Pohárba töltve a bor első pillantásra szinte feketének, vagy sötét diópácnak hat. Nem rubin, nem gránátvörös, nem is téglaszín. A szélein vékony, áttetsző borostyánszínű szegély jelenik meg, ami az öregedés jele. Az illat viszont meglepően élő. Nincs benne ecetesség, sem dohos pince, vagy nedves karton szag. Ehelyett tercier aromák: kávé, karamell, pörkölt dió, fügelekvár, enyhe gyógynövényesség és valami nehezen megfogható balzsamos, gyantás karakter jellemzi.

A szájban folytatódik ez az élmény. A gyümölcsös ízek már régen eltűntek ugyan, hisz nem találni cseresznyét, szilvát vagy bogyós aromákat. Ám amit találni, az az idő, maga. A címke alapján a palackozás valószínűleg az 1960-as évek vége és az 1970-es évek közepe között történhetett. Erre utal a tipográfia, a kétnyelvű Bolzano–Bozen felirat, a kis, ajándéktárgynak szánt kiszerelés és az a tény, hogy a címkén még nem szerepel a Lacrima Christi később bevezetett DOC eredetvédelmi megjelölése. Legkevesebb ötven, de az is lehet, hogy ötvenöt éves bort iszunk. Ezt engedjük le most a torkunkon, végtelen bizalommal a múlt, az olasz borkultúra iránt, a legutóbbi bő két év magyarországi történetét átfogó könyvet megünneplendő. Általános iskolás alsós lehettem azon a nyáron, talán épp Veresegyházán egy tanyára kicsapva nézve a német-holland foci VB-döntőt, amikor a Vezúv oldalának tőkéi érlelték a most megélt ízeket.

Az alkohol még mindig tartást ad a bornak. Nem lóg ki, de jelen van. A szerkezet nem esett szét. Az utóíz hosszú és harmonikus. Mindez azért figyelemreméltó, mert a legtöbb ötvenéves vörösbor ma már legfeljebb történeti érdekesség, bárminemű élvezeti érték nélkül. Ez a palack azonban nagyon más kategória. Ha a becslés helyes, akkor került palackba, amikor ökológiai értelemben a maihoz képest még egyben volt a világ. A Seveso-katasztrófa előtt állt Európa, amikor Csernobil, Bhopal vagy az Exxon Valdez globális szennyezései még nem hagytak múlhatatlan nyomot a Földön. Amikor, ha a ’72-ben megjelent A növekedés határai című kötet figyelmeztető üzenetét meghallották, megértették volna a társadalmak vezetői, most nem pusztítaná a felmelegedéssel nálunk is megjelenő amerikai aranykabóca hozta vírus a mi kis vulkánunk oldalán bő kétezer éve bort adó szőlőket. Nem kellett volna hasonló okból jött fertőzés miatt 1-2-3ezer éves olivafákat milliószám kivágni Pugliában, hol alig egy hete jártam.

Azon az 1970 körüli nyáron egy korabeli osztrák turista vihette Nápolyból, vagy a Vezúvról haza emlékbe ezt a kerámiaedényt, amely mint tengerfenéken történeti időket átvészelő amfora, talán egy konyhaszekrény mélyén aludta át ezeket az évtizedeket. Tapolcára főleg Ausztriából jött lomi tárgyak kerülnek. A bor és az idő közösen alkotott az italból valami újat, egy ötven éve apró üvegbe zárt dél-itáliai nyár és szüret üzentét, amely túlélte a pincészetet, annak tulajdonosait, divatokat, Fellinit, Moraviát, Pasolinit, Lolobrigidát és Adriano Celentanót, túl Maradonát, Padre Piot, Aldo Morot és Berlusconit, politikai rendszereket, gazdasági válságokat, technológiai forradalmakat és környezeti katasztrófákat.

Nem érdekes, hogy ez a kétdecinyi öreg ital pénzben mennyit ér. Valószínűleg kevesebbet, mint amit a története alapján érdemelne. Igazi értéke abban rejlik, hogy fél évszázad múltán még mindig képes elmondani, honnan jött. Kevés italnak adatik meg ekkora időtáv. Még kevesebbnek, hogy ilyen méltósággal viselje.