Ez az örül, hogy él, ha a pesti flaszteren hangzik el, üres frázis. Itt a valóság. Olga derűjének alapja. Tényleg örül. És tényleg oka van örülni annak, hogy egyben vannak ő és a kislánya, hogy a férje, bár fizikus, és bár katona, mégsem halott.

A mai nap a szemtészedés körül forgott. Viktor, Ukrajna legzöldebb embere, ki Színes tartályok néven civil szervezetet hozott létre, napjai során a félretett szelektált szemétért jár körbe-körbe a városban és azon túl. Aztán teherautóján behordja a nejlonbálákat, üvegesládákat a telepre. Hatalmas raktára van, de úgyérzi, ezt a helyszínt kinőtte. A mai nap vele jártam Beregszászt, begyűjtöttük a szemetet, és kimentünk megnézni a telephelyet, ahová áprilisban átcuccolja az egész szeméttelepét. Ha Olga jól dolgozik, a felhalmozott üveghegyekkel végezhet addigra.

Körbejárjuk az új telepet Viktorral. Tágas 1HA méretű kerített udvar. Itt rend van, nem úgy mint a másik, a már kinőtt telepen. Itt majd tartani is lehet a rendet. Gépeket lehet beállítani, amelyek a műanyagot granulátummá, az üveget ki tudja milyen újrahasznosítható alapanyaggá alakíthatják át. Nem beszélve arról, hogy a másik telepet eddig kétszer gyújtották fel a szemét újrahasznosítását sanda szemmel néző rosszakarók. Viktor mutat is három elégett széket vagy padot, a támadások szoborrá torzult mementóit. Beazonosíthatatlan három színes roncs. Viktor életében fontos üzenetű tárgyak. Itt a holnapi új telepen Feri él. Feri bácsi, ahogy magát nevezi. A portásfülkében él, ott csordogálnak el napjai. Egész nap a Magyar 1-et nézi, ukránul nem is tud, csak oroszul, amit még a katonaság idején szedett magára. Csikókályháján egész nap forró a kávé, én is kaptam belőle, meg az asszony lekvárral töltött hájastésztájából.

Beregszász mindazonáltal rácáfol valamennyi otthoni ukránelles dumára. Az, hogy kétnyelvű valamennyi felirat, utcanév, alap. Még a polgármester is magyar: Babják Zoltán. Itt az ukránok is kétnyelvűek. Aki ukrán nem ért magyarul, az vélhetőleg belülről érkezett menekült. Etnikai csere egyébként zajlik. Magyar férfiak tömege jön át a katonai szolgálat elől, s jön velük a családjuk is. Országos kényszersorozás zajlik, a férfiak természetesen nemcsak kárpátalján, az országban mindenütt óvatosan lépnek utcára, mert ha a slampos katonai adatbázis ellenére helyben mégis alkalmasnak tűnnek, azonnal besorozza őket a járőr és irány a front. Jelentős számban érkeznek Beregszászra, akár Olga és kislánya, a háborús zónából belső menekültek. Olga sem tudja hogyan lesz majd egyszer. Amikor, ki tudja mikor, döntésre kényszeről, hogy visszamenjen Harkivba, vagy itt maradjon immár? A Beregszászi Kistérség, Járás 70%-a magyar. A városban megbecsült büszkeség Fedák Sári villája, a főtéren még zsánerszobra is áll a hajdani dívának. És lovasszobra feszít Rákóczi fejedelemnek. Petőfi Sándor is föllelhető bronzba öntve. Nemhogy nincs a magyar kultúra elsikálva, eltűntetve innen, de bármerre járunk, évzszázadaink nyomai tettenérhetők.

Kikanyarodunk műanyag bálákért Nagybégányra. A közeli tóra ráépült nyári turizmus miatt jómódú falu utcáiban nagy házak és éttermek, pincészetek tűnnek fel. Meg egy turulszobor az Összetartozás Kertjében, szemben a Közösségi házzal.

Ukrajnában 2015, vagyis a putyini érdekeket képviselő rezsim és oligarchapolitikusok elűzése után, új decentralizált közigazgatási rendszert vezettek be: szoborügyekben ők, a helyi kistérségek döntenek. Munkácson is a helyi politika lépett a szobor ellen. Itt Nagybégányon a helyi politika számára, ahogy a városban a magyar történelmi és kulturális hősök szobrai, nem szúr szemet a magyar totemállat. Az, hogy Kijivben központilag foglalkoztak volna háborús bokros elfoglaltságaik közepette a munkácsi turullal, merő hazugság. Orbán fölöslegesen csinálja a hisztit. Persze dehogy: így is uszíthat embert ember ellen. Az ukrán elnöknek és körének nem dolga sem fönntartani, se leemelni a szárnyasjószágot dicső talapzatáról.

Magyarellenesség tehát nincs. Azaz nem volt. A bentről érkező ukránok között előfordul, hogy van fensőbbségesség a magyarokkal szemben. De errefelé ők is csak vendégek vagy földönfutók. Ahogy vannak normális jóravaló népek is az ukránok között. Hogy a hatvanezres Munkácson, a százötvenezres Ungváron, Szöllősön, ahol ukrán többség van, mi a helyzet, az más kérdés. Másféléve, amikor nagyapám nyomát kutatva jártam az ungvári papneveldében, a készséges ukrán sekrestyés ellenére az ottani magyar asszonyok mintha óckodtak volna megszólalni magyarul. Mintha, ha jól éreztem. Itt ilyen óvatsságnak nyoma sincs.

Nagyapám nyoma. A Kárpátalja vagy a Kárpáti Híradó című napilapok jónéhány számát leltem föl az Arcanum adatbázisában, melyek harmincas évek végi, negyvenes évek elejei számai szeretett nagyapám, Dr Sztankay András görögkatolikus pap nagy érdeklődéssel fogadott díszvacsorával egybekötött beregszászi előadásairól számolnak be. Nagyapám ebben az időben, ma úgy mondanánk: sztár volt. Az internet és tévé nélküli világban vasárnaponként ő celebrált misét a magyar rádióban. Hangja, neve országos ismertségnek örvendett, sőt azon is túl. Ma, amikor Beregszász utcáit róttuk, sokat járt eszemben az a fiatal, energikus pap, kit én már csak öregen ismerhettem és szerettem. S anyám, kitől gyerekként mint az ec-pec-kimehetszet hallgattam: Ungvár-Munkács-Beregszász. Majd aztán soha nem jöttünk el őseink földjére.

Hazafelé még egy szupermárketbe térünk. Hosszú fagyasztós üvegpultban halak. Hiába, Ukrajna tengeri ország, bár Viktor úgy tudja, a következő tízévre a tengeri nyaralásokat el lehet felejteni, annyi a lőszer, akna a parti vizekben. Most még a pultban azért olcsón találni sokféle kaviárt: kicsit, nagyot, vöröset, feketét. Mohó turistaként este a szobámban kétpofára tolom magamba.