Olvasási idő 12 perc

tállyai értelmiségi disputa

Négy-öt magyar összehajolt. Értelmiségiek, művészek, tudósok, egyetemi tanárok, írók, filmesek, szabadúszók, fesztiválszervezők, médiamunkások. Gulyás Gábor hívására, sokan a kulturális élet legszélsőbb sarkaiból. Többnyire túlélők. Tizenötévnyi sanyargatás, olykor ügyészségi kriminalizációs kísérletek, feketelistás margóra szorítás, etc., valahány NER-re jellemző aljas és ízléstelen kirekesztési kísérlet után is olyanok, akik akarnak és képesek alkotni. Akik nemcsak a vezértől leirányított milliárdok inspirációjára, de belső indíttatásból dolgoznak. Egyes szegmensekben változatlanul eredményesen, megkerülhetetlen jelentőséggel. Az idei háromnapos tanácskozás célja a számvetés és ha csak csírájában, de a hogyantovább kérdéseinek megvitatása.

A beszélgetések többnyire az egyes kulturális ágak sajátos kivéreztétéstörténeti értékelésével, számvetésével kezdődtek és olykor, akár ordibálásig fokozódó indulatos remek, produktív vitákba torkolltak. A szenvedélynek jogosultsága és haszna volt, hiszen itt a beszélgetéseink tárgya mindenki számára igazán és mély személyességgel fontos.

A számvetés, noha szükségképp hordozott keserű elemeket, végsősoron azt a pozitív következtetést tudta megfogalmazni, hogy hiába a NER módszeres kultúraromboló működése, tizenöt évük sem volt elegendő, hogy beszántsák az élő magyar kultúrát. Nyilván alapos elemzés alá kerültek a pusztítás eminens alakjai: Vidnyánszky, Demeter, Káel, a NER korai korszakából a rafinált megosztás és leszalámizás bajnoka, Makovecz.

(fotó: (a jók) Dér András, (a nem annyira jók): Bojár Iván András)

space

Ugyanígy, az elemző beszélgetések egyértelmű következtetése volt, hogy még egyszer nem hangozhat el és válhat Magyarországon egy korszak kultúrpolitikai kategorikus imperatívuszává a Kerényi Imre féle egykori pusztító kijelentés: „Most mi jövünk”.

Nemzeti kultúrában nincs „ők”. Kizárólag „mi” létezik, ami alá az élő kultúra valamennyi résztvevője beletartozik. S annak minőségét semmiféle politikai tömbhöz, pláne párthoz bekötöttség nem árnyalhatja. Tehetség van és tehetségtelenség. Teljesítmény van és súlytalan üres aktivitás.

A beszélgetés résztvevői elismerték, hogy számításba kell venni az örök sértett, noha most dús lehetőségekben tobzódó, ennek ellenére soha kielégülést nyújtó megerősítést nem nyerő, középszerű alkotókban gyúanyagként dolgozó féltékenységet, kishitűséget, revansigényt, amely kibontakozásának, hisz a politika használni tudta az alantas érzelmeket, bőséges tere nyílt az elmúlt tizenöt évben. Ennek köszönhető, hogy a NER, bár teljes infrastruktúrát nyúlt le, majd épített magának hozzá újabbakat, egyetlen számottevő szépírót sem tudott felmutatni. Ellenben tönkre vágta az Operaházat, a Nemzetit, az Újszínházat.

Hatalmas kérdés a 16 évet rengeteg áldozattal túlélő, valós sérelmek sokaságát elszenvedő szakmabeliek, egy egészséges kulturális közélet számára később akár tehertételt jelentő mártírkodó fellépése egy rendszerváltás után. Ennél is kínosabb, nehézkesebb kérdés a damaszkuszi úton most, „még időben” irányt váltó, vagy épp egy remélt rendszerváltás után felbukkanó „én már akkor megmondtam”, „belülről bomlasztottam” típusú önigazoló és átöltöző szereplők fellépése.

Nyilvánvaló és pokoli nehéz kérdések a NERalapítványokba síbolt egyetemek rekollektivizálásának, nemzeti tulajdonba visszavételének, valamint a nemzeti kultúra megosztására létrehozott MMA és az MTA Széchenyi Művészeti Akadémia összeolvasztásának technikai megoldásai. Az irodalom és könyvpiac működésébe hatalmas pártállami intervencióval belekavaró Libri csoport pozíciójának méltányos és arányos újrakalibrálása. A filmszakma felszabadítása a totális ízlés és pénzügyi terror alól. Az államilag finanszírozott színházakban a szórakoztató és a minőségelvű produkciók arányainak finomhangolása.

Nagy kérdés mit lehet majd kezdeni olyan önmagukon túlmutató klasszikus NERkreatúrákkal, mint például a milliárdokat káprázatos tehetségtelenséggel elégető Rákai Kálmán, akinek később is elemi érdeke lesz a nemzeti kultúra szempontjából tökéletesen hiábavaló mivoltát igazolni. Az ő személye csupán egy önmagán túlmutató szimptomatikus motívum, rajta kívül is, a kultúra legkülönbözőbb sarkaiban fellehető egy sor teljesen alkalmatlan, ártó NERnyik, akiknek méltó szakmai pozíciókba áthelyezése nyilvánvalóan problémákat és vitákat kezdeményez majd.

További hatalmas kérdés, hogy mi lesz a közel nyolcvanévesen 6-14 éves gyerekeink jövője felett rendelkező olajos pandúr Pintér féle agyagba döngölt oktatásüggyel, a masszív kommunizmus időszakát idézően ideologikus tankönyvekkel? Mi lesz a szándékosan lerombolt, elbontott, kifosztott, évtizede ládákba kényszerített múzeumok anyagaival? Hová kerülnek majd? Ki láthatja a KÖZgyűjtemények műtárgyait, már amiket Habony és Lázár, netán a szánalmas köztársasági elnökné, akárha kézikönyvtári kötet lenne, kikölcsönöz és hazavisz?

A Tállyai Értelmiségi Disputa remek alkalom volt, hogy a posztorbáni kor rehabilitáló, restauráló, a nemzeti kultúra érdekeit és értékeit szem előtt tartó kultúrpolitikája számára máris előzetes vizsgálatokat, elemző szempontokat helyezzen az asztalra. De nem feledhető, az igazi, tényleg alapvető fontosságú munka majd csak a jövő év második felében, egy remélhetőleg zökkenőmentes választási nyereség miatti hatalom és pozícióátadás után kezdődhet meg.