szemközti buszmegállóban, amikor Nadine adott többek számára eligazítást. És látta a fiatal férfiak egyikét is, meg két idősebb nőt, akikben azonban már nem volt biztos. Xavier unatkozott. A szélesebb körben beszélgető társaságokhoz befülelve számára érdektelen dolgokról esett szó. Úgy sejtette kertészeti dolgokról, permakultúráról, amiről fogalma sem volt mi-fán-terem, meg esőkertekről. Ezek egyike sem volt az ő világa. Másutt az atomerőművek veszélyeiről folyt a szó, röviden azt hitte, képes lesz becsatlakozni, de az a beszélgetés is követhetetlen irányokba kanyargózott el a számára. Jó kétórája téblábolt a hajón, amikor váratlan izgalom hullámzott végig a jelenlévőkön. Egy újabb vendég érkezett. Hatvanöt-hetvenkörüli alacsony rövid őszhajú asszony. Nadine előzékenyen, kitűntető figyelemmel fogadta. Apró szemek, pengevékony egyenes száj, aszexualis fakóság rítt le a nőről, akit a lány a hajó egy magaslati pontjára penderülve, mindenkinek szóló rövid felvezetésben köszöntött.

– Drága Testvéreim! Évek lassú és

következetes munkájának befejezése

közeleg Tudjuk, hogy tisztességesek

vagyunk, és tudjuk, hogy nem tehetünk

mást. – Tekintetét körbeforgatta a

hallgatóságon és elmosolyodott. – Azt is

tudjuk, muszáj lépnünk, ha mi nem lépünk

most, más nem teszi meg. És tudjuk azt

is, drága testvéreim, hogy egy

napon a neveinket hálával idézik fel majd.

Engem ennek hite, sőt meggyőződése

vezetett eddig is, most is. Semmi

nem lesz túlságosan drága, amit meg kell

tennem, meg fogok tenni – és itt már

kiabált: – érted, magamért, a

Planétáért! Engedjétek meg, hogy

bemutassam és átadjam a szót estünk

díszvendégének, szellemi

iránymutatónknak, Chantal Roynette-nek!

Üdvrivalgás, taps, Xavier számára addig nem ismert jelszavak kiabálása hallatszott, majd az apró szikár nő felállt Nadine helyére. Nagyon halkan beszélt. Sejthető volt, hogy szándékosan tartja lent a hangját, így vonzza magára a figyelmet, teremt tiszteletteljes csendet a hajón.

– Testvérek! Nem mondok újat, az elmúlt években

rengetegszer átvettük magunk között, hogy mit jelent a

Planéta igazsága, mit az ebből levezethető új jog, a

planéta joga. Tudjuk jól, joga van elveszíteni az ember

nevű élőlényt a felszinéről. Különösen így van ez, ha

tudjuk, hogy mennyi kárt okoztunk ősidőktől fogva

működő rendszerében. Lépnünk kell! – az eddig némán

figyelő egyesületi tagok egyszeriben fölélénkültek,

tapsolni kezdtek. – Igen, lépnünk kell, mert mindössze két

lehetőségünk maradt: ölbetett kézzel várni az

összeomlást, vagy elébemenni annak. Nekünk kell

kezdeményeznünk! Mégpedig átvéve az összeomlás

feletti irányítást, kézben kell tartanunk a kihaláskor népe

javára, hasznára, esélyei megőrzése érdekében. A

politikusokra számítani balgaság! – lelkes taps megint -,

az üzleti élet szereplőire, multikra, bankokra, szükségtelen

termékeket előállító pénzgyárak tulajdonosaira, szintén.

Az emberiség globális kudarctörténete túl van ezeken a

körökön. Ezeket le fogjuk váltani! – kiabálta egyszeriben

törékeny alkatát meghazudtoló eréllyel. – Most mi jövünk,

mert nekünk kell jönnünk! Ez a történelem determinációja.

Volt már hasonló, amikor a régi rend képtelen volt tovább

betölteni a feladatát. Akkor is egy új elit, ugyanígy mint

ma, a semmiből érkező új irányító réteg lépett a színre.

Nekünk ma itt azt kell tudatosítanunk magunkban: mi

vagyunk ez a réteg! Ez a mi küldetésünk. Szent terhünk és

elhivatásunk. Mi vagyunk! Mi, az eddig hülyérevettek. A

partvonalra szorítottak. Az agymosáson átesettek. – a

közönség kikelve magából minden egyes mondatra lelkes

és dühös és extatikus ordítással felelt. – Mi, a fogyasztásra

ösztönzöttek, a lecserélhetők, a hiteltörlesztők! Mi, a

Planéta fiai! De ma estétől új fejezet kezdődik

Franciaország és az emberiség történelmében. Az Új

kezdet Egyesület azzal a szándékkal lép elő az árnyékból,

hogy rendbetegye mindazt, amit a hatalmi elit elrontott.

Hogy visszavezesse a társadalmat, visszavezesse az

emberiséget létezésünk gyönyörű kertjébe. Visszaadja

azt, amit a fogyasztás rabszolgájává tett emberiség

eltaszított magától. Egészséget, értelmet és hitet a

jövőben! Kedves Testvéreim! Gyertek velem! Gyertek

Nadine-nal! – harsogta az apró asszony, – holnap hajnaltól

kezdjünk gyökeresen új napot, új életet, kezdjük el az

emberiség történetének új fejezetét! Érted! Magamért! A

Planétáért!

Xavier kábultan állt a csoport közepén. Nem látta a lányt, csak érezte, hogy valahol mögötte állhat. Chantal is odamutatott, és a résztvevők is hol a szónokot, hol Nadine-t keresték a szemükkel. A filozófus egyre csak lelkesítette, fanatizálta az egybegyűlteket, akiken szinte kitört az azonnali cselekvés vágya. Derült arccal fogadták be a szózat hangjait.

Minél inkább öregedett az este, Xavier annál kényelmetlenebbül érezte magát. Ellenben Nadine tündökölt. Arcára volt írva, hatalmas sikerként éli meg a filozófus jelenlétét, az alapítvány tagjaira gyakorolt hatását. Amerre mozgott a hajón, úgy tolódott el mindig a társaság középpontja. Jóhangulat uralkodott, lelkesültség, s egyértelműen mindez a jól fölépített programnak, a közösség tagjai közt szétfutó központi gondolatnak volt köszönhető. Tenni kell! Tenni fognak. Megérett az idő – ahányan voltak, mindenkit ennek a mély bizonyossága járt át.

Xavier a hajón töltött furcsa estét hozzátette Párizs különösségeihez. Temérdek új dolog érte, amióta Nadine belépett az életébe. Látta, hogy nemcsak őt, de a hajón mindenkit, férfit-nőt egyaránt, lenyűgözött a lány. A puszta jelenlétében is energikusság, erő, célrairányult magabiztosság uralkodott. Egy-egy pillanatra Xavier nem hitte el, hogy ez a különeges teremtés, ez a fiatal és szép és okos és erőt sugárzó lény az ő…nem is tudta hogyan nevezze. Szeretője? Ha magábanézett, ezt a szót lealacsonyítónak, aránytalanul semminek érezte ahhoz a fokozódó rajongáshoz mérten, ami benne napról napra növekedett. Szerelme? Hm…, különös, soha nem használta ezt a szót. Valahogy szükségtelen lett volna, senki nem várta el tőle. Szerelme? E szóban annyi bensőséges és személyes gyengédség volt szerinte, amennyit kifelé soha nem mutathat az ember. Maga is, amikor egyedül ült délutánonként a kanapéján, csak magának és akkor is csak suttogva mondta ki ritkán: szerelmem. Játszott a szóval. Volt, hogy a szemét is lehunyta hozzá. És játszott az érzéssel, amit a kimondott szó hallás útján benne elindított.

Pár nappal a hajón telt felvillanyozó este után Nadine későn esett haza fáradt, feszült állapotban. Éjfélhez járt közel. Türelmetlenül és szinte csapkodva tett-vett a konyhában, érződött, jobb, ha hozzá sem szólnak. Ám ez sem volt elég. Xavier hiába temetkezett önmagába, s mímelt enyhén szorongva magazinolvasást, csakhamar kiderült, aminek ki kell törnie, az menthetetlenül ki is törik. Banális kérdezéssel, majd kötözködéssel indult. Nadine fogást, ürügyet keresett, hogy végre valamennyi kifogását Xavierre onthassa. A férfi eddig úgy tudta, hogy jól vannak, voltaképp azt sem sejtette, hogy Nadine megfigyeli, véleményezi, elemzi a személyét, ám ez alkalomal bőséggel kapott valamennyiből.

– Mond Xavier, gondolsz te bármit a világról? Az életünkről?

Egyáltalán bármiről is bármit? Van neked véleményed,

vagy csak úgy lubickolsz az árral? Neked minden

mindegy?

Xavier nem szokott indulathoz, verbális agresszióhoz. Sem egykori feleségével, sem szerdai szeretőjével nem voltak vitáik. Valahogy az élet szükségszerűen keletkező feszültségeit élete korábbi szereplői magukban vagy valami tevékenységben vezették le. Most bénultan hallgatott, nem szokott az efféle viták dramaturgiájához. Passzivitása azonban csak szította Nadine dühét. A nő feszültsége nőttön nött, hiszen azt nem égette ki zajos szóváltás, egymás fejéhez csapkodott csúf szavak okozta sérelem. Nagyon egyedül maradt a kanapén gubbasztó férfival szemben.

– Biztos vagyok benne, hogy neked minden úgy jó, ahogy

van, Xavi. Hogy is ne lenne jó?! Ha eddig jó volt, mi a fene

változna benned, hogy végre kinyisd a szemed? Látsz te

egyáltalán? Xavier, van neked szemed? Használod bármire

is? Tudod, hogy milyen világban élünk? Mik mozgatják ezt

a világot, vagy neked épp megfelelő a fejedet belefúrni a

langyos homokba? Mit keresel te itt? Mit keresünk mi

egymás életében, ha annyi tököd nincs, hogy legalább

pofonvágj, amikor azt mondom, hogy szellemileg és

mentálisan inpotens vagy? Mit mondasz erre? – ordított

ekkor már egész közelhajolva a megszégyenített férfihoz.

Mikor zökkensz ki a nyárspolgári kényelmedből? Akarsz te

még az életben valamit? Engem akarsz? A testemet

akarod? A mellemet akarod? Megbaszni akarsz? Mikor

pattansz már föl? Nem csak képletesen mondom, de úgy

is? Mi kell, hogy átmenjen rajtad valami indulat? Ha azt

mondom, ma délután leszoptam Patrique-ot, akkor

magadhoz térsz végre? Akkor megütsz?

Laclois dermedten állt. Képtelen volt befogadni, érteni azt amit a nő épp mondtott.

– Igen, Xavi! És utána úgy megbaszott, hogy percekig nem

tudtam felállni, alig kaptam levegőt. Neked ez is mindegy?

Kétszer élveztem el! Minden úgy jó ahogy van?

Nem értette a férfi, csak valami rettenetes maró fájdalmat érzett, mintha savat ivott volna, meg azt, ahogy a fájdalom kidurran és szétáradt a szivéből a mellkasába, a gyomrába. Egyszeriben elképzelte, ahogy a tanár és Nadine összegabalyodtak, de nem hitte el, hogy a lány sajátnak érzett szép barna keze azt a másik férfit érintheti. Ilyen kíméletlenséggel még nem találkozott. Úgy érezte, nem is szolgált rá, hogy ekkora bántás érje. Ahogy máskor, Nadin mellett is iparkodott a legjobb énjét hozni. Rendszerint figyelmes volt, szelíden bókoló, kisebb ajándékokkal rajongásának is formát adott. Most azonban, mintha gesztusai semmit nem értek volna. A tomboló nő a valóság egy számára új, durván valóságos dimenzióját tárta fel. Soha nem gondolta volna, hogy az életében még megtapasztalhat ilyet.

– Te istenverte bárgyú hülye! Szólj már egy szót! Ez is

mindegy? Minden az? Mikor állsz ki végre magadért?

Hogy lehetsz mindig ilyen istenverte kellemes? Nem

őrülsz meg magadtól? Vágj már pofon! Üss le! Csinálj

valamit!

Sikoltozta Nadine ekkor már önmagából teljesen kifordulva. Egyszeriben fölkapta a retiküljét, belebújt a bejárati ajtónál hagyott szandáljába, s azt be sem csatolva föltépte az ajtót, és elviharzott.

Hánykolódással terhes hosszú, nyomasztó éjszaka várt Xavier-ra. Megváltásként fogadta a hajnali kukásautók zörgését, majd nemsoká a függöny mögött ébredő pirkadatot. Kegyetlenül fájt neki mindaz, amit Nadine mondott. Szerette volna azt hinni, hogy csak bántásból esett túlzásba a lány, valójában semmi ilyesmi nem történt. Kialvatlanul, azonnal két kávéval indította a napot. Mintha másnapos lenne, kóvályogva ment reggel a városházára. Aztán egész napját az éjszakai roham sebeinek sajgása töltötte ki. Árván, szivén lüktető gennyes nyílásokkal botorkált haza az üres, Nadine által elhagyott lakásba. Biztos volt benne, hogy éjjel látta utóljára a lányt. Hogy élete máris visszaomlott ugyanabba a kisszerű unalomba, ahol Nadine érkezése előtt vegetált.

Pocsék napok következtek. A lány eltűnt, ő sem kereste. Minek kereste volna? Úgy érezte, Nadine az arcába vágott szidalmakkal minden hidat felégetett maga mögött. Ő sem tudta elképzelni, hogy az a nő, ki iránt sosem ismert gyengédség ébredt benne, s ez a másik, ez a kegyetlen, nyers, közönséges, egyazon személy lenne. Erőnek erejével szoktatta magát a tudathoz: az utolsó estén szennyes mivoltát kitáró nő volt a valóságos Nadine. Akibe ő habarodott bele, az pedig puszta délibáb, talán csak saját maga visszfénye egy vonzó test felületén.

A szenvedés és a fejét először csak bátortalanul kidugó, majd a férfiban egyre nagyobbra növő harag napjai mégsem teltek el teljesen haszontalanul. Laclois esténéként tudatosan kényszerítette magát, hogy cikázó, kavargó érzéseit megértse. Megbántották. Ez eddig tiszta volt és egyszerű. De mi bántotta meg igazán? Hogy Nadine félredugott? Hogy a nő egyoldalúan felmondott egy hallgatólagos megállapodást, amin a kapcsolatuk nyugodott? Hogy kétszer élvezett el Patrique-al, míg vele szerencsésebb alkalmakkor is legfeljebb egyszer? A megbocsájthatatlan igazságtalanság, hogy a tanár legalább húsz, de inkább huszonöt évvel fiatalabb nála? Hogy az utolsó estén Nadin elvette tőle az illúziót, minek kibomlása élete legfenköltebb élménye volt? Ezek mind együtt? Vagy a fájdalmakat szemügyre vehette szétszálazva is? Végül ahogy szaporodtak a napok, sikerült egymásbagabalyodott fájdalomszálait egyenként szemügyre vennie. S ekkor különös távoli, régen elfelejtett, elrejtett érzésre bukkant. Kutatta magában a lány által korholt közöny eredőjét, s valahol a mélyben magában, ellentmondásos nyugtalanító érzésre bukkant: a bűntudatra. Nem kizárólag erre, ugyanis ez a halovány karcos apró érzelem szégyenérzettel társult, valami régi-régi megszégyenülés élményével, melyre egész biztos, hogy évtizedek óta nem gondolt. Közönye ezek elfedését szolgálta. Sem önmaga, sem valamennyi eddigi környezete számára nem engedte meg e rejtett és öszetett rosszérzés felszínre jutását. Szégyelte magát, s ami a legbanálisabb, egy nevetséges apróság miatt. Kisgyerekként meglopta nagyapja szeretőjét. Míg azok a kertben sétáltak, az idős nő retiküljéből kicsent egy kis figurát, amit a nő saját unokájának szánt. Aztán mielőtt a nő távozott volna nagyapja házából, észrevette a baba hiányát, jelenetet rendezett, a gyanú csakhamar a négyéves Xavierre terelődött, és zsebei kiforgatása után a baba is előkerült. Eleve tudta, bűn, amit tesz, de a szégyennel, amit a baba felfedezése követett, a két rosszérzés együtt elviselhetetlen és soha el nem múló önmagával szembeni önváddá nőtt. Ez a korai önvád-mag eltokosodva mindvégig ott élt, dolgozott benne lustán, bármerre is vetette a sorsa. Most, hogy néven nevezte végre, még önmaga előtt sem tagadhatta többé, bármilyen nevetséges apróságról van szó, a hajdani bűnhöz társuló bűntudat érzése benne apránként destruktív és önveszélyes élettechnikát formált, ennek lett következménye, hogy kiskori élményét, majd minden utána következő nehézségét a lány által korholt kellemesség mögé rejtett. Bármenyire bosszantotta, be kellett látnia: igaza volt a lánynak, elviselhetetlen kellemességet sugároz magából, mert így az élet minden sarkos és éles felületét lepuhítja, megszelidíti, lényegében az élet életszerűségét öli ki idejekorán, mielőtt az élet valaha is lecsaphatott volna rá.

Most azonban mégsem úszta meg. Nadine metszően éles szavai keményen ütöttek, és pusztítottak. A hajnalon, mikorra takaró nélkül az ágy szélén kucorogva, kihülve mindez összeállt benne, anélkül változott meg Laclois-ban valami, hogy tudomást szerzett volna róla. Újabb napok teltek, közben semmiféle hír nem érkezett a lányról. Régimódi sétáit felújítva ismét nagy körjáratokat rendezett Párizsban. Most is a Les Halles környékén kóborolt, amikor az útja a Saint-Eustache templom előtt vitt. Egyszeriben megtorpant. Egész eddig kósza és ártatlan gondolatok kavarogtak a fejében, de most, ahogy a nagy gótikus templomkapú előtt megállt, eszébejutott élethosszon magávalhurcolt csekély, de kitörölhetetlen bűntudata. És eszébejutott a szégyen is. Az egykori lelepleződésé, de a mégnagyobb szégyené, ami attól nőtt hatalmasra benne, mert gyerekként képtelen volt az elkövetett bűnön felülemelkedni. Sem ő maga nem volt képes rá, sem pedig feloldást nem kapott. Mert nem kért. Gyáva volt gyerekkorának papja elé járulni, s neki is bevallani, hogy bizony lopott. Kapta magát, befordult a templom kapuján. Hatalmas belső tér fogadta. Nyulánk oszlopok és pilaszter nyalábok közt színesen derengő üvegablakok.

A templom üresen tátongott. Talán csak elöl, az oltárhoz közel ült két néma alak. Imdákoztak. Laclois a baloldali mellékhajóban előresétált, be a szetélyt lekövető oszlopsor mentén a sekrestyéig. Nem tudta hogy ott találja, csak el volt szánva, addig megy, míg az irodát megtalálja. Halkan kopogott. Negyvenkörüli pap bújt elő, már civil ruhában.

– Dicsértessék!, – köszönt úgy, ahogy nagyjából hétéves

korától nem köszönt soha.

– Mindörökké, – felelte a fiatal pap.

– Gyónni szeretnék, mondta olyan határozottan, hogy

idegen, ha hallotta azt hihette volna, ez Laclois állandó

lelki szükséglete, amivel heti rendszerességgel él.

– Kérem, mára lezártuk a szószéket, holnap jöjjön vissza

délelőtt 10h után. Pierre atya fogadja majd.

– Atyám! – szólt Laclois nyomatékkal, ne küldjön most el.

Legalább ötven éve nem gyóntam, de lehet, hogy több.

Szánjon rám pár percet. Gyóntatószék sem kell.

Az atya egy pillanatig habozott, a szemét ottfelejtette Laclois arcán.

– Jól van, – mondta kicsit megkésve, – üljünk le ide a sorok

közé és hallgatom.

Messze a némán imádkozók mögött ültek le. A pap eldarálta az ilyenkor szokásos imát és sürgette Laclois-t, hogy beszéljen. Xavier feszengve, ügyetlenül tért rá, szinte bocsánatot kért, hogy nem tudott komoly fajsúlyos bűnt hozni magával. A pap valóban méltatlankodott magában. Rég el kellett volna indulnia, ez a figura pedig felrúgva a rendet semmiségekkel tartja fenn.

– Nézd fiam, mondta a nála majd húszévvel idősebb Laclois-

nak, – hagyjuk ezt most. Nem oldozlak fel. Jöjj vissza

vasárnap reggel misére. Xavier elkerekedett szemmel

hallgatta. – És a következő héten is, mondta a pap.

– Atyám, nem valamennyi miatyánkot szoktak ilyenkor felírni

az embernek?

– De, rendszeresen gyónóknak igen, de neked az egyház

kebelére kell visszatérned ahhoz, hogy feloldozhassalak.

– Ez mint jelent? – hüledezett Laclois.

– Ma még nem lehet tudni pontosan. Ha szépen rendesen

eljársz a vasárnapi misékre, néha hét közben is, pár hét

vagy hónap múlva feloldozhatlak. És akkor utána

magadhoz veheted az oltári szentséget.

Először csak csodálkozott Laclois, de miután meghallgatta, hogy a pap lényegében az egész életét tervezi fenekestül felforgatni egy feloldozás érdekében, lassanként dühbe gurult, s érezte, a Nadine-től tanult módon, dühének akár joggal hangot is adhat.

– Komolyan mondja, atyám? A pap bólintott. Laclois

felpattant a padról, akkor már igazán dühös lett. Nem

tudom érted-e mi zajlott most itt? Hogy mivel élsz vissza –

sziszegte a papnak. Normális vagy? Idejöttem ötven év

után és lehetetlen hülyeségeket követelsz tőlem? Nem

bérmálni akarok, csak egy feloldozást kértem a csip-csup

bűnömre.

Laclois egészen behergelte magát. A papról eddigre minden tekintélye, amit ruhája esetleg még megadott neki, teljesen lehullott, és csak egy közepesen fiatal, tapasztalatlan hivatalnok arcával nézett riadtan Lacloisra.

– Én itt befejeztem kisapám, szórakozz a nénikéddel, de

nem velem – kiabálta, hogy csak úgy zengett az Istenháza,

majd trappolva kivonult ott, ahol pár perce még

megilletődve lépett be.

– O –

Újabb napok teltek el, talán egy hét is, amikor Nadine és Xavier szinte egymás karjába futottak az Invalidusok metrómegálló aluljárójába vezető lépcsőjén. Nadine a felszín felé lépdelt, a férfi lefelé.

Még azon az estén Xavier félig lecsúszva az ágyról, szinte térdelve a lány hasán feküdt. Meghitt csend volt. Finoman és nagyon lassan, hogy Nadine valamenyi kis kimeredt lúdbőrőcskéjét kiélvezze, haladt a nyelvével lefelé a lány testén. Laclois lakásában csak az utcai lámpa fénye derengett. Ahogy csúszott, végigmotozott a fejtől indulva, a halánték, a hónalj, majd a lány két medencecsontja között behorpadó hasfelszínen, s az ott ágaskodó apró pihék izgatottan remegtek. Ő is szinte remeget, zihált. Szájával megérintette a lány hasát, nyelvével bekérezkedett köldöke titkos üregébe, s jólesően nyugtázta, hogy ettől megmozdul Nadine két lába és a mellkasa alatt kitárul. Kissé felemelkedett, hogy hagyja. Lehellete visszatükröződött a meleg húson, ahogy csúszott lefelé, mégtovább, a combtövek közé, ahol már Xavier visszatérhetett önnön addig nem ismert ősi állapotába, az önvesztő kábulatba, amit csak fokozott benne a feltáruló misztérium közeli látványa. Nadine két combja között Laclois elveszett önmaga, sőt elveszett bárkinek lenni, – a fokozódó zihálás, pulzálás, lüktetés és remegés malomüzemében megsemmisülve oldódott fel, és már semmi más nem volt, mint a földkerekség bármely állata és embere; vihar szaggatta fája, föld és hócsuszamlása, parti sziklákat tördelő óceánja. Két könyökére támaszkodva a karjait a lány lábai alá csúsztatta fel addig, míg el nem érte a fenék két oldalát. Beléjük kapaszkodott és egy pillanatra az örökrejtély bejáratot nézte, meg azt ahogy a lány hasa fel-le fújtatott, s az ettől meg-megnyíló test levegőt pumpált magából; borzongató édes-sós illat járta át Xaviert, tüdőhólyagjain keresztül a nő leglényege a véráramába hatolt és égetve körbefutott a testében. Szinte mint csecsemő az anyján, úgy aludt el utána Nadine kiterülő forró mellei közt, úgy érkezett meg Xavier Laclois valami végső nyugalmas ősi állapotba. Mintha tengervíz felszínén vagy napsütötte mezőn feküdne. S mintha nem hányattatott életű kötelességtudó koros férfi lenne, de otthonát nagysokára végre meglelő kisfiú. Józan pillanataiban zavarbaejtették ezek az állapotok, az évtizedek óta nem ismert totális pihenés élménye. És milyen jellemző, e teljesség lehetséges elvesztésének félelme szinte azonnal a hazatalálás élményének nyomába szegődött.

(folytatása következik)

Az első rész: https://www.facebook.com/vulkanfolyoirat/posts/481132441525536

A második rész: https://www.facebook.com/vulkanfolyoirat/posts/481647658140681