Olvasási idő 9 perc

hét zuhanás

BOJÁR IVÁN ANDRÁS | NOVELLA

Másfél órával ezelőtt ebben a teremben nyüzsgés volt. Emberi hangok ütköztek egymásnak a levegőben. Szokott párocskák, egy-két éjszakát nálunk töltő külföldiek, jobb módú családok jártak itt. Idősödő urak, kiket a napilapok gazdasági rovatai is gyakran megidéznek. Huszonéves lányok kezét fogták, félig töltött boros poharak fölött komoly arccal beszélgettek, mintha ezek a jobb esetben érettségizett, legalábbis szakvizsgázott eszes irodai alkalmazottak igazi társaik lehetnének. A dekoratív hajkoronák örömöt árasztanak ilyenkor: végre rendezett hátterű, elegáns és okos férfival lehetnek, vagy éppen undort, – ugyanezért.

Most csend van, néhány hűtőgép távoli zúgása hallatszik csak. Előrehajolok. Benyúlok a pult mögé. A székből nem látom, mi van ott, mégis tudom, hová nyúljak. Mindent tudok. Azt is, hogy mi van a takarítók szekrényében, hol a partvis, a vödör. Ott, ahová mondtam, hogy tegyék. Itt mindent a kezem ügyében hagytak, azt a fél, vagy inkább háromnegyed üveg Henessy-t is, amiért most előrehajolok. Ott van. Az ölembe teszem, lökök egyet magamon, és gurulok előre. Nagy ajtóhoz érkezem. Kitárom a hűtőt, magasabb nálam, fénye betölti az étterem sötét terét. Jeget veszek magamhoz.
Már mindenki hazament. Szép magas egyenes derekú fiúk gusztusosan nyírt hajjal, körszakállal siettek nemrégiben az asztalok között, és feszes lányok fehér kötényben. Mind alszanak otthon. Az új pultos Andi, lehunyt szemhéja alatt cikázó szemgolyóval szorul ahhoz a fiúhoz, aki esténként zárás körül érte jön. Itt ült szemben ma is az úttest túlsó oldalán. Mondtam Andinak, hívja be, meghívom egy italra, ne üljön már kint, még megfázik, legfeljebb bemutatkozunk. De Andi nem hívta, és magától a srác se jött. Egész biztosan alszik már Attila is, a teremfőnököm. Nagydarab, hízásnak indult harmincas férfi. Szétvetett tagokkal terül ki a franciaágy felszínén. Gyerekes de hatalmas húsos száján át hörögve ordít a mennyezetre. Ilyenkor már nagyon részeg. Madárcsontú barátnőjének alig maradhat valami hely. Pici lány, apró fejjel, vékony tagokkal, érzékeny bordácskákkal, melyek sokszor átlátszanak a testére tapadó pólókon, amiket azért visel, hogy indokolatlanul nagy, és nem szép melleinek érvényt szerezzen. Most ezek a mellek finoman összeszorulnak, a bőr meleg és picit nedves közöttük, ahogy a lány szervezete álmában oldalán fekve szorgosan dolgozik. Attila nem a világom. Túlzottan mézesmázos a vendégekkel, józan ember nem hiheti el, hogy személy szerint neki szól ez a sok hízelkedés. Bent a konyhában hátul pedig, lenyűgözően trágár és találó. Eszes szóképeitől, káromkodás-kombinációitól majd összehányom magam. Furcsa elegye ő a sunyiságnak és a hűségnek. Az egész világ ellen van, és a legjobb emberem. Tizenkét éve dolgozik nekem, ez a harmadik étterem, amit vele indítok. Megveti az alkalmazottakat. A vendégeket még inkább. Minden férfi faszszopó, minden nő picsa. Ocsmány ember, de hálás vagyok a hűségéért. Tizenkét év alatt százszor húzott ki a bajból, én pedig százegyszer őt ugyanúgy. Túlfizetem; akarom, hogy tudja, ilyen jó dolga sehol nem lehet. Ha kell, a tenyeremből eszik, és nem hiszem, hogy amikor hazamegy, nagy buta puhuló testével törékeny kis nője mellé kucorodik, rólam rosszat mondana.
A hatalmas ablaktáblákon át szinte az egész helyiséget belepi az esti utca fénye. A függönyök ugyan sokat felfognak, de a szem hamar megszokja a derengő félhomályt. Valaha szerettem zárás után az étteremben maradni haverokkal. No nem itt, hanem még a régi helyeken. Egy-egy nővel, rájárni az étterem készletére, amit aztán mindig nehéz volt fájó fejjel, háborgó gyomorral, lestandolás után hajnalban újraírni, hogy a másnapi nyitó készlet stimmeljen. Jó volt olykor a lányokat kibontott blúzzal, csupasz alsó testtel az asztalokra fektetni, kifeszülő hasukra akkor is beesett a lámpafény. Pár méterre tőlünk, a kirakatüveg túloldalán még eleven éjszakai gyalogos forgalom, duhaj kamaszok, lassan araszolgató hajléktalanok, lakás nélküli szerelmes párok jártak. Kemény lökések közben ugyancsak jó volt figyelni őket és csikorogva tolni az asztalt egészen a falig, ahol aztán a lány feje a tapétának, vagy a két ablak közötti pillérnek feszült, és úgy nyüszített magában szemérmesen. Ez jó volt. És jó volt keringőzni is a haverjaimmal, széles vállainkat egymásnak szorítva, majd részegen vetélkedőt, artikulálatlanul kiabálva most-mutasd-meget játszani benn a saját világomban, ahol én voltam az úr, ahol mindenkinek fizettem, nem önzésből, csak mert jólesett.
Manapság ritkán maradok itt zárás után. Legtöbbször estére a fájdalom annyira elhatalmasodik, jobb ha hazamegyek. Nem látom magam, de tudom, a rám vetülő tekintetekből: az arcomra kiül a szenvedés. Rita sem szereti, ha bennmaradok. Nyugodtabb, ha otthon tud. Ismer, amikor maradok, biztos benne; valami bánt, nyomaszt. Komor gondolatok gyötörnek, neki pedig ez az élete; harc a komor gondolataim ellen. És nem szereti a csatavesztéseket.
Pedig nincs esélye. Nekem sincs. Túl vagyok mindenen, nekem az élet úgy tűnik, két pólust adott: a gyönyöröket és most a szenvedést. Harmincöt éves koromig bármi, amihez értem, arannyá vált, ahová fordultam, ahová mentem, akit megismertem, vagy amit tettem, minden sikerült. Három szerencsés ember élete volt az enyém. Most napról napra, ahogy a tükörbe nézek, figyelem: ez az akkor magától értetődőnek képzelt élet lassan és minden magamnak szolgáló jótékony hazugság ellenére: egyre távolodik. Amikor fotókat nézek, melyeken még állok, látom: mai arcom, a hajam már másmilyen. Ott van rajtam az idő nyoma. Nem sárgult képek még, de az események, melyeket felidéznek, mindinkább az emlékek emlékeiként élnek csak tovább. Hiába futnak üzleti ügyeim ugyanúgy, hiába vesz minden régi haver, elmúlt szerelmek körül, elveszítettem mindent. Egy üveg Henessy és egy kanna jég fekszik az ölemben, siklok a sötét teremben, igyekszem hátra az asztalhoz, ahová mindig csak olyankor telepszem, amikor már a jól borotvált fiúk, csinos pincérlányok zárnak, számolnak, pakolnak, mosogatnak, amikor még bejön a rendőr a jattért, mert megvigyázta a vendégek kényes autóit, amikor Rita még utoljára hátramegy, hogy a cuccainkat összeszedje, s lassan hazainduljunk az utolsó pohár vörösbor után, – és nem érzem a palack nyomását, sem a jeges vödör hidegét a combomon. Tizenegyezer idegszál szűnt meg közvetíteni az ingereket a gerincemben egy estén. Ma négy esztendeje.
Amikor leestem.
1.) Mint egy tetőfedő, aki a templom vihar tépte zsindelyét igazítani mászott föl a toronyba, de a papnak kevés pénze volt, s a javításra szánt összeget, magát azt a hitvány gerendát és deszkát is a hívek hordták össze, s a tetőfedő e deszkákra nehezedett és a göcsörtös harmadosztályú faanyag még ezt sem bírta: a nem túl nagy súly alatt megroppant. És éppen ő, aki kezdetben vakmerőn szaladgált a torony párkányain, a templomhajó tetőgerincén, onnan fentről csujogatva, kurjongatva hívta fel magára a főutcán sétáló falubeli lányok figyelmét, sőt némelykor puszikat szórva udvarolt nekik, ez a tetőfedő tehát, ma már csak a kocsma előtt ül szétfolyva a kerekes székben, nézi a tornyot, az első három felesig áldja a szerencséjét, hogy életben maradt, de utána mindig valami filozofikusabb kedv lesz rajta úrrá, a dolgok mélyére hatol, és a hatodiktól fölfelé már egyre keményebben kezdi el átkozni a Istent, amiért meghalni sem hagyta.
2.) Mint egy öreg mutatványos, aki nem tanulta meg a szakma legfontosabb bölcsességét, a “tudni kell abbahagyni”-t. A Moszkvai Nagycirkusz, Berlin, majd London cirkuszai, Ankara fantasztikus közönségének elbűvölése után sem vett tudomást róla, hogy az élet változást hoz. Inkább váratlanul mint tervezhetően. Lassanként kisebb városok, mind’ közönyösebb publikuma előtt vitte vásárra az életét, és nem tűnt föl neki, hogy lakókocsija ajtaján estéről-estére egyre kevésbé jó és egyre idősebb nők lépnek be részeg vihogással, omló tagokkal, bűvölő tekintetükben már több a rutin és az alkohol, mint az ismeretlennel való szembenézés izgatott csillogása. Mindezek után egy olasz kisváros, Prato főutcáján, egy kiszámíthatatlan és hülye széllökés miatt, riadt öreg arccal közelítve a történelmi kövezethez ez a mutatványos a járdára csapódott.
3.) Mint egy nemes és nemtelen fémek, kábelek iránt mohó érzékenységet kifejlesztett szegényember, aki a magasfeszültségű villanypóznán túlságos magasra merészkedett és a 380 voltos drótok elektromos aurájába kapaszkodva gyönyörű, aranyló naptól felfénylett párás májusi hajnalon végül áramütéstől kékre üszkösödött testtel hullott le a fűre.
4.) Akárcsak az érettségiző diák, aki élete első részegségén a mindaddig elfedett fojtott ösztönök féktelen kiáradásában arra szánta magát, hogy a lányok ijesztegetése kedvéért felpattanjon a Halászbástya mellvédjére, és ott futásnak eredjen, ám a sötétben és a részeg osztálytársak hangzavarában, – akárcsak Ikarosz az idősebbik Brueghel festményén, – a többiek figyelmétől kívül kerülve, mialatt agyának egyik receptora épp egy újabb furfangos ötletet villantott fel, megcsúszott és halk nyikkanás mellett az alant ágaskodó lombok közé, aztán vaskos ágakra, végül tört tagokkal, roncsolt koponyával a hajnali dértől enyhén nedves porba hullott ritkás fűcsomók közé.
5.) Ahogyan az a koravén asszony is, kitől súlyos alkoholizmusa miatt korábbi férje, – egyébiránt jogosan, – elperelte mindkét gyermekét, s kinek attól kezdve csak még súlyosabb alkoholizmust szánt az élet. Új élettársai, alkalmi partnerek, a dohszagú pinceborozók univerzumának bolyongó hősei, leromlott testű férfiak, kik az asszonyéval azonosan petyhüdt hasukat tolták olykor az asszony ernyedt alhasához, s e kísérletekből sem sült ki valójában soha semmi jó, csupán valami fel nem oldható savanykás rosszkedv, és ez az asszony egy este szokatlan lendülettel indult neki a szoba-konyhás lakás kicsiny előszobájának. Bent épp bekapcsolt a gázkonvektor radiátora, hangos láng lobbant, egy hosszú hajú és szakállú csapzott férfi, alkalmi ismerős, a televízió villódzó fényében mellkasra ereszkedő szőrzettel alva szorult a kopott fotel párnái közé. Az asszony erre a képre, hangra riadt föl, no meg valami csontig ható boldogtalanságra, melyből ösztönösen is szabadulni vágyott, s tán maga sem tudta hogyan, nagy lendülettel a nyitva felejtett bejárati ajtó felé indult.
Túl nagy nekilódulással. Amint az ajtót elhagyta, a gang korlátján mindjárt átbukott. Egész életében kevés akarat szorult belé. Most estében sem tudta, vajon akarta-e ezt az egészet. De kétségtelen zavarodottsága mellett hosszú idő óta először biztosan meg volt nyugodva abban, hogy jól van ez így. Őt sárga keramit kockák várták odalent, meg csípőtől lefelé némi föld, ahogy a házmester által gondozott ecetfa és páfránytenyészet lécek közé kihúzott drótkerítésére esett.
6.) És leestem, mint Bohumil bácsi, ki a galambokért nyúlt, csak én életben maradtam, ahogy a tetőfedőn kívül ez a méltánytalanság a többieket nem sújtotta már.
7.) Emlékszem még a mozdulatra. Elkeskenyedett, halott combomon pihenő karomban most is érzem az izom rándulását, ahogy egyensúlyomat vesztve utoljára a vaskorlát hideg pálcái felé kapok. Ha akkor csak öt centiméterrel jobbra, vagy balra nyúlok és megkapaszkodhatom, most két lábbal állnék a pult mögött, itt a bárszéken pedig, minek ülőkéje most a szememmel egy magasságban mered, egy női fenék gömbölyödne. Fölötte a szoknyából, topból kitakarva derék bukkanna elő, fejlett megkeményedő hátizom, amely a támla nélküli széken ülő fiatal lány egyenes törzsét tartaná. Koktélt kevernék neki állva, táncolva sármosan, zenére. Ahogyan addig is majdnem minden este. Nagyon jól tudtam, miként kell a szép hátakat, a nyakszirt tincsei alá befutó elkeskenyedő izmokat a koktéltól az ágyig eljuttatni, hogy ott mindezeket extatikus hullámzás és lüktetés közben figyelhessem tovább, láthassam, ahogy a finom pórusokon át, ha izzadság nem is, de a testben szétáramló vér okozta hő vékony nedvhártyája a bőrön finoman szétterül. Azon az öt centin múlt, hogy láthassam amint az addig ruhából, hajviseletből, parfümből, kimódolt gesztusokból összeállt szerep az ösztönök kitörése nyomán szétesik, a finom hanghordozást, kordában tartott nevetést egyszeriben zihálás és nyögés váltja fel, s a felületesen pásztázó tekintetbe vad mélység sötétedik el. Lássam a hátizmot, ahogy lefut, és lássam az addig szoknyával fedett intim, csak ekkor felfedezhető testtáj fehér V-alakot formázó kapuján őrt álló két apró homorú pontot is. Alatta a fenék ketényíló domborulatát és annak közében saját magamat, vagyis énem egy távoli darabját mozogni ütemesen, az egyre csatakosabban, magasba csapó kevert illattal szorgos instrumentumot, meg a sima comb két oldalát, melyet gondolom szándékkal, alakított úgy az Isten, hogy azokba könnyű és jó legyen belékapaszkodni. De nem látom. Az átkozott centik miatt.
Újbeggyel meg a kisújjam feletti ökölcsontommal csaptam a vasra. A hirtelen kitárult, félig még rögzített vizes ajtó inkább eltávolodott, semmint megragadható közelségbe került volna hozzám. Egy pillanatra megálltam a levegőben. Ez volt az a pillanat, amikor, ha meg nem is értettem, de értesültem arról, hogy valami véget ért.
Túlságosan rövid minden ilyen pillanat. Túlságosan sok üzenet, értelmezés szorul belé. Az előző életem még szinte zajlott, mondhatnám folytatódott, s az idő tengelyén e megfogalmazás bizonnyal igaz is lehetne, csakhogy tudom: e pillanat akkor már más minőségű, más alapokon kialakított élethez tartozott, melyről akkor még persze tudomásom semmi esetre sem, legfeljebb rémületbe égett sejtésem lehetett. Ezt az előző, éppen csak elhagyott utolsó pillanatot ismertem és szerettem az előtte sorakozókkal együtt, ragaszkodtam hozzájuk, a következő pedig e suta és hiábavaló öklözéssel már el is kezdődött. És ismeretlen volt. Félelmetes. Megtorpantam odafönt. Hideg volt. Csurgott fröcskölt rólam a víz. Felettem valami nagy fényesség gyúlt, s félgömb alakban kifeszült. Alattam poharak, hajak, spagettipántok, tekintetek, még egy-egy úgymaradt mosoly kavargott. Zaj volt, majd hirtelen néma csend lett és én esni kezdtem. Az idő összesűrűsödött azonnal. Egyszerre éreztem hosszúnak és semminek. Tizenkét métert zuhanni, semmi. Két másodperc talán. Nekem ez a semmi volt a Vörös tengeren való fordított átkelés hosszú útja, amely alatt a Kánaánból a fogságba jutottam el. Mohos betonjárda várt odalent, hideg kőburkolat. Néhány letapadt falevél.

írásaim

irodalom/esszé

Bojár Iván András: BOG A TENYÉREN, avagy a magyar Muszeion pusztulása

Bojár Iván András: HAZÁM, HAZÁM! - FÖLD, FÖLD!

AZ AI-t kérdezte a szerkesztö BIA: HOVÁ KÖLTÖZZÜNK A KLIMAVÁLTOZÁS NEGATIV HATÁSAI ELÖL

irodalom/publicisztika

Bojár Iván András: FÉSZBUKLÁZADÁST A FÉSZBUK ELLEN!

Bojár Iván András: AZ EMBER DOLGA

Bojár Iván András: NYILATKOZAT

Bojár Iván András: VIKTORIA ÉS A GYŐZELEM

irodalom/novella

Bojár Iván András: FURCSA ÉV

Bojár Iván András: HÉT ZUHANÁS

Bojár Iván András: AMIKOR JÉZUSKRISZTUS MEGMENTETTE DÉDAPÁMAT

Bojár Iván András: A KÉTELY

Bojár Iván András: EGY ZONGORA TÜNDÖKLÉSE ÉS BUKÁSA

Bojár Iván András: FÓLIA ALÁ-VALÓ LOVE STORY

Bojár Iván András: TALÁLKOZÁS A HÓBAN

irodalom/kisregény

Bojár Iván András: A SZÉP CIGÁNY

kultúra/művészet

Bojár Iván András: A SZŐ(K)KENŐ SZARVAS

Bojár Iván András: HASADT VILÁG - Hauer Lajos kiállítása elé

Bojár Iván András: PÉCS, ART, SATÖBBI

Bojár Iván András: AZ ÉDENKERT HÍDJA

Bojár Iván András: AMIKOR A RENDKÍVÜLI VÁLIK HÉTKÖZNAPIVÁ - Stépán Viŕag kiállítása

kutúra/építészet

Bojár Iván András: MÚLT ÉS JELEN Sajtos Gábor: Pasaréti Gyülekezeti Ház

kultúra/film

Bojár Iván András: MEGMÉRGEZETT ORSZÁG

kultúra/színház

Bojár Iván András: RÖHEJESEN KOMOLY ELŐADÁS

10millió fa/tárca

Bojár Iván András: TU BISHVAT - A fák új éve

Bojár Iván András: A KIVÉGZÉSEK UNALMÁRÓL

irodalom/napló

Bojár Iván András:
UKRAJNAI UTAKON No.1.

UKRAJNAI UTAKON No.2.
UKRAJNAI UTAKON No.3.
UKRAJNAI UTAKON No.4.
UKRAJNAI UTAKON No.5.
UKRAJNAI UTAKON No.6.
UKRAJNAI UTAKON No.7.
UKRAJNAI UTAKON No.8.
Bojár Iván András: APANAP
Bojár iván András: BUDAI TÖRTÉNET ÖTVENHATRÓ

Bojár Iván András: A KIVÉGZÉSEK UNALMÁRÓL

beszélgetések/podcastok

Fábián Luca és Fehér Virág: KÁLI HOLTAK ÉS ELEVENEK

Bojár Iván András: BUDAPEST TELI VAN FALUVAL

Bojár Iván András: SZEGŐ JÁNOS - HÁNYFÉLEKÉPP OLVASHATÓ EGY VÁROS?

Bojár Iván András: TORMA TAMÁS - A VÁLTOZÁS NEM JÓ VAGY ROSSZ, HANEM VAN

space
space
space
space
space
space
SPACE
space

irodalom/karcolat

Bojár Iván András: FELFOGHATATLAN!

Bojár Iván András: BOLOND MARI

irodalom/portré

Bojár Iván András: TAMÁS BÁCSI