Mikrovilágunkba időnként betörő világpolitikai súlyú esetek, melyek kiváló ürügyet szolgáltatnak eleve virulens paranoiáink feltámadása számára.
Voltaképp nincs történet. De persze van, csak mindegy. Történet helyett leginkább állapotrajzok sorkoznak a hajdani buszvégállomásból kialkítot Tranzit Art Café tereiben, sőt, annak falain kívül is. Reisz Gábor nemcsak rendezte a darabot, de ahogy filmjeit, ő maga írta, sőt a zenét is ő jegyzi. Ennek van említendő jelentősége, az aláfestések, dalok nem puszta dekorációk.
Az állapotrajzok, melyek Horvát úr termetes szentimentális formákkal megélt, ám élete magánmitológiájának egy ellopott kerékpár szánalmasan semmi históriájában elfoszló esetével indul, a szereplők egymást követő monológjaiból építkezik. Mintha nagyáriák követnék egymást. Legalább is dalok, melyeket az egyes szereplők szép sorban lenyűgöző színészi alakításokkal oldanak meg. Nehéz lenne döntést hozni, hogy kit érdemes kiemelni? A bő másfélórás, szünet nélkül végigvitt előadást narrátorként szeretetteljes iróniával összefogó Kocsis Gergelyet, vagy a történeten végig csetlő-botló Horváth urat alakító Friedenthal Zoltánt? A pultosként, feleségként, univerzális nőként, sőt, hegedűsként is fellépő, hihetetlen jelenlétű Sodro Elizát? Vagy a szintén több szerepet bravúrosan megoldó Jéger Zsombort? Egytől egyig lenyűgözőek. Manírok nélkül, elképesztően hiteles színészi munkát nyújtanak. Üdítő élmény általuk olyan színjátszást látni, ami végképp lemond az Alakítás(!) patetikus formáiról, a szereplők karaktereiben mi nézők vagyunk jelen. Úgy beszélnek, ahogy az emberek, s nem úgy, ahogy a színészek szoktak, amikor embereket akarnak megjeleníteni, de a deklamációikból a megjelenítés akarása érzik ki, nem a megformált figura. Szóval ez nincs itt most. Király Zoltánt nem említettem, mert a magam hibájából életemben először láttam. Hebegő, önmagát szakadatlan korrigáló, lábjegzetelve, felülírva, helyesbítve beszélő figurája, briliáns. Budapest kocsmáiból én is ismerem ezt a bolyongó, korlátaival olykor szívszorító reménytelenséggel, máskor hihetetlen humorral küzdő alakot. Reisz olyan komplex jelenlét elvárást rak színészeire, amilyet csak az új magyar színjátszás legjobbjai, a Krétakör, a Dollár Papa Gyermekei, a Pintér Béla társulat követel meg. És jól teszi. Nem véletlen, hogy filmjeiben és itt is nagyjából ugyanazzal a körrel dolgozik.
Eleve hihetetlen felüdítő a hatalmas üvegfalakkal határolt egykori buszváró, ma kávézó terének asztalaihoz ültetett nézők közé bevitt játék közvetlensége. A helyre és szituációkra komponáltság frissességet és hiteleséget ad a darabnak. S ez a rendezői megközelítés rengeteg frappáns megoldásnak nyit teret. Itt az előadás kivitele az utcára már nem avantgard gesztus, mint volt hajdan a Halász-Bálint féle New-York-i Squat Theater előadásaiban, hanem kézenfekvő megoldás: hol játszódjék, ha nem ott, ahol a történet játszódik? Ahogy a filmben is élveztem a Reisz által megragadott valóság hitelességét, ugyanígy éreztem a színházi produkcióban is: ma talán ő fogja legpontosabban a valóságunkat. Övé, nemcsak a pillanat, de a kor is, amit oly nehéz megragadni.
A darab felénél elhangzik a Létra-dal, amit az énekelni is remekül tudó Király Zoltán ad elő. Mintha egy mai Bereményi szerzemény lenne, minden másolási törekvés nélkül. Ugyanis nem a régi Bereményi dala ez, hanem azé a maié, aki dalokat már nem ír. Ma Reisz írta ezt a budapesti dalt. S ahogy más említett elemekben is fölfedezhető az általa képviselt színház szerves beágyazottsága a hazai színházi kultúra legjobbjai közé, úgy érvényes ez erre a betétre is. Amit 1976-ban Bereményi dalszövegében, (zene: Cseh Tamás-Másik János) a Presszó címűben, a megidézett műintézmény jelentett, az közel fél évszázaddal a dal születése után még csak négy évvel később világrajött Reisz Gábor univerzumában, most egy Dob utcai romkocsma. Tán a szereplők is azonosak. A szélesebb tér, amiben a Komolyan röhejes vagyok szereplői (Szeberényi közgazdász unokái) bolyonganak, most is Budapest. A város minden szeglete és minden felvonultatott alakja mélyen ismerős. Nem is sokat változtak az eltelt súlyos évtizedekben, sőt, mintha ezeket a maiakat is “a hetvenes évek szűk levegője” fojtogatná újra. Vagy valami kisértetiesen hasonló. A régi dalokban remegő emelkedettségnek azonban vége. A mai budapestiségben már semmi nem jelent semmit. Ez a végső kiürültség, kollektív elcseszettség sem hordoz nagy formát. Vágyaink aprók és lényegtelenek. Szenvedéseink is. Hatalmas erénye az előadásnak, hogy legalább nevetni nagyon enged magunkon.
Pár nappal korábban szerencsém volt megnézni az egyik államilag nyomorgatott, a nézők hűségétől, szeretetétől és kiváló programjától talán minden ártást túlélő apró pesti kőszínház remek előadását. Hiába élveztem az estét, valami halovány rosszérzés mégis mocorgott bennem. Formátlan és végig nem vitt gondolat, ami azt súgta, hogy a mai financiális és intézményi közállapot, továbblépést igényel. Új formákat, új együttműködési modelleket, új színészi játékot is. Rengeteg innovációt, ami ahogy ezen a Röhejesen komolyan mondom-mal megélt estén átsütött, s amiért a színház műfaja itt és most sokkal közvetlenebb, átütőbb, nézői valóságélményünkbe mélyebben behatoló élményt teremtett.
