Életeink nemcsak itt a Várban, de onnan elköltözésem óta az elsőszámú otthonommá vált Szentgyörgyhegyen is kapcsolódási pontokat találtak. Tamás bácsi sokáig volt a szentgyörgyhegyi remete, Ify Lajos atya enkezével emelt mini zarándokközpontjának, templomocskájának vendége azokban az időkben, amikor én még hírből sem hallottam a hegyről.
Tamás bácsihoz tán azért is épp ma vezetett föl a sors szeszélye, mert most éjszaka, az év leghosszabb éjszakáján 28 esztendeje, hogy a minap egy hatvanas évek elején festett képével szép aukciós sikert elért apám, öngyilkos lett. Tamás bácsi létezése az ő világát tartja életben, s amíg Tamás bácsi köztünk van, úgy érzem, apám világa sem lezárt múlt, de jelenidő. Tamás bácsi az utolsó a Földön, aki engem, akár csak kisgyerek koromban, ma is Ivánkának nevez, s bár három hónap múlva elérem a hatvanat, a köztünk lévő negyvenévnyi távolság okán én még ma is magázom, csókolomtamásbácsizom őt, míg Tamás bácsi tegez. Mig ő él, a gyerekkorom is kitart.
A Várba érve első utam a Szentháromság térre vezetett. Bár távolságtartással, immáron messzire menekült kibicként követem nyomon a Vár át- és összevissza építésének folyamatát, a hajdani Pénzügyminisztérium, majd Műegyetemi kollégium épületének elkészült visszaépítése nem keltett olyan rossz benyomást bennem, mint ahogy vártam. Szüleim rémesen túlzó, a térre, különösen a Mátyás-templomra nyomasztóan rátelepedő cifra homlokzatról meséltek. Képről természetesen ismertem a régi tömböt, amely most, azon sötétszürke, szinte fekete nyomasztó megjelenésével szemben, habos világos csipkés, könnyed formákat mutat. Ha nem tudnám, hogy építészeti hazugság húzódik meg a formák mögött, sokkal jobb érzéssel viseltetnék iránta, s voltaképp váltig nem értem, mibe telt volna a rekonstrukciót valóban rekonstrukcióként elvégezni, nem csupán potemkin módszerrel, díszlettervező aggyal, visszaállítani a hajdani épület helyett annak mímelt látványát? Lopás bármilyen technológiájú építésből megoldható. Az ilyen szellemiségű döntésnek mély strukturális oka lehet. Ez a másnak-mutatjuk,-mint-ami attitűd, nemcsak itt, de már a nagykörút gipszhabos szobrain, a Budapestet építészeti eszközökkel világváros léptékűvé emelő historizáló (ál)architektúra általánossá válásában tettenérhető volt, s ha létezhet nemzeti hagyomány, hát ez a hazudozó építészet lehetne leginkább annak tekinthető. Nincs semmi, ami hívebben tükrözhetné a társadalmat, melynek az efféle talmi hazugságok a kijegecedései. Már gyerekkorom helyszíne, a Halászbástya is orbitális kamu, nem is beszélve a pompás katedrálissá felstilizált, eredeti középkori részleteit elfedő, tönkretevő Schulek féle, alig 120 éves Mátyás-templomról. És ez így megy Felcsút mesterséges tavának mesterséges szigetére vezető funkciójában igazolhatatlan mód eltúlzott léptékű hídjáig. Mintha ebben az országban soha nem is életek volna, kizárólag uborkafára, krajcáros nótákat gajdolva, kapaszkodó sutyerákok.
Borért abba a boltba mentem, hová ötéves koromtól negyvenöt éven át nap-mint-nap tértem be, s ahol most félve pillantgattam körbe, vajon kénytelen leszek-e a várfalak közé frissen betelepült ismert NER gazembert kerülgetni, vagy megúszom? A pénztáros néni az volt, aki évtizedeken át szolgált ki itt, a mai puccos bolt mindig hideg kövezetű, sokáig szegényes árukat ritkás polcain kínáló elődjében.
Tamás bácsi a foteljában fogad. Nehezen mozog, kerekes járókerettel változtat helyet. Rég nem élnék – mondja, – ha ez nem lenne. Vendégek vannak a háznál: rokonszenves család, a férj kiváló koncertzenész, épp Frankfurt és Hong-Kong között megállva itthon, röviden. Ahogy máskor is szokott, hamar sztorizásba fordul a délután. Tamás bácsi szokás szerint, elemében van: jól poentírozott történeteket mesél, vaskos csattanókkal. Régi iskola, öröm részesedni belőle. Sorba vesszük a régi váriakat. Mutatom neki az átalakult Szentháromság tér képét. Benne korábban sem volt erős ellenállás a változtatásokkal szemben, mint bennem, mégsem ezzel magyaráznám a végeredmény iránti közönyét. Látta, Tamás bácsi? – kérdezem.
– Most nem. Nem járok az utcán mostanában. Csak legutóbb láttam, amikor még eredetileg ilyen volt. – csattan fel örökre jellegzetes nevetése.
Zenész vendégének elmeséli ki vagyok, de még inkább, hogy ki volt apám, az ő régi barátja, akivel 1990-94 között, az ország legidősebb fideszes képviselőiként, a kerületi önkormányzati testületben vetették bele magukat a demokráciába. És persze, bemutatja nekem is a kimagasló kvalitású zenészt, akit szégyenemre, korábban nem ismertem.
Nézegetjük tovább a Szentháromság téri fotót, a régi/új homlokzattal. A képre bök:
– itt, az ablak mögött dolgozott apám, miniszteri tanácsos volt, méltóságos úr, – mondja hamiskás mosollyal, mint aki a történelmi távlatban e címeket egyszerre tisztelné és kinevetné. – Én a másikat, a Jánossy féle házat sajnálom jobban, – folytatja – az egy bravúr volt, ahogy közvetett formai eszközökkel, jelzésekkel megidézte a hajdan ezeken a telkeken állt három házat és a sarokhangsúlyt. Nagyon intelligens megoldás volt. De még ennél is jobban fájlalom a Virág Csaba féle elektromos elosztó épületének elbontását. Az volt Virág legjobb háza, különösen belül, – fog a föld színével egyenlővé tett ház elemzésébe. – És jobb volt, mint ami itt áll szemben a sarkon, pedig ezzel sincs semmi baj – bök maga mögé az utca felé. Hisz valóban, ablakából jobbra kinézve ott áll a Fehér Galamb-ház, Virág másik vári épülete.
S ha már a Virág féle Fehér Galamb (ma épp Jamie Oliver) ház, Tamás Bácsi arca felderül és máris anekdotázásba fog:
– Ott, abban a házban élt Dénes Zsófia (102 évet élt írónő, Ady Endre hajdani jegyese). Valamiért át kellett mennünk és föl kellett mérnünk az otthonát. Cser Pistával (kiváló műemléki építész, az Úri utcában, de a hetvenes-nyolcvanas évek során pilisszentkereszti telekszomszédunk is volt) mentünk. Tettük a dolgunkat, mialatt a szobában Dénes Zsófiát egy rádió riportere faggatta. Miután befejeződött az interjú, a rádiós még egy utolsó igyekvő és behízelgő kérdéssel fordult a matuzsálem írónőhöz: Nagyon köszönöm a beszélgetést, remélem legközelebb, a századik szülinapon találkozunk. Ám Dénes Zsófia közbevágott: Ahhoz magának azt még meg kell élnie – mondta az alig harmincéves riporternek. Mi pedig Pistával dőltünk a nevetéstől.
Erről nekem is eszembejutott egy eset, ami Dénes Zsófiával és férjével, Szalatnyai Józseffel, alias Szepi bácsival, a leghíresebb Kodály Zoltán portré festőjével, valamint velünk jelenlévőkkel eset meg Nagymaroson, az akkor még létező művésztelep (ma rendőrség) jókora teraszán. El is meséltem Tamás bácsinak. Kisgyerek voltam, hét-nyolc éves talán. A Dunára néző teraszra, nagy asztal köré, szokásos módon vacsorára gyűlt össze a művésztelep közönsége. Borozgatás, beszélgetés, viták és nevetések tördelték az estét. Majd a vacsora végefelé, mielőtt a társasági élet hajnalig tartó tivornyába fordult volna, az akkor erősen nyolcvan fölött járó Dénes Zsófia feltápászkodott és elindult befelé, hogy nyugovóra térjen. Ám az ajtóban megállt, majd kieresztett hangon, eréllyel hátraszólt harminc évvel fiatalabb férjének: Szepi, én most megyek lefekszem, de ne maradj sokáig, különben nem lesz ma etyepetye.
Újra hallom Tamás bácsi valamennyi évtizedemet átívelő rázkódó nevetését.
Csordogál a délután. Beszélgetésünkben egyre mélyebbre merülünk a múltban. Ami nekem távoli történelem, Tamás bácsinak jelenidő. A „dánosokat” idézi meg, azt a műegyetemi évfolyamot, amelynek hallgatóit ágyútölteléknek hajtották föl a németek a II VH utolsó hónapjaiba. Ezalatt a húsz-huszonegyéves fiúk száznegyven kilométert gyalogoltak -24 fokban, négy nap alatt, hevenyészett szánkóikat térdig hóban húzva országokon, hegyeken és vidékeken át. Bár az útnak erős, kisportolt fiatalemberek vágtak neki, mire Breslauba értek, minden tartalék erejük elfogyott. Életük hajszálon múlt. Ám szerencséjük volt, hamar elérte őket a front és amerikai fennhatóság alá kerültek. Azok dobták szét a fiatal építészeket Svédországba, Dániába. Sokan ott telepedtek le, páran tovább mentek, mint a mostani beszélgetésnek apropót adó könyv szerzője, (jókora könyvkupac alól húzta elő Tamás bácsi a Without a Blueprint egy példányát) Kiss S Zoltán, Torontóban élő, szintén aggastyán építész. Akik visszatértek rendkívül modern, puritán esztétikájó építészeti gondolkozásmódot hoztak magukkal. E nemzeték hatása több nemzedéken át nyomonkövethető a magyar építészetben, különösen a Budai Várban. A mai csilivili mánia épp ennek nyomait törli el, laza műveletlenséggel lekommunistázva egy művelt és felkészült, nagy teljesítményeket létrehozó nemzedék alakjait.
Ismerem Tamás Bácsi és családja életét. Nemcsak háborús, de párhuzamos életeink alatt bekövetkezett megpróbáltatásaikat, szörnyű tragédiákat, melyekből másnak egyetlen is elegendő, hogy élete végleg zsákutcába fusson. Tamás bácsi azonban tud valamit. Ő, mint a tölgy, felette áll a mezőnek. Mélyen sejtjeiben hordozza az élet jó megélésének titkos, másnak át nem ruházható tudását.
Élvezem a lakásba nyugatról beszivárgó alkonyi fényt, életem nagyobbik felének otthonos atmoszféráját. A vári utcák, sikátorok, falak közti mozgás izommemóriámba rögzült, most mocorogni kezdő öntudatlan természetét. Mint máskor is, ha túlságosan úrrá akarna lenni rajtam a szülőfalumba, gyerekkoromba visszavágyódás érzete, sietve kiszakítom magam innen. Szertartásosan elköszönök. Tamás bácsi, lassan és nehézkesen mozogva az ajtóig kísér. A szobordíszes lépcsővel, apró középkori kertecskére néző íves ablakokkal derűs folyosóra lépve behajlik mögöttem a 19. századi bejárati ajtó fehér táblája. Mögüle még egy pillanatra felvillan egy eleven szempár. Egy életerős derűs arc.
