S, ahogy a választáson vesztes fideszesek, úgy a nyertes oldal tömegei sem hitték el előre, hogy megvan, meglesz, Orbán verhető. Sőt, most tényleg vége lesz. Egyszerre velünk volt az ehhez szükséges tudás, és velünk az önhittség hiánya, a bizonytalanság is: mi lesz, ha ez az ördögi machinátor elképzelhetetlen dolgok sokaságát teszi meg majd a hatalma fenntartása érdekében?
Nem tette. Azaz temérdek elfogadhatatlan és aljas dolgot tett. Tervezem, hogy feljegyezem, a feledés elől rögzítem még a kampány alatt elpukkantgatott bűzbombáit. Aljas, nemtelen figura, mégsem ördögi, nem jár túl mindenki eszén. Évtizedek hosszán át előnyt jelentett számára cinizmusa, gátlástalansága, melyekkel olyan jellemtelen húzások sorozatára vetemedett, amerre már senki nem volt képes követni. Ennyi volt varázslói trükkje, semmi több. De még a választás reggelén is sokan úgy érezték, hogy ki tudja, elcsalja, bevet valami trükköt, amire – mint más korábbi választásokon, – nem számíthatunk.
De semmi. Sima választásos agybafőbe verés lett Orbán és maffiája sorsa. S ennek a puhára elagyabugyálásnak komoly jelentősége van. Az a fölényes győzelem, amely egyébiránt egybeesett a Medián, majd részben az általa és nyolc más közvéleménykutató összevetésével általam is négy nappal a megtörténtek előtt leírt, kimondott előrejelzés számszaki eredményével (141-55-6), nem pusztán egy választásos győzelem. Ez választásos forradalom volt! Lett. Választásos zendülés egy választásos autokráciával, állammaffiával szemben. A fejemmel, hisz régtől meggyőződtem már, sőt kiszámoltam is, tudtam: meglesz. De a sejtjeim, a 16 év alatt belémvert keserű tapasztalatok éppoly elbizonytalanítóan hatottak. Ők, a fideszesek a győzlemüket érzeték, noha nem volt rá okuk. Mi a vesztést éreztük, noha tudtuk, tudnunk kellett, hogy végük van. Ez a keresztbe-kasul öncsaló országos tömegpszichózis uralta Magyarországot azon a napon egészen addig a pillanatig, mígnem este 21.14h-kor Gulyás Márton megállította a stúdióban folyó beszélgetést, és bemondta: „Orbán Viktor felhívta telefonon Magyar Pétert és gratulált a győzelméhez”.
Mi a vesztesek elmondhatatlan hosszú idő után élhettük át ebben a pillanatban: győztünk! A győzelem egyszeriben megszűnt mindig csak mások tapasztalatának lenni. Amikor a Tisza nemcsak a kormánypártot küldte padlóra, de az ellenzéket is, akkor azokat ütötte ki, akik be voltak oltva győzelem ellen. Veszteni tudni kell, ezt fél emberöltő óta tanultuk. Csakhogy győzni is tudni kell! Ám a demokratikus oldalon senki nem volt, kinek sejtjei mélyén élő győzelmi tapasztalata lett volna. Magyar Péter, amikor elhagyta eredeti törzsét, a mindig győztes NER világát, ezt a tudást, hisz ott maga is többször megélte, elhozta magával. Elhozta nekünk örökvesztőknek. Mint egy élsportoló, aki tudott már bajokságot nyerni pingpongozásban, de most átjött, átállt a vívók közé és azoknak is megmutatta hogyan kell eljutni a bajnoki címig.
Választásos forradalom, mert a győztes nem csupán a többséget, hanem konkrétan mindent vitt. Magyar Péter két évvel korábban megkezdett menetelése egyszerre ért véget diadalmas megérkezéssel, de egyben olyan győzelemmel, mintha a bowling pályán nemcsak a saját, de a mellette jobbara és balra futó pályák bábúit is egyetlen dobással szép módszeresen feldöntötte volna. Magyar és a mögé felsorakozó mintegy ötvenezres aktív, és sokszázezres drukkoló Tisza társadalom megverte a kormánypártot. De, ahogy említettem, megverte az ellenzéket is. És hazai pályán megverte a tömeggyilkos Putyint, akinek, bármilyen jól befészkelte magát a GRU-s és FSZB-s méregkeverőivel itt az európai Magyarországon, most vissza kell vonulnia. Megverte Trumpot, az egész import-MAGA hagymáztól kótyagos európai szélsőjobbot, hiszen Orbán KO-zása, pusztán a lehengerlő példa okán az AfD, Vox, Le Pen, Salvini féle csürheklub reményeit is erősen megtépázta. Elképesztő politikai teljesítmény. Energiája az egész Európa-gondolat újraerősödésének tesz szolgálatot.
Választásos forradalom – ízlelgetem a szóösszetételt. Mi mindent foglal magába? Mint választási győzelmi aktus, a körülmények ismeretében lehengerlő teljesítményt. A focipálya, amin a Tisza győztes meccsét játszották függőlegesen állt. A felső térfél volt Orbáné, az alsó Magyar Péteréké. A teljes pártérdek alá rendelt államhatalmi szervezet, a Tisza ellen fordított titkosszolgálatok, lehallgatások, megfélemlítések, a totálisan uralt média, plakátok szőnyegbombázásával uralt köztér, végeláthatatlan mennyiségű pénz, a GDPR szabályokat röhögve felrúgó állami adatbázis felhasználás, a szovjet hecker háttér, és még hosszan sorolhatnám, szóval mindezek ellenére a függőleges falon felrohanó Tiszások ötször annyi gólt lőttek Orbánék magasan álló kapujába, mint amennyit kaptak. A választásos forradalom egyrészt ezt a szenzációs győzelmet jelenti, de még valamit. Valamit, ami fontosabb a bravúros kampánynál is.
Magyarország, a magyar nép évszázadok óta a többségének vágyait érvényesítő politikai törekvéseivel mindig alul maradt. Hosszan sorolhatnám 1848-1918-1921-1945-1956-1989 keserű tradícióját. De most nem. Most nem maradtunk alul. S a holnapi miniszterelnök megszólalásaiban mindig következetesen kitér a most vesztesekre voksoló tömegekre, azokra, akik szintén mi vagyunk, akik nem lehetnek örök ellenfél. Pláne nem ellenség. Hogy végül-végül majd ők is a győztes oldalán álljanak. Akikkel mától együtt kell újjáépíteni, felemelni, boldoggá és élhetővé tenni a hazát. „Oly sokáig voltunk lenn, nem is tudjuk milyen fenn” – énekelte egy régi számában Hobó, és én is ezt éreztem: fogalmunk sincs, milyen lehet fenn. legalább is felszegett fejjel létezni. Négy borzalmas, ma már nyilvánvalóan csalások sorozatával történt választási vereség alatt a magyar társadalom megtört. Fát lehetett vágni a hátán. Önostorozva, korholva én is, sokan úgy gondoltuk: ez a jobbágynép ennyit tud, megérdemli a sorsát. Nincs benne több. Nem kel föl, nem ágaskodik egyenesre, hogy szembe szegüljön elnyomójával, mint a szerb diákok, mint a Maydan hősei, mint Georgia vagy Irán követelve küzdő népe.
Csakhogy itt minden megvalósult, ami az említett társadalmi mozgások esetében nem. Szerbia diákjai, minden együttérzésem és bíztatásom az övék, nem tudták még elűzni Putyin emberét, Orbán tettestársát. A Maydan forradalom is elbukott. Georgai elcsalt választása a hatalom diadala lett. Itt és most a magyarok azonban egyetlen pofon vagy vércsepp nélkül mindent elértek. A legprecízebb és legtisztább módon. Forradalom, de nem sortüzekkel, lámpavasra húzásokkal, hanem apró X-ek révén. A megfelelő mennyiségben, a megfelelő alkalommal, a megfelelő helyen. Ez többet ér. Furcsa ez a magyar nép, engem megdöbbent, hogy a létező legokosabb megoldást találtuk meg az összes lehetséges módozat közül. Rácáfol minden homályos és zavaros és úgy tűnik öncsaló nemzetkarakterológiai beidegződésemre.
Pár nap múlva egy vadonatúj politikai elit veszi kezébe Magyarországot. Kétharmados alkotmányozó többséggel felhatalmazott száznegyvenegy képviselő, szakmai kiválóságokból összeállított kormány. Soha ennyi nő, soha ennyi roma, a miniszteri karban egy látását vesztett fogyatékkal élő ember. Olyan eddig teljesen marginalizált közösségek képviselői, akik saját bőrükön érzik, tapasztalják, tudják, hogy mit kell tenni, hogy ők és családjaik, közösségeik jobban érezzék magukat ebben a hazában. Ez az elit gyökeresen más lesz, mit amelyik 16 éven át alázta, sanyargatta, kifosztotta a népet. Itt mindenki valahonnan érkezik. Évtizedeket dolgozott már, míg az orbánmaffia vezetői soha, tagjai legfeljebb elvétve. Mindenki az előző munkahelyéről lép át a legfelsőbb politikai elitbe, és magával hozza a mindennapok, az élet felhalmozott tapasztalatait. Ezek az emberek az életben is csináltak már valamit, nemcsak a politika puhára bélelt falai között.
Akikkel elbeszélgetek, szavaikból eddig sosem tapasztalt bizakodás és honszeretet, tenni akarás érződik. Most mintha mindenki értené: elképesztő és egyedi lehetőség áll Magyarország előtt. Az előző rendszerváltás óta eltelt 37 év után (1956 és 1989 között csak 33 év telt el!) most tényleg megragadhatjuk a történelmi esélyt és tényleg létrehozhatjuk magunknak az otthonos, méltányos, kedves, sikeres és ha egymásra számíthatunk, akkor a nagy kihívásokkal szemben közös erőfeszítésekre képes Magyarországot. Valamit, ami dédapáink óta nem létezett ezen a tájon.
Magyar Péter eddigi politikai művét hasonlítgatták már sok mindenhez, de egyvalamihez nem. Ahhoz a korhoz, személyhez, nemzeti politikai műhöz, amelynek lehetőségét most tényleg a kezeink közé kaparintottuk. S ez Deák Ferenc és a Kiegyezés műve volt. Benne a békés sikerrel, ami vér árán ’48-49-ben nem sikerülhetett. Nekünk a következő évek alatt nem a bécsi udvarral, csak magunkkal a másikmagyarokkal kell kiegyeznünk. Saját magunkkal és a magunk számára kell megtalálnunk a közös, egyirányba, a prosperitásba vezető utat. Másfél évszázaddal ezelőtt volt Magyarországnak utoljára valódi esélye ilyesmire, hogy ha csetlés-botlásokkal, húzd-meg-ereszd-meggel, de ide a Kárpát-medencébe ezeréves bőség, kollektív jóérzés alapjait tehessük le. Ebben vagyunk most. És ebben van Magyar Péter is, akinek minden esélye megvan, hogy felnőjön a deáki műhöz.
Ezt az esélyt nem szabad elveszítenünk.
