Tucat éve már, hogy Budapesten, jelentős ellenérzéseket keltve, Kövér László házelnök személyes engedélye, valamint utóbb egyértelművé vált, sorozatos jogsértései mellett, az éj leple alatt vágták ki az ország főtere, a Kossuth tér északi oldalán egykor állt ligetet. Az elpusztított fák helyén ma már újabb fák cseperednek, de hát tudjuk, amikor a fronton lelőnek egy harmincéves férfit, oktalan azzal érvelni, hogy nem baj, úgy is születnek majd valahol más fiúk helyette. 2024 júliusában, Magyarországon, talán nem kell magyarázni a hasonlat értelmét. Az elkészült Kossuth teret magas esztétikai színvonalon, emlékművek, díszmedencék elhelyezésével még magasabb szintű állambiztonsági, rendvédelmi funkcionalitással, a nagyhatalmak ünnepélyes környezeteihez hasonlóan az állam tekintélyét új városi térarányok bevezetésével alakították ki. Gloire et Grandeur – mondják az efféle államhatalmi tekintélyt kifejező, feszesre komponált teresedésekre a franciák, s nem kimondva ezeket az arányokat másolják, ismétlik, idestova kétszáz esztendeje, ambiciózus monarchiák és diktatúrák szerte a világban. A zöldülő Párizs és a zöldtelenített budapesti tér két jelensége mögött figyelemreméltó szemléleti és koncepcionális különbség húzódik meg.

A Place de Catalogne Francois Mitterand nagy építkezései, az u.n. Grand Travaux idején épült, a katalán építész fenegyerek, Ricardo Bofill ( https://www.facebook.com/bojar.ivan.andras/posts/pfbid02QVtkUCDdgkguucyi75RSeVTtcjZPovcnRqisYgSmX1sUfTBGjDeDzVPLuJeR3xPpl ) tervei szerint. Ekkor már állt az építész Montpellier-ben a hajdani antik görög (és nem római!) hódítók tiszteletére Antigone nevét viselő majd’ kilométer hosszú várostengelyre szerkesztett, s az akkori helyi szocialista vezetés által rendelt lakótelepe, hová az első lakók ’89-ben költöztek. És állt (1982) Párizs szélén, Marne-la-Vallée-ban a Les Espaces d’Abraxas nevet viselő falanszter-negyede is. Bofill mindig durván egyedi tömegeket, tereket, látványokat, hozott létre, amiket aztán érzékeny filmkészítők, mint például Leos Carax vagy Terry Gilliam, becsülettel beforgattak filmjeikbe. Ezeken a helyszíneken tombolt igazán a XVI. Lajos stílust keresztező megvalósult szocialista realizmus, ami ezekben a közterekben a mediterráneum de Chirico féle sivár metafizikájával találkozott. Valódi totalitárius architektura készült Bofill rajzasztalán, ám azonnal önmaga kritikájává, paródiájává is vált, hisz a közeg, amelyből és ahol születtek, a világnak az uralkodói pompa globális mintakészletét adó francia kultúra birodlami jegyei enyhén szólva is illuzórikusak ma már. Ismert, hogy innen, Versailles, a Pantheon, a Diadalív példáiból áradt szét az a későbarokk majd neoklasszikus architektúra, melynek elsődleges üzenete az uralkodó és az állam hordozta Dicsőség és Nagyság (Gloire et Grandeur) apoteózisa volt. A barcelonai tervező által (minő megtiszteltetés!) hazájáról elnevezett Place de Catalogne a Montparnasse negyed egykori bohém bájától távolodó átalakulásának szimbóluma. A környék számos régi épületét elbontották, hogy helyet adjanak új beruházások számára. A köralakú szabályos teret négy homorúan ívelő homlokzatú épületegyüttes fogja közre. Közéjük tartozik a tér délkeleti részén elhelyezkedő, saját szabályos körudvart is magábafoglaló legnagyszabásúbb is, a talán „a Barokk lépcsői”-nek nevezhető (Echelles du Baroque) épületegyüttes. Itt és most ez a párizsi erdősítés nemcsak ökológiai vonatkozásai, városi hősziget fejlesztési kísérlete miatt nagyszabású és vadonatúj megmutatkozása a korszellem változásának, de egyben a francia nemzeti önkép prioritásának átrendeződését is üzeni. Bofill jó két éve halott. Kimódolt, ünnepélyes sivársághoz való ragaszkodásától nem kell tartani. Mára nyilvánvaló, hogy az efféle stiláris és formai geggek alárendelődnek a Párizs nyarait is elviselhetetlenné tevő hőséggel szembeni küzdelem szempontjainak. Kialakítása sem központi akarat (ahogy alig pár évtizede még a köztársasági elnök, Mitterand uralkodói jellegű tevékenysége) hatására történt, hanem demokratikus módon: 2021-ben, nyilvános konzultáció alapján, hol a környéken élők kifejthették álláspontjuket a városi erdő koncepciójával kapcsolatban. A munkálatok aztán 2023 januárjában kezdődtek el, s fejeződtek be idén június elején.

Talán nem túlzás azt remélni, hogy ez a projekt, túlmutatva önmagán, az antikvitás óta (Antigone-tól Bofillig) ismétlődően újra és újraéledő építészeti, városépítészeti civilizációs kódok, a hatalmat, nagyságot, erőt kifejező vizuális üzenetrendszer átalakulását előlegezheti meg. Ezzel pedig nemcsak az értelmezetlen, vagy épp öntudatlanul értelmezett terek minősége változik, de egész viszonyulásunk a terekhez, épületekhez, magához Az építészethez és a mindezek alapját megteremtő szélesebb értelmű kultúrához. Egy nap talán a mostani romjain majdan éledő új, környezettudatos civilizáció hajnalán, mint filozófiai előzményre tekintenek a most erdősülésnek induló 500 fára és 16.000 cserjére.