Olvasási idő 10 perc

vallomás

Húszas éveim végén járhattam, a kilencvenes évek tán utolsó éve volt. Az akkor még hatalmas elérésű, naponta sokszázezer példányban megjelenő piacvezető Népszabadság hetente két-három építészeti kritikámat hozta. Fel sem fogtam, hogy milyen jelentősége van ennek. Egy napon reszketeg kézzel írt levélke fogadott a szerkesztőségi posta-rekeszemben. Egy nyolcvan felé araszoló idős építész írta és kérte, fogadjam. Ki tudja, levele szerint úgy értelmezte, az a lehetőség, hogy a szélsebesen változó zűrzavaros korai piacgazdasági időszak építészetéről elmondhatom a véleményemet engem valamiféle hatalmi pozícióval ruház fel, és ő ehhez a pozícióhoz viszonyult. Életkora okán, ha visszatekintett korábbi évtizedeire, egy Népszabadságos szerzőhöz hagyományosan rendelhette a nagy befolyású alak képzetet.

Ismertem a nevet, idős építészettörténész volt, természetes, hogy fogadtam. De nem a napilapnál, hanem az OCTOGON-ban, a főszerkesztői szobámban.

space

Pontosan érkezett, lassan és formálisan viselkedve tért be hozzám. Testtartásában, bemutatkozáskor használt kissé alázatos biccentésével egymaga eldöntötte a köztünk lévő viszonyt: magát alám, engem önmaga fölé pozícionált, ami számomra végtelenül kényelmetlen érzést okozott. Korábban megjelent könyvei miatt tiszteltem a tudását, a köztünk lévő évtizedeket, ugyanakkor tudtam róla, hogy a szakma periférikusan kezeli. Haloványan azt is, hogy miért.

Apró ember volt. Nett. Szabása alapján régóta használt, de kifogástalan egérszürke öltönyt viselt. Hellyel kínáltam. Leült. Magára erőltetett kényelmetlen, egyenesderekú testtartásban, kéztördelve kezdett beszélni hozzám. Kérte, hadd kezdje messzebbről, hogy megértsem, mi a látogatásának voltaképpeni oka.

space

A megbánás

Mint kiderült. Óra hosszára elhúzódó vallomásának ez volt a lényege: megbánta. És bocsánatot kér. Tőlem, aki senkije nem vagyok, sem áldozata, sem kárvallottja egykori vétkeinek. Ugyanakkor talán egy akkori fiatal és reményteli nemzedék reprezentánsának láthatott, ahogy most én látom április 12. fiataljait.

Ahogy kérte, messziről futott neki: bauhaus, modernizmus az egyetemi éveiben, majd II. világháború, vészkorszak, Auschwitz, túlélés, zsidó gyökerektől való elszakadás, a kommunizmus feloldó és internacionalizmust ígérő ölelése ’45 után, majd felivelő karrierje éveiben Rákosi korszak, benne a jó eszű szakembernek kinyíló lehetőségek. És igen: hatalom. És még inkább az ezzel való élés, visszaélés, pályatársai sorsa, egzisztenciája feletti megbocsátás és beleérzés nélküli rendelkezés.

Aztán ’56. Majd utána a csalódás, a Rákosi-korszakban részéről hatalmi pozícióból elkövetett emberi gyarlóságok, akár bűnök miatti szégyen.

Aztán meg a végeláthatatlanul hosszú kádári évtizedek. A lassú szélre sodródás. Végül a rendszerváltás, a kommunista múlttal szembeni össztársadalmi szembesülés és felemás elszámolás időszaka.

Soha nem tudtam meg, hogy miért engem talált meg, hogy meggyónja az életét. Miért épp tőlem, vagy rajtam keresztül kért bocsánatot meglehetősen jellegzetes életpályája valóban nehezen feledhető hatalmi kilengései miatt. Én egy mellkasomig érő apró szürke embert láttam, pedánsan fésült gyér hajjal, aki ott nekem összeroskadt korábbi tettei, vagy éppen csak vitatható viselkedése miatt.

Az április 12-ét követő turbulens hetek során gyakorta eszembe jut. Nem a bűnei. Azokról beszámolt. Hanem a vezeklés igénye. Vagy csak annyi, hogy képes volt kimondani: diadalmas hatalmaskodása éveiben sokaknak ártott. Akkori döntéseivel és tetteivel szembenézett és őszintén, mélyen sajnálja.

BOJÁR IVÁN ANDRÁS: VALLOMÁS

vallomás

írásaim

irodalom/esszé

irodalom/novella

irodalom/kisregény

irodalom/regény

irodalom/riport

irodalom/interjú

irodalom/kritika

kultúra/művészet

kutúra/építészet

kultúra/film

kultúra/színház

kultúra/zene

10millió fa/tárca

10 millió fa/tanulmány

irodalom/napló

beszélgetések/podcastok

irodalom/karcolat

irodalom/portré

galéria

irodalom/tudósítás

szerk