Giulia tizenegy után ért a hotelbe Laclois-ért. A férfi a vettett ágyán feküdt hanyatt, keze a kabátja zsebében, plafonra meredő orral horkolta tele a szobát. Cipő, ruha, kabát minden ugyanúgy volt rajta, ahogyan elvált este anőtől. Giulia többször kopogott mire fölébredt. Kába volt, el kellett telnie néhány másodpercnek mire összerakta hol van, miért és mi történt. Kitámolygott az ajtóig, beengedte Giuliát és azonnal a fürdőszobába húzódott.

– Újságírók várnak a szálloda előtt Xavi! A portás nem engedte be őket, de ha kilépsz le fognak csapni rád – kiabált át Giulia a fürdőszobaajtón.

Laclois hidegvízzel az arcát mosta a mosdó fölé hajolva, kinézett a fürdő ablakán. Négy-öt kameraállványt látott odalent rajtuk kamerákkal a szállodakapunak szegezve, meg köröttük ődöngő dzsekis embereket. Néhány fotóst. Cigiztek, beszélgettek, őt várták.

Itáliát, de az egész kontinenst megrázta az évet indító terrortámadás híre. Tizennégyen kerültek kórházba a templomnál szerzett sérüléseikkel. A végül nyolc halottat állami temetéssel búcsúztatták a Quirinale Palotában, köztük egy határvédelmi tábornokot és feleségét, akik azon az iszonyatos estén három kiskorú gyereket hagytak itt. Laclois-t még kétszer vitték el meghallgatni. Ugyanazt kérdezték tőle többször is, szorgalmazták hogy pontosítson, írjon le valamennyi apró részletet, amit látott és tapasztalt. A francia nyilvánvalóan együtműködő volt, megtett minden tőle telhetőt. Végül elengedték, öt nap után hazamehetett.

Hetekkel később, mely alatt Laclois, ha rövid időre is országos ismertséget szerzett, végre lenyugodtak a kedélyek. Hazatérése után átugrott Londonból Isabelle. Jól érezte, hogy most apja mellett a helye. Pár napig a kinyitható kanapén aludt a nappaliban, bevásárolt, étterembe vitte az apját. Lassan múlt a sokk. Ezt a folyamatot nem segítette, hogy az elkövetkező napokban Laclois-t többször is az események újbóli felidézésére kényszerítették a Tv és rádióinterjúk, beszélgetőműsorok, ahová néhány egymást követő reggelen behívták. A temetés után még hivatkoztak a tragédiára, az összes fontos portál és napilap méretes publicisztikákban értelmezte és elemezte a jelenséget, a bulvárlapok címlapjairól aztán lassan belső oldalakra költözött Laclois fotója, majd napról napra fogyott a szó a római terrorról. Két hónap múltán a férfi ugyanúgy élt, mint a Giuliával töltött hétvége előtt. A pék sem faggatta többé, a lakásához közeli kávézóban sem hozták szóba a vendégek, ha egy kávéra, sörre betért. Giulia pedig, miután föltette Lacloist Rómában a repülőgépre, egyre ritkuló és rövidülő kíváncsiskodó telefonjai után végleg kitűnni látszott a képből. A férfi sem hívta már.

Egy vasárnapon Versailles-be vonatozott ki. Városházi kollégája rendezett barbecue délutánt házuk kertjében, oda igyekezett. A tavasz ebben az évben korán érkezett. Április elején koranyári napfény havítette a földet. Ült a vagonban, nézte az ablak előtt elfutó házakat. Az elmúlt hetekben rendőrségen, mikrofonok előtt, tévéstúdiókban, séta közben megakasztva az utcán, soktucatnyi alkalommal mondta el, hogy mit látott, mi történt, miként reagált a váratlan és lesujtó helyzetre. Ám itt a vonaton, mintha a suhanás kimosott, kioldott volna belőle valamit. Az ismétlések révén mind kérgesebbé keményedő emlékek alól előszivárgott egy érzés, egy gondolat, mely mindvégig ott volt, de Laclois nem engedte, nem engedhette magához.

Most, ahogy akaratlan ismét leperegtek benne az eset képei, meglepődve idéződött fel számára az egyik motoros alakja. Közvetlen mellette futott el. Meglökte vagy szinte hozzáért Laclois-hoz, ahogy a motorról leugorva, rá ügyet sem véve a rácsos kapuzat közelébe futott. Négy-öt méterre állhatott

meg Laclois előtt. Futtában csapta fel sisakja átlátszó szemvédőjét. Amikor megállt szétvetett lábbal, bekészülve a gépkarabély ütéseinek ellentartására, röviden oldalra pillantott. Bele Laclois szemébe. És Laclois is pár pillanatra a gyilkos tekintetbe fúrta a magáét. Fiatal arc volt, legfeljebb huszonötéves, bár a dús arcszőr, erős szemöldök öregített a vonásain. Laclois-nak így utólag a tekintet szépsége, barna melegsége, az épp zajló esettel ellentmondásba kerülő gyengéd sugárzása maródott mélyre emlékezetében. Mintha-ismerős-lenne érzés szállta meg, vagy a közösen átélt sorsfordító esett miatt vált ekkorra szinte közeli hozzátartozójává a széparcú terrorista. Szétvetett lábával, egyenes megfeszített tartásával olyannak mutatkozott, amilyen Laclois soha életében, egyetlen pillanatra sem volt. Ölni akart, de az indulatból e látványban az akarás ereje és nem az ölés ténye volt uralkodó. Laclois soha – különösen ilyen mindent áttörő erővel – nem akart semmit. Vele megtörténtek a dolgok, amiknek az életkora, életállapota miatt meg kellett történniük, de sem saját sorsán, sem a környezetén ő egyetlen percig nem alakított – legalább is így érezte. Ebben a nyers akarásban, bármennyire pusztító eredménnyel járt, valami személyén túli vitalitás, erő kerekedett felül. Uralkodni akaró életerő. Ekkor még nem látta az áldozatokat, erre a tört pillanatra a gyilkoló erő nyűgözte le. A karabély ravaszát is úgy húzta meg a férfi, hogy közben Xavier Laclois szemét nézte, csak amikor már felzakatolt a fegyver, akkor kapta el hirtelen a fejét, kereste szemével célpont áldozatait. Laclois emlékezetében teljesen lelassulva mozgott most minden, a le és a felemelkedő szempilla, az elforduló bukósisakban magának célt kereső arc, a felcsattanó keleplés messzi ütemű csattanásai, a látvány, melynek középpontjában ez a barlangrajzokról ismert férfiasan megfeszülő,erőteljes ősi alak áll. Laclois magához tért a félálomszerű kábulatból. Megdörzsölte az arcát, szemét. Tekintetével újra a tájat, a szaladó fákat, vízszintes maszatolással villámsebesen elúszó házakat követte.

Este, visszatérve Versailles-ből, két részeg, botrányosan hangos, visítva vihogó nőt talált a lakásában: Isabelle-t és Nadine-t. Lánya ismét átugrott Londonból, hogy erősítse apját. Az étkezőasztalon vacsora romjai, kávés és borospoharak, két üres üveg meg egy félig elpusztított harmadik alkotott vonzó káoszt. Kapóra jött a lányoknak a magárahagyott lakás, hogy a Robert temetése után felizzott unokatestvéri barátkozást tovább szítsák. Késői ebédnek indult. Menetközben rájöttek, több mondanivalójuk van egymás számára, mint hitték. Nadine az első üveg után telefonon lemondta esti programját és Isabellel maradt. A belépő Laclois-t viszont fogjul ejtették zavarbaejtő gondolatai, nem volt hangulata a vihogáshoz. Szobájába ment. Miután lezuhanyozott mégis visszatért a nőkhöz. Isabelle egy szemközti székre feldobott lábbal cigizett, hangosan beszélt. Nadine törökülésben, megrogyott vállal ült a kanapén. Laclois az asztal mellé telepedett, evett az ott talált maradékból, bort töltött nekik, magának, nem is hallotta miről beszélgetnek körülötte. Negyedóra is eltelhetett, vagy fél, mire Laclois felengedett kicsit. Nadine szegezett neki egy kérdést, arra ocsúdott csak fel. Röviden válaszolt. Felpillantott Nadine-ra, aki még mindig leszegett fejjel babrált valamit. Tekintetét onnan emelte a férfira. Laclois bekapcsolódott a beszélgetésbe, amely lassult, halkabbá és bensőségesebbé szelidült. Nadine – akivel pár hónap óta nem találkozott, – a merénylettel kapcsolatban faggata. Xavier ébredő nyugtalanságot tapasztalt magán, s ahogy haladt az idő, azt Nadine fel-felpillantásaival kötötte össze. Megszólító volt. Félreérthető. Mintha kizárólag és követelőzően Laclois-nak szegeződtek volna. Pedig, s ezt ő is tudta, csak egy szelid üres pillantás volt, amely szándékok és akart üzenet nélkül irányult felé. Mégis nyugtalanította. Robert leánya helyett fokról fokra egy szabályos arcú, fénylő bőrű kreol szépséget ismert fel Nadine-ban. Beszélgetés közben, valahányszor rá kellett néznie, az addig

ilyen szemmel sosem figyelt nő szépsége mind határozottabban mutatkozott meg. Irigy gondolatok cikáztak át az agyán. Öregnek érezte magát, alkalmatlannak, mint akit már leküldtek a pályáról. Nem akarta, mégis csiklandó játékot kezdett el játszani magával: valahányszor csak Nadine ártatlanul ránézett, a nő pillantása az erotikus riasztásért felelő receptort kapcsolta föl benne és tagadhatatlanul jól esett neki az apró áramütések édes sokkja. Mialatt a nők beszélgettek, lopva rá-ránézett bátyja leányára és kiélvezte a mindinkább tettenérhető nem hétköznapi szépség élményét. Nem értette, hogyan is nem tűnt föl eddig ez magának? Vajon mit látott eddig, ha nem látta, hogy ez a nő egész rendkívülien szép, lomha mozdulataiban, mély hangjában ennyi erotikus felhívás van? Robert is szóbakerült persze. Nadine gyásza. A hagyaték. A lány szép summát, vagyont örökölt apja után. Robert úgy rendelkezett, hogy a harmadik feleség csak a legszükségesebbeket, a törvényileg előírt javakat kapja. Nadine nemrég járt Essauirában, átvette a házat, egy kicsi sokszáz éves riadot a belvárosban, amit most eladni tervez. A szomszédos, hotelként működő riad amerikai tulajdonosai érdeklődnek máris. Terjeszkednének. Ha sikerül a tervezett árat kicsikarni belőlük, Nadine-nak már dolgoznia sem kell többé. Azt kezd magával, ami jólesik, akár saját üzeletet is nyithat.

Reggel, amikor hálószobájából előbotorkált, Xavier a nappaliban nem Isabelle-t találta, hanem Nadine-t, aki egy pléd alatt összegömbölyödve a kinyitott kanapén aludt. Nem tudta, hogy a lány a vendégük maradt, ő még mielőtt lecsengett volna az este, visszavonult, aludni tért. Halkan kávét készített elő, s amig az elkészült, a mosdóba ment. Mire vissztért, Nadine két bögrébe töltögette a friss kávét, tejet. A lány fesztelenül mozgott, mintha a lakás egyik lakója lenne. Bugyiban, vékony pólóban, mezitláb és kócosan repkedett a konyhapult az étkezőasztal és a kanapé háromszögében. Végül ez utóbbin állapodott meg, magárahúzta a pokrócot. Laclois-t nézte némán, alulról felfelé. Fél pupillája eltűnt a szemhéja alatt, de alul egy vékony karéjban, ébredés után még szinte fekete szemkörüli karikái mélyéről, szemgolyói előtűnő fehérje világított. Zavarbaejtő jelenség volt, ahogy

számonkérő várakozással bámulta Xavier-t. A férfi nem tudta mire vélni. Meggyőződése volt: van ilyen, amikor valaki úgy kihívó, hogy maga sem érzékeli. Talán ez történik most, végtére is, honnan tudhatná Nadine, hogy őt minden rávetett tekintete áramütésként éri? S az ilyen félreértések mennyi galiba forrásai lehetnek? Isabelle már korábban elment otthonról. Sok ideje a férfinak sem maradt, ha időre be akart érni a hivatalba. Zavartan kávézott, udvarias és felszines beszélgetést folytatott, majd visszavonult felöltözni. Végül egy kulcscsomót, néhányinstrukciót és velük Nadine-t hátrahagyva szinte elmenekült otthonról.

– O –

Üres hetek következtek. Isabelle még aznap visszautazott Londonba. Laclois napjait a metró-meló-szunyó gépiesen ismétlődő monotóniája fogta össze és vitte előre láthatatlan lassúsággal életének legutolsó, majdani halálának első perce felé. Örült az unalmas nyugalomnak. Párizsi új élete körüli bizonytalanságai, Robert gyors távozása, amely, ha nem is vágott mélyen a húsába, mégiscsak felkavarta a családi viszonyokat, és a Rómában átélt alapjaiban megrázkódtató rettenet, sok volt számára. Sok volt mindez a Le Rochelle-ben lassan múló évek, a legfeljebb Marie szexuális falánkásága vagy hisztijei körül kialakuló pöttöm viharok után. Más lépték, más nagyságrend, amihez nem nyugdíj előtt kell – gondolta Laclois – hozzászoknia az embernek, hanem diákkorában.

Kissé összefogta magán a zakót a Mirabeau-híd utolsó húsz méterén. Vad tavaszi reggeli szél süvített végig a Szajna fölött. Bekunkorodott az inge alá. Korán indult munkába, korábban a szokottnál. Valami kusza érzés hamarabb lökte ki az ágyból mielőtt az óra ébresztette volna. Passy-ban, közel a

kerületi városházához már megszokott egy kis bárt, ahol rendszerint munka előtt reggelizett. Francois, a tulaj épp csak kinyitott, a vasroló félig volt felhúzva, s a kávéház padlója sem száradt fel egészen, amikor belépett. Szótlanul a kirakatüveg melletti asztalhoz ült. Francois ki sem ment, hogy Laclois rendelését fölvegye, a pultból göngyölegpakolás közben kiabálva

kérdezte meg mit kér. Tejeskávé, két croissan. Kicsivel később Laclois felhörpölte a tejhabot a hatalmas bögre tetejéről és kinézett a kirakaton át. A szemközti járdán néhányan munkába, a közeli buszmegálló felé szaporáztak. Emberek álltak összeverődve. Kukásautó araszolgatott kaputól kapuig. A lassan áradó autósorból egy autó sorolt ki szemközt a járda mellé. Fiatal nő, Laclois-t meglepve, Nadine ugrott ki belőle, és egy járdán álló csoporthoz sietett. Három fiatal férfi, egy középkorú nő meg egy tanáros idősebb ember folytattak egymással élénk beszélgetést. Mint aki késik, vagy akit régóta

várnak, úgy fogadták Nadine-t, ki azonnal a csoport közepére állt és akár egy munkavezető szólt hozzájuk, mint aki eligazítást tart, olyannak tűnt Robert lánya meg az emberek, akik pár pillanat múlva el is köszöntek egymástól. Szétszéledtek. Nadine pedig az épp érkező buszra ugrott fel. Laclois kávéjába mártotta a croissant-t és szájába vette a puha sütemény lekonyuló lucskos végét.

A véletlen, amikor újra látta a lányt az utcán, meg a legutóbbi eset, mikor a nappaliban aludt nála, nem hagyta nyugodni. Egyébként üres, mértani pontossággal felszabdalt életében ezek a parányi messzi ingerek hoztak emberi dimenziót, mint börtöntöltelékébe a havi egyszeri beszélő. Laclois-ban nem dolgozott semmiféle szándék, terv, egyszerűen csak újra és újra magaelőtt látta a lányt, ahogy nézi őt. Hallotta a mély, enyhén karcos hangját, felrémlett a lány csupasz karja, mindennemű csábítás nélküli feneke, haja, nevetése. Előfordult, hogy egy-két napig kitűnt a gondolatai közül. Annál meglepőbb és zavarbaejtőbb volt, amikor visszatért. Csupa kényelmetlenség volt mindez. Nadine a testvére lánya, s bár harmincéves, hozzáképest egy gyerek, egészen más korosztály, tökéletes képtelenség bárminemű gondolat felőle. Mégis volt hogy azon kapta magát: a telefonját szorongatja, s a hüvelykujja Nadine száma fölött köröz. Nem a lányra, a lány ébresztette életteli ingerre vágyott. Aztán hirtelen kijózanodott, eltette a telefont és igyekezett elfelejteni az egészet. Majd pár nap múlva megint. És a helyzet romlott. Minél inkább rejteni, altatni akarta magában a lány iránti kíváncsiságot, az annál erőteljesebben és komiszabbul jött elő. Egyik éjjel álmodott vele. Nem emlékezett rá, hogy mit, de másnap egész lényét átjárta az álom atmoszférája, no meg a lányé, aki így méginkább a belvilágába hatolt. Bensőségesen gondolt és érzett Nadine iránt – ezt mindinkább hajlandó volt elismerni maga előtt. Ám ha felidézte a köztük akár legutóbb elhangzott beszélgetés tónusát, érzelmi, indulati töltetét, rájött: sem oka, sem joga nincs így érezni. Ez a kettősség zavarba hozta. Azzal, hogy így érez csak megsért, bepiszkol valamit, amit halott fivérének szelleme és Nadine számára gyermeki státusza képviselt. Szégyelte magát. Kiváncsiság, vagy félve kimondva: vágy és szégyen vitatkozott benne. Meg szorongás, hogy nehezen megtalált nyugalma ismét felborul. Vágy, ami azonban testetlen maradt. Nadine-al kapcsolatban nem ébredtek szexuális fantáziái. A lánynak nem a teste, hanem valahogy lényének esszenciája gyakorolt rá vonzást, kíváncsiságot, bekebelezési vágyat. Egyre inkább akarta a nőt. Nem tudta mit és azt sem hogyan akarja. Mert nem elsősorban a szeretkezésen keresztüli elfoglalás akarása dolgozott benne. Valami több, teljesebb és talán éteribb.

Bő héttel később, május elején, nem bírta tovább: fölhívta Nadine-t. A lány érzékelhetően örült hívásának és azonnal igent mondott egy találkozóra. Xavier természetesen nem klasszikus randevúra, inkább családi beszélgetésre hívta. Robert-ről szeretett volna Nadine-nal beszélni. Voltaképp alig ismerte a bátyját. Robert életének néhány évtizedéről csekély ismerete volt, erről tervezte kifaggatni unokahugát. Közben azzal hitegette magát, hogy megnyugodott, a lány iránt múltkoriban fellobbant érdeklődése alábbhagyott. Ami ebből visszamaradt, azt már képes lesz kordában tartani. Laclois kicsit még mindig turista volt Párizsban, aki a rendkívüli nagyvárosi vasárnapokat múzeumlátogatással együtt tudta csak elképzelni. Kávézás süteményevés után Nadinne-nal együtt tervezte megnézni Richard Serra monumentális életműkiálltását a Centre Pompidou-ban. Lent a központ előtti téren állt már tőle egy hatalmas rozsdás vasspirál, szokatlan és szélsőséges példája a szobrászatnak. Önmagában is statikai bravúr. Akkora mű, amekkorát érthető okból nem vihettek be az épület falai közé. Ide-oda dőlő hullámzó végtelen falak gabalyodtak egymásba: egyszerre volt szobor, épület és valami különleges kert, amelyben nem babérbokrok labirintusai, hanem kétember magas vasszalagok között sétálnak a látogatók. Xavier a megbeszélt három óra helyett kevéssel kettő után érkezett. Ismerkedett a szokatlan művészettel. Belépett a kívülről körnek látszó, spirálisan befelé tekeredő dűlöngélő vasfalak közé. Elindult a spirál belsejébe, s ahogy séta közben feje fölött összehúzódtak, zárultak és szűkültek a falak, meglepetten tapasztalta, úrrá lett rajta valami különös szorongás, s ahogy pedig tárultak fölötte a síkok, kinyílt számára az ég: Laclois lelkén emelkedett ünnepi érzések gyúltak. Beért a spirál mélyére. Ez a különös utazás vége volt. Laclois szerencséjére épp kiment onnan egy zsivalyos család. Serra falai összefüggő messzi zúgássá tették a nagyváros zajait. Könyörtelen rozsdás fal karéja zárta körbe. Egyedül maradt. Sőt. Az ég ráereszkedett és Xavier Laclois ott a sokmilliós metropolisz közepén egyszeriben olyan kitett, olyan irgalmat nem ismerő magánnyal szembesült, mint legutóbb tán abban a vakító fénnyel és kapkodó zajokkal teli percben, amikor az anyja világrahozta. Megbabonázva és megsemmisülve állt a világközepi semmiben. Tétován forgolódott, aztán egy szerelmespár lépett a spirál legbelsejébe. Xavier felocsúdott és megkönnyebbülten kisietett Serra könyörtelen kertjéből.

Nadine késett. Sokat. Xavier még a mozgólépcsők előtt a bejáratnál megvette Serra katalógusát. Abban mélyedt el, mialatt a lányt várta odafönt a megbeszélt helyen, a központ tetején. Nadine kevéssel félnégy után telefonált, hogy elnézést, késni fog. Így: jövőidőben. Végül negyedöt körül érkezett meg. Szerencséje volt, mert Xavier-ben jó partnerra talált: nem hagyta faképnél, nem veszekedett az arcátlanul hosszú késés miatt, amire voltaképp elfogadható magyarázatot sem adott. Tudtak hát örülni egymásnak. Xavier nagyon figyelte magát. Figyelte a lány kisugárzását önmagán és megkönnyebbült, mert úgy tűnt Nadine delejező hatása elmúlt. Higgadt tudott maradni, ahogyan remélte. Tényleg Robertről kezdtek el beszélni, Nadine kisgyerekkorának éveiről, amikor kezdett jól menni a családnak. A francia hippy, aki kezdetben Robert volt, megkomolyodott és az üzlet felé fordult. Elhagyták a lakókocsit, ami az első időkben Robert és Nadine anyja, Fatima otthonául szolgált és házrészt béreltek az Atlanti óceánra néző egykori portugál tengeri erőd, Mogador falai között. Az akkori európai árakhoz képest fillérekből éltek, de munkára akkor is szükség volt és Robert – felhagyva a szakadatlan hasis-szívással – csakhamar egy félig kalandor, félig üzleti zseni, Marek Grotowsky szolgálatába állt. Grotowsky a francia szépségipar talán legfontosabb titkos szereplője lett. Akkor már két évtizede Agadirhoz közel, az Atlas lábánál élt taroudanti hatalmas birtokán és ő szállította az alapvető jelentőségű természetes alapú illóolajakat, aromákat, argan sűrítményeket, pézsmát a parfümökhöz és krémekhez. A második világháború, szülei és testvérei elvesztése, vagyis a láger után, amikor elhagyta Európát, elsőként vásárolta fel a legfontosabb termőterületeket Afrikában. Elsőként épített ki kapcsolatokat az alapanyagok őstermelőivel. Monopóliuma volt az összes konkurens szépipari nagyvállalat felé. Mástól ugyanis nem vásárolhattak. Grotowsky mellett Robert kinőtte magát. Bejárta Marokkót, Szenegált, Elefántcsontpartot, Mauritániát, Malit és Nigert. Egyfolytában utazott Afrikában, hogy a cég piaci pozíciói ne romoljanak, minden termelőnél ők legyenek az elsők. S ha a lábuk megszilárdult valahol, akkor háborúk, polgárháborúk, lázadások lehetetlenítették el az üzletet. Szakadatlan új megoldásokat kellett találniuk.

Nadine úgy mesélt az apjáról, akár egy regényalakról. Xavier számára feltűnt, a lány nem most először szedi össze gondolatait és az életrajzi adatokat ahhoz, hogy Robert életének hiteles leírását adja. Furcsa volt azonban Nadine tárgyilagos távolságtartása.

– Tudod – folytatta a lány – volt ebben valami visszás is. Nekem gyönyörű gyerekkorom volt, úgy éltem mint egy hercegkisasszony. A legjobb nemzetközi iskolába jártam, volt nevelőnőm, személyi edzőm, zenetanárom. De a papa cége miatt egy csomó értékes és védett lepkefaj örökre kipusztult. Meg ritka egzotikus növények. És a papa ezekből nem csinált ügyet. Se Grotowsky. – Nadine arca egészen kipirult. – A profitért teljesen kizsigerelték az ott addig érintetlen természetet. Ma ugyanezeket már szintetikusan állítják elő. Nem is ugyanaz. De képtelen vagyok jóérzéssel nézni itt Párizsban a sminkelt csajokra! – a lány indulatosan előrehajolt és emelt hangon folytatta – Amikor a Charles De Gaulle termináljai vagy a La Fayette aulája illatozik egy-egy új parfűm bevezetőkampányától, legszívesebben kézigránátokat dobálnék a tesztereket szaglászó emberekre!

Kiáltotta váratlanul feltörő indulattal, megemelt hangon, zavarossá vált tekintettel. A kávéházi asztalra előrelendülő lány viszahuppant székére, lassan leeresztett és akár egy napfelkelte, gyönyörű mosoly derült fel az arcán. Hirtelen rájött, hogy a terrortámadáson nemrég átesett Xaviernek talán nem a legmegfelelőbben fejezte ki a nemtetszését.

– Azért ne aggódj Xavier, nem eszik ennyire forrón a kását – nyugtatta a megdöbbent férfit és puha forró tenyerét Laclois kezére tette.

Sokkal többet megtudott Robert-ről mint remélte. Bátyja homályosan ismert utazásait egészen eddig romantikus és egzotikus kalandoknak tudta be. Hogy mekkora vagyont rakott össze, arról mostanáig semmilyen képpel nem rendelkezett. Csak Nadine elmeséléséből jött rá, hogy Robert afféle szerencselovag volt, jókor jó helyen, s ha eltávozott is, gazdag és teljes életet

tudhatott maga mögött. Ez megnyugtatta. Visszamenőlegesen is büszke volt Robert-re. Szerény és monoton hivatali életéből nézve testvére életválasztása vakmerőnek tűnt, olyan formátumos életnek, amilyet ő nem élt, nem élhetett. Számára a Párizsba költözés volt életének legextrémebb vállalása, kalandja,

ami messze túlmutatott valahai elképzelésein.

Észre sem vették, órák teltek el. Kilenc körül járt már, egyiküknek sem volt mégsem sietős. Nadine úgy érezte adósa lett Lacloisnak, amiért a kézigránátos hasonlattal tapintatlanul viselkedett az imént, s igyekezett a társalgást puhább, családibb irányban tartani. Mégis tudott fájdalmas megdöbbenést okozni a férfinak megint. Nem is kicsit. A lány, saját traumatikus felnöttéválását, mint egy idők során rengetegszer lejátszott lemezt, vette elő egyszeriben. Tizennyolcadik szülinapjának sokkját, kevéssel az érettségi előtt, minek következtében a vizsgái is felemás módon alakultak. Azon a napon Nadinet az anyja elegáns étterembe hívta. A lány az évfordulóhoz kapcsolta Fatime szertartásos gesztusát. Ekkor mégsem ajándékot kapott, hanem egy születése óta hordozott titkot, miszerint nem is Robert volt a vér szerinti apja. Mielőtt született, a mindenképpen gyereket akaró Fatime hosszas próbálkozás után kénytelen volt belátni, hogy Robert aligha alkalmas gyermeknemzésre. Megoldotta hát, hogy teherbe essen. Mindegy hogyan és az is, hogy kivel. Tán maga sem tudta már ezt pontosan,18 év után.

Laclois-t is megrázta a történet. Elszomorodott bátyja e téren hiábavaló életére gondolva. Meglepetése mégsem a semmiből jött. Épp pár héttel előbb olvasta egy hosszú kutatás eredményét valahol, amely a családokba kívülről érkező gyerekek százalékosan meglepően magas arányát taglalta. E titokkal Nadine, a saját szempontjából, beavatáson vitte keresztül Laclois-t. Csak azok válhattak fontossá számára, akikkel feloldódhatott annyira, hogy erről a családi titokról beszéljen. De Xavier az ő számára mást jelentett. Körön belüli. Ez alap. Neki a lány szerint muszáj volt tudnia. Ettől a perctől kezdve a férfi is másként pillantott a lányra, nem kereste többé a Laclois-k jegyeit a merőben eltérő, tisztán arab vonásokat hordozó Nadine arcán.

Öt-hat nap telt el, s ekkor Nadine hívta Lacloist. Este volt, a férfi szokásos módon egyedül vacsorázott a balparton, amikor csörgött a telefonja. A lány fecsegni vágyott, Isabelle felől tudakolózott, mit tud Xavier, vajon mikor jön a kuzin Párizsba legközelebb?

– Hol vagy? – kérdezte Laclois közbevetőleg.

– A Sorbonne-on volt egy ökofilozófiai előadás, arról jövök éppen, – mesélte a lány. – Hihetetlenül inspiráló ez a Chantal Roynette! Egy zseni, – lelkesedett, majd hosszan mesélt a sajtó által is fölkapott sztárfilozófusról. – Ez a csaj teljesen új elvi alapokat teremt, hihetetlen tiszta és következetes gondolati rendszert. Az új könyvében, amelyről most az előadást tartotta olyan, mintha valami ökofelvilágosodás alapjait tenné le: teljesen új ökoontológiát és abból fölépülő ökoetikát. Hihetetlenül felszabadító és világos, ugyanakkor többezeréves normákon lép át!

Xavier némán és idegenkedve hallgatta Nadinet. Túlzás volt neki mindez. A dolgát intézte mindig az irodán, akárhol is élt, meg amikor családi feladatok érték utól, azok kötötték le. Az igazat megvallva, hiábavaló luxusnak tartotta az efféle okoskodást, amiből alig értett: a gondolkozásnak ez a mélysége fárasztotta. Régebben sem ő volt Bernard Pivot éjszakai beszélgetős műsorainak hű rajongója. De a lány lelkesedését atyai érzésekkel fogadta, örült a lány örömének. Végül a lány felkéreckedett hozzá, Xavier felcsípte taxival a rue Saint Jacques sarkán. Nadine-nak eredetileg találkozója lett volna, de valamiért elmaradt, a benne feszülő izgalmas gondolatokat szerette volna még aznap este valakivel megosztani.

Xavier otthon vörösbort nyitott. Alig tudta követni a lányt, de végig figyelt. Elragadtatta az új élet energiája, a világra rácsodálkozás felfokozott öröme. Egy gondolatmenet kötötte csak le, amikor Nadine hosszan kitért a planetáris érdek – egyéni érdek kérdéskörére, amelyből, állítása szerint, a tíz parancsolat alapállításai legszigorúbbikának relativizálása következett: a „Ne ölj!” parancsáról volt szó. Nadine a filozófus Chantal Roynettre hivatkozva azt mérlegelte, vajon egy egyén erőszakos halála miként áll szemben az emberiség, végsősoron erőszakos elpusztításával. S, ha elfogadható az egyén védelme, hogyan ne lehetne elfogadható az emberiségé? S vajon, ha az emberiséget csupán egy egyén meggyilkolásával tudjuk az erőszakos haláltól megmenteni, úgy nem áll-e a planetáris Ne ölj! parancsa az egyéni Ne ölj! parancsa fölé? – Így elmélkedett hangosan, zaklatottan, kipurult arccal.

Ez utóbbiban talán már a második megnyitott üvegnek is szerepe lehetett. Hosszúra nyúlt az este. Ahogy szinte minden alkalommal, most is előkerült a terrortámadás emléke, de Laclois nem szerette a témát, amilyen gyorsan csak tudta, lekeverte. Különben is, nemsoká elálmosodott. Éjfél körül mondat közben fölállt, ággyá nyitotta a nappaliban lévő kanapét és a hálószobájába indult takaróért. Nadine máskor is aludt már a lakásban, amikor Isabelle-el értek buliról haza, vagy épp ők ketten beszélték át a fél éjszakát, de nélküle sosem. Nyugodtan itt alhatsz – mondta Xavier, – Már ne metrózz ilyen későn. Reggel korán bemegyek az irodába. A szekrényben biztos találsz Isabelle ruhái között olyat, ami egy napra kisegít, ha holnap is be kell menned az egyetemre. Most is alulról felfelé, a kanapén ülve nézte a lány fekete tekintettel Xaviert, szembogarának udvarában éles fehér vékony holdkaréj világított.

Leoltott, feje alatt kényelmesen eligazította a párnát. Lehunyt szemmel Xavier azt remélte, fáradtságának súlya hamarosan az álmok mélyére húzza. Talán már álmodott is, amikor ajtón túlról jött neszezésre lett figyelmes. Nadine tett-vett odakint. Nemsoká abbahagyja – gondolta, és aludni próbált. A zörejek időnként abbamaradtak ugyan, ám kis idő múltán újra puha léptek, üvegkoccanás, csobogó víz hangja szűrődött be az éjsötét szobába. Türelemmel remélte, egyszer majd csak elalszik a lány is. De nem. Nadine, mint valami kisértet vagy aktív éji életet élő macska, fel-alá mászkált, pakolt, elevenkedett. Érződött, hogy igyekszik tapintatosan mozogni, de az nyilvánvalóan mit sem ért. Jelenléte nem kényelmetlenséget okozott Lacloisnak, hanem alkalmat álom és ébrenlét között lebegő fantáziája elszabadulására a határtalan sötétben.

Megtippelni sem tudta mennyi idő telt el. Időnként rövid időkre elaludt, álmodott is, de az újabb neszre mindig felriadt. Nadine izgő-mozgó lénye egyre határozottabb, s emiatt nyugtalanító fantáziákkal lakta be a férfi elméjét. Mint valami mozgó izzó tárgyat, féléber lebegésében úgy érzékelte a lány jelenlétét a falon túl, s ennek észlelése különleges izgalommal töltötte el. Félig aludt, közben mégis, vagy tán épp ezért, masszív erekciója támadt. Végül egy gondolat lehúzta az álom mélyére. Hosszan. Így érzékelte, holott csak negyven percet pihent, mikor megint valami zörgés tette éberré. Ezúttal egészen fölébredt, a kevéske pihenés elűzte esti fáradtságát. Úgy döntött, kimegy és megkérdezi a lányt, miért nem alszik? Halkan kilépett a hálóból, épp elkapta, ahogy Nadine a fürdőszobába suhan be. Fény csak a nappaliból szivárgott ide hátra a folyosóba, ahonnan a hálók és a mosdó nyílott. Nadine már fordult is ki onnan, kishíjján összeütköztek, ahogy háttal kilépett. Hirtelen megfordult a szűk folyosóban. Laclois hátralépett volna, ha a lány nem lép utána s egy meglepő mozdulattal nem tolja a falhoz. Laclois meghökkenve fektette hátát a folyosó falának mialatt józan fejjel tapasztalta, hogy arcát hirtelen forró lehelet, Nadine szája, nyelve, nyála lepi el. Néhány másodpercre volt szüksége mire megértette, hogy támadás alatt áll, s jobb ennek most alárendelnie magát. Az izgató édes alkoholos szájszag újra megmozdított benne valamit. Idegen volt és vonzó. Nyögést, nyöszörgést hallott a lány felől és egy ráfeszülő test heves hullámzását érzékelte. Számára is meglepő gyorsasággal veszítette el a fejét. Gát szakadt át. Addig őrzött tudata, hogy Nadine az ő bátyjának, Robertnek leánya, éppoly gyermek, akár saját Isabelle-je, egyszeriben elillant. Nadine ziháló és követelőző női testté változott, éppolyanná, mint bámely női test addigi életében. Illetve mégsem egészen. Felsége majd Marie testére már csak mint a megszokás és rutin terepasztalaira emlékezett vissza. Ismerős, sokszor bebarangolt tájakra, melyeken a legérdekesebb momentumok is pontosan kimért, előre ismert algoritmusok szerint működtek. Akkoriban Laclois úgy élt, hogy ezek a koreografált szeretkezések éppúgy hozzátartoztak életéhez, mint a városházáról hónap elején érkező fizetés banki igazoló sms-pittyegései. Mint a tévé esti hírösszefoglalójának szignálja, mint a közeli bevásárlóközpont leárazását beharangozó reklámfilm zenéje, a bemondónő minden parányi intonációjában hazug és kellemkedő, a pénzért reklámszöveget unott megfelelni akarással felolvasó hanghorodzása.

Nadine robbant, mint egy reptéri bomba. Lesujtó és felzaklató volt. Szenvedés volt részesének lenni, ez villant át Xavier-ban, ugyanakkor kiválasztottság is, ha sikerül túlélni ezt a váratlan és zavarbaejtő helyzetet. Laclois 64 éves volt. Teste, bár szikár magas alkat, immáron megreszkedett. Nem különösebben izmos mellkasa alatt a hasfalon belül megszaporodó laza szövetek a maguk jogán lógtak, hullámoztak, ha az egész test mozdult. Nem volt különösebben pocakos. Kappanháj – valahogy így nevezik ezt. De a gyomor horpasza alatt szépen ívelő pegyhűdt has nehezedett ágyékára. Parányi feneke, amely oly kemény és dinamikus tudott lenni évtizedekkel korábban amikor Pierre-rel bicikliztek nagyokat a La Rochelle körül alacsonyan lógó szürke felhőpamacsok alatt, most lógott, akárcsak összeszáradt combjának vézna izmai. Mindezt pontosan tudta Laclois és tudatában ez a szikkadtság nem fért össze Nadine feszes harmincas testével, erőteljes mellével, vállával, nyakával, melyek alatt jól kiérzett az erő, a nő szilaj dinamikája. Élvezte a nő érdeklődését maga iránt, de véletlennek tartotta. Félreértésnek. Üzemzavarnak. Valahol valami nem működik jól – suhant át benne egy érzés, – ha Nadine, ez a pompás, izgalmas, női mivoltát kifejezetten erőteljesen kisugárzó lány, kislányának unokatestvére, éppen őt talája meg. Éppen tőle vár valamit, aminek biztosítása Laclois számára a legkevésbé sem volt bizonyosság. Sosem tartotta jó szeretőnek magát. Életének nőkkel ágyban töltött óráira úgy gondolt mint kötelező helyzetekre, melyek talán nem személyszerint neki szólnak, azok megvalósulását inkább valami statisztikai kényszerűség – “minden nőre kell jutnia egy férfinak”, – magyarázza és nem az ő megismételhetetlen varázsa. Most azonban mindez összeomlott és jelentőségét veszítette. A száját ostromló csókok és harapások régtől szendergő indulatokat korbácsoltak föl benne. Rávetette magát a lányra. Harapta, falta, magához ragadta és tépte a nőt, mint egy kisgyerek, akit véletlenül cukrászdába zárnak. Kevés az idő – villogott a fejében, – de ezt az időt éld meg mindenestül – futott át rajta egy érzés. Így tett. Egy mozdulattal átfordította Nadine-t a falhoz. Immáron ő kerekedett felülre, a leigázott szerepet a lány jólesőn nyugtázta. Mostmár Laclois osztott. Ő terelte, alakította a kirobbant szenvedély energiáit. Átkarolta a lányt, a tarkóját harapta és fogta, szorította a lány himbáló melleit. Nadine hátranyúlt. Gyakorlott kézzel tapogatta ki, majd kerítette elő a hálónadrág rabságából Laclois előtörő férfiasságát. Laclois a lánynak feszült, követelőző indulattal bontotta ki, mint valami pompás gyümölcsöt, a lány gömbölyű altestetét. Jobb kezét végigsimította a combok közötti hajlatban. Megerősítő jóérzéssel forró nyirkosságot tapasztalt. Kihúzta kezét, s mialatt birkóztak, feszültek és csókolóztak Nadinnal, egy pillanatra elfordult: megszagolta a középső ujját, hogy a nőből mégtöbbet értsen. Ahogy egy ötszázemeletes felhőkarcoló liftje a torony tetejére, vágtatva indult el altestéből egy érzés, végig a gerincén, zakatoló szívén át az agy hült helyéig, hol az utazó zsizsegés vörös fájó pulzálássá vált, kiszorítva a tiszta tudat utolsó apró elemét is.

Önmagához mérten túlpörgő szívvel, zihálva szabadult, tántorodott el a kevéssel előbb még zavarbaejtő hangosan nyüszítő, sikkantgató nőtől. Laclois soha nem élt ilyet. Soha nem volt részese ilyen testi intenzitásnak. Visszatámolygott lefüggönyözött szobájába és zihálva az ágy szélére rogyott. Újra távoli neszezés formájában észlelte, ahogy Nadine a nappaliba megy. Majd sietős lépteket hallott s a lány sziluettje két telipohárral a kezében tűnt föl a hálószoba ajtajában. Kérdés nélkül behuppant a férfi ágyába.

– Ez már nagyon hiányzott, Xavi. Nem értem miért húztad az időt? – és nevetett.

Kevéssel később odakint pirkadni kezdett.

(folytatása következik)

Az első rész: https://www.facebook.com/vulkanfolyoirat/posts/pfbid02rADY2rYGJC62BH2QjgZHLpaa3KaCowrPtj8qErn6bkvfi1CZcFhfv8JxsVQAP95Bl