Ragyogó reggel várt. A beiktatás és az eskük folyamata újraírt mindent, amit az utolsó megszálló hatalom, a szovjet hadsereg óta, modernkori történelmünkben a politikáról gondoltunk. Magától értetődő könnyedséggel a teljes vizuális és szimbolikus jelentéskészlet átrendeződött. Felemelő volt látni az eddig fájdalmas rosszízléssel öltözött fidesz vezérkar helyett az új politikai elitet: csinosak voltak, elegánsak. S a politika műfajában nehezen pozícionálható szempont: szépek. Az ünnepélyes programot megelőzően a már megválasztott, de még be nem iktatott vezetők sétát tettek a Parlament körül: egyaránt fejet hajtottak Andrássy Gyula gróf és a Duna folyását rendületlenül figyelő József Attila szobra előtt. Eddig a két személyiség mintha távoli értékrendszerek képviselői lettek volna. Most az összebékülésé.

Régiúj rend formálódik az ország házában: a sajtó munkatársai fesztelenül jönnek-mennek a folyosókon. Vége a kiszorítás, a potenciális interjúalanyoktól elzárás éveinek, amikor az eddigi házelnök, voltaképpen mogorva házmester Kövér László rendelkezései miatt egyes médiumok tejesen kizárva, mások lényegében ellehetetlenítve tudtak csak jelen lenni a törvényhozásban. Most a közvetítés képsorain mikrofonok sokasága kíséri a képviselőket: van aki a jövőről, a tennivalókról nyilatkozik. Mások az elmúlt rövid hetekben máris feltárult orbáni korrupciós ügyek miatti számadás elől menekülnek.

A nap protokolláris rendben indult: Sulyok Tamás köztársasági elnök, majd az Országos Választási Bizottság vezetője számolt be április 12. eseményeiről. Ami a törvényhozás általános képén látszik: több nő jutott be, mint ahány a nőket eddig intézményesen és politikailag is elnyomó fideszes, valamint több roma, mint ahány rasszista náci, Mi hazánk párti képviselő. Ez utóbbiak a nap egyik fénypontja alkalmával, amikor a sükösdi tamburazenekar tízévforma roma zenészei bevonultak a parlamenti patkó közepére és ünnepélyesen eljátszották a Bari Károly féle cigány himnuszt meg a Tavaszi szelet, konokul kivonultak: nem voltak képesek a gyerekekben a tehetséges ám szegény gyereket látni, csak a számukra tűrhetetlen cigányt. Pedig a pillanat felemlő volt, a fél ház, de a közvetítést követő nézők is könnyekig meghatódtak. Normálisan elképzelhetetlen, hogy tudhat ennyire elvetemülni (a Mi Hazánkosok között nők, anyák is vannak) egy képviselő, hogy rendíthetetlen rasszizmusa az ösztönös empátiát is elfojtsa benne.

Magam előtt is zavarba ejtő hülye érzés volt, de amikor házelnökké választása után legelső döntéseként Forsthoffer Ágnes 2012 után visszahelyeztette az Európai Unió zászlaját a Parlamentre, megint könnyekig meghatódtam. És ez többször is így ment a nap során. Máig bennem él 2004. május 1-e estjének emléke, amikor hivatalosan is Európa részévé váltunk. És keserűen emlékszem az elmúlt másfél évtized soha fel nem oldható szégyenérzetére, fenyegető sodródására, aminek következtében egyre távolodtunk Európától, és a hazaáruló orbáni-szíjjártói politika hatására közeledtünk a terrorista Putyin Szovjetoroszországához. Azt éreztem: végre, újra itthon vagyunk, az európai Magyarországon!

A legutóbbi rendszerváltásunk idején, 1989 június 16-án apám otthon ült foteljében és zokogva nézte az állami televízió közvetítését: Nagy Imre és hat mártírtársa évtizedek utáni végső tiszteletadását, újratemetését, amely nemcsak az 1956 után legyilkolt miniszterelnök és társai, de az ő behatárolt életének rehabilitálását is jelentette. Én a Hősök terén álltam, Árpád érclovának lábába kapaszkodva és anyám is valahol a sokszázezres tömegben vitt virágot a koporsókban nyugvó mártíroknak. Hozzájuk hasonló megindultsággal éltem végig most én is ezt a 37 évvel későbbi napot: ezúttal azonban nem egy előre lepapírozott forgatókönyv szerint a társadalom alakító cselekvése nélkül kapott demokrácia örömünnepét éltük, de a választásos forradalomét. Ez a ma születő szabadság már tényleg a mi szabadságunk. Mi dolgoztunk, mi tettünk érte.

Miután letette esküjét és kézjegyével ellátta az Országgyűlés nagykönyvét, a 16 év utáni új, egy-kétperce miniszterelnök Magyar Péter, fellépett a szónoki emelvényre. A már beélesített mikrofonon keresztül halkan felismerhető volt, hogy önmagát megerősítendően, vagy ki tudja, tán elégedettségében, aprókat hümmögött. Elrendezte magával hozott papírjait. Egyelőre nem szólalt meg. Egy pillanatra megállt: fölemelte a tekintetét, és lassan körbejáratta az alkotmány palotájának csarnokán. Megérkezett.

A pillanat és a miniszterelnök mimikája mintha azt üzente volna: „Mostantól itt fogunk élni”. De mennyire más hangsúllyal, mint a Megáll az idő című film évtizedek hosszán jelképpé vált jelenetében, amikor az ’56 után apa nélkül maradt család, lényegében mindannyian elnyomott magyarok, az emeleti ablakból kinézve a kormos szürke utcára és előre tekintve a rájuk/ránk váló reménytelen évtizedekre mondtuk ugyanezt rezignált beletörődéssel. Ez a pillanat Magyar menetelésnek záró pillanat volt, azé a 818 napos nagy meneté, amely 2024 február 11-én a Partizán stúdiójába belépéssel vette kezdetét. Magyar Péter akkor egy lemondatott igazságügyminiszter bizonytalan státuszú ismeretlen ex-férjéből két év konzekvens és elképesztő energiákat követelő menetelése után felért a csúcsra: Magyarország miniszterelnöke lett. Járt neki ez a pillanatnyi megelégedés, a jelen megélésének öröme.

Korszakos jelentőségű hetvenperces beszédet mondott. Letette egy új berendezkedés alapjait. Nemcsak a hosszas gondolatmenet tartalmi elemei, de gesztusai is alapvető jelentőségűek lettek. Mindenekelőtt, ahogy immáron a közhatalom vezetőjeként az állam nevében bocsánatot kért nemcsak a sajtó, az egészségügy vagy más megalázott szakmát tagjaitól, de elsősorban az állam által magukra hagyott, kiszolgáltatott fiataloktól: a bicskei gyermekotthon, a Szőlő utcai intézet szexuálisan kizsákmányolt fiataljaitól. Mindazoktól, akiktől az állam mindeddig megtagadta a minimális méltányosságot, hogy legalább a bocsánatukat kérje a velük szemben elkövetet intézményi bántalmazások miatt. Az Orbán-rezsimet elsöprő népharag egyik fontos motívuma a soha nem ellentételezett bűn és igazságtalanság, amit Magyar e bocsánatkéréssel tiszta alapokra helyezett.

Beszédének voltak emelkedettebb, a nemzet számára ígéretes üzenetei. Visszaállítják a fékek és egyensúlyok rendszerét, azonnal felállítják az elszámoltatást végző hatóságot, két ciklusban korlátozzák a miniszterelnöki mandátumot, s külön kérte a sajtót, de az egyszerű polgárokat is: legyenek bíráló partnerei a kormány munkájának. Szavait olykor célzottan intézte. Nem csoda, hogy a volt kormánypárt parlamenti frakciójából a leköszönő hazaáruló külügyminiszter, Szijjártó Péter és a szélsőjobboldali megátalkodottságú Kocsis Máté elszökött Magyar szavai elől és kisunnyogott az ünnepi ülésről. Ezt a már többször lemondásra felszólított köztársasági elnök, Sulyok Tamás nem tehette meg, – elképesztően kínos alkalmat engedve annak, hogy a vadonatúj miniszterelnök ez alkalommal az ország nyilvánossága előtt, hossza sorolva Sulyok elfogult és az Orbán-rezsimmel lojális vérlázító tétlenségeit, ismét felszólítsa erre. Perzselő szavak voltak és az egész beszéd után mindenki számára egyértelművé vált: itt nem egy leköszönő kormány helyébe érkező új jelentkezett be, de markánsan új világ kezdődik. Új időszámítás, ami szembesülésre, elszámoltatásra, a demokratikus intézményrendszer visszaépítésére és méltányos társadalmi alapelvekre építkezik.

– o –

Amikor apám gyerekként, kiskamaszként a Szemere utcai elemibe, majd a Kölcsey Gimnáziumba járt a lipótvárosi fiúknak két találkozási pontja volt. A Kossuth tér két emlékműve: az északi végében álló Kossuth-szoborcsoport, és a déli végen lován ágaskodó Rákóczi Ferenc szobra. Apám itt volt gyerek a II VH-t megelőző években, a két emlékmű között: a plebejus gyerekek Kossuth lábainál gyülekeztek az úrifiúk Rákóczi árnyékában. Apám, vállalkozó építész apjának köszönhetően inkább az utóbbiakhoz tartozott volna, de születésétől fogva társadalmi igazságosságra beoltott szíve a melósok, kisiparosok gyerekei közé húzta. Pár évvel később, amikor generációjának e városkörzetből összeterelt ifjait vitték le a Dunához a nyilasok, vagy apámmal együtt munkaszolgálatra, a társadalmi különbségeknek már nem volt jelentőségük. Többségük ott veszett Diósgyőr felett a hegyekben. Apám időben szökött el az erdő fái közt, túlélte, el tudta hát mesélni a tér két szobrának üzenetét.

A kislányommal és barátnőjével, mint annak idején Árpád lova alatt, most a Rákóczi szobor talapzatára kapaszkodva tekintettem szét az ünneplő tömeg fölött és láttam az új kormány beiktatásának ünnepsége helyett valójában egy új nemzet születését.

Hiába ugyanis, nehéz józannak, tárgyszerűnek maradni és kerülni a nagy szavakat. Csak a magam nevében szólhatok: ezen a napon valóban egy nép született! Eddig emberek voltunk ebben az országban, ilyen-olyan szándékokkal, motovációkkal élő emberek, individuumok, sokszor önző, csak a saját érdeket figyelő elszigetelt egyedek, akik kiadtuk az ország lakosságszámát. De nem voltunk nép. Nem voltunk nép úgy, ahogy azt Brazíliában, Olaszországban, Mexikóban láttam felemelő és irigyelt állapotban, ahol minden ott született ember egy darabot biztosan hordozott magában abból a minőségből, amely nemzetük közösségét elkülöníti más országok népeitől. Egy kívülálló, különös nyelvünk miatt talán eddig is azt gondolhatta, a magyarok sajátosságaik miatt egy népet alkotnak. Ám nekünk, itt élőknek nem volt olyan érzésünk, hogy történelmi szenvedéseinken és az efölött szűnni nem akaró búsongáson, mint alap identitáselemen kívül lenne bármi, ami összeköt bennünket. Most a rendszerváltás felszabadító beteljesülése néppé forrasztott minket, hisz hetek óta az utcán, a villamoson, a boltban, ahol normális hétköznapokon mindig a rosszkedv az úr, most a másik öröme is az én örömömmé vált. Az én felszabadultságom pedig olyasvalami, amire más, akár nagyon más társadalmi kaszthoz tartozó is csatlakozni képes. „Boldog Új Évet!” „Boldog Új Életet” – köszönnek rég nem látott ismerősök egymásnak az utcán, mintha magától értetődne, hogy mindenki eredetileg is az Orbán-rendszertől való megszabadulásban lelné a boldogságát. Számszakilag ez nyilván nem lehetséges, de a választási mandátumbecslésben legsikeresebb Medián közvéleménykutató két héttel a választás után készített újabb kutatása alapján a magyarok 70%-a ma már a Tiszára szavazna, míg Orbán pártja történelmi mélyponton, mindössze 26 %-on áll. És sejthető: lesz az még ennyi sem.

A nyolcvanas-kilencvenes évtizedek fordulóján, amikor a kommunista rendszertől való megszabadulás éveit éltük, fiatalon járva Európa országait lépten-nyomon találkoztam a bennünket érő rokonszenv megnyilvánulásaival. Akkor az én nemzedékem volt az, amelyre a kedvező változások büszkesége vetült. Párizsban, Londonban, mint a forradalom ifjait ünnepeltek minket a társaságok. Nehezen viseltem, amikor olyan évek következtek, amikor már nem esett jól válaszolnom, ha megkérdezték honnan érkeztem, mert a válasz hallatán mindenkinek elsőre Orbán neve jutott eszébe. Magyarázkodni kényszerültem, mintha felelősség terhelne egy erkölcstelen autokrata viselt dolgai miatt. Április 12-e óta nemcsak a megszabadulással kapcsolatos ellentmondásosság, a tudatom ellenére, szinte valamennyi ismerősömhöz hasonlóan még mindig idegrendszeremben élő PTSD-s szorongás, de a felszabadító érzés is jelen van, hogy lányomra is tekintve, vele együtt újra büszke lehetek magyar mivoltomra.

Ezt a büszkeséget a végletekig fokozta az új rendszer születését ünneplő többszázezer emberre méretezett buli, amely a Parlament teljes környezetét átfogta. Az ülésteremben befejeződött protokolláris esemény után a Tisza képviselői kijöttek a parlament díszkapujához, a főlépcső tetejére. A lépcsősor alatt a délelőtti díszparádé számára fenntartott térség még üresen tátongott, ám egyszeriben Radnai Márk és a többiek integetni kezdtek, hogy a szélekre szorult tömeg jöjjön beljebb, jöjjön közelebb. Ez a meghívás a népünnepély felemelő nyitányává vált, utóbb csodás volt látni a képsorokat, ahogy az emberek felszabadultan, akár a medence vizén járva tódultak a térre, s a Parlament épülete egyszeriben valóban az ország házává, a mindeddig katonás szigorral államhatalmilag kisajátított Kossuth tér pedig az ország valóságos főterévé vált.

Mire a jókedvű tömeg a lépcsők alá ért, a pódiummá átalakuló teraszon megjelent Oláh Ibolya és elénekelte a Magyarország című dalt. Amikor Presser Gábor dörmögte el a Neked írom a dalt, minden erőmet össze kellett szedjem, hogy a kislányom ne lássa a háta mögött könnyező apját. Újra magamat láttam, annyi idősen, mint ő most. 1981-et írtunk, az évet, amelyben a ma miniszterelnökké lett fiatalember született. Május elseje volt. A napunkat hosszas várakozással a Tabán füves lejtőjén töltöttük, hogy kedvező pontból élvezhessük majd alkony után az LGT fellépését és meghallgassuk ugyanezt a dalt. Ám előtte a Szovjet Hadsereg Déli Hadseregcsoportjának zenekara lépett fel. A megszállóink. Vörös tányérsapkában kedveskedtek alattvalóiknak az akkor még vasbilincsként működő Varsói Szerződés tagja Magyar Népköztársaság lakóinak. Akkor este is Presser Pici verte a billentyűket, és hozott pillanatnyi szabadságélményt a májusi estébe. Csakhogy most tényleg megszabadulunk. Tényleg és végképp. Magyarország ma végzi el társadalmi újraformálódásának művét, amellyel végleg hátunk mögött hagyhatjuk nemzedékeken át lopódzó rossz társadalmi beidegződéseinket, elküldhetjük végre az örök vezért, vitéz Nagybányai Kádár Viktort az életünkből, hogy egy modern, kedves, cézárok és nemzetvezetők nélküli saját hazánk legyen.

Körbepásztázva a tömegen a szoborlábazat magasából, mint valamennyi itt zajló demonstráción, egy pillanatra most is akaratlanul felnéztem a hajdani Földművelésügyi Minisztérium tetejére. A tetőzet ma üresen tátong, hisz a műemléki tömb az orbáni ambíciók és szakmaiatlan akarnokság okán kibelezve, szétépítve, tetejétől megfosztva, félbehagyottan áll. Gyerekkoromban anyám sokat emlegette 1956 október 25-ét, a véres csütörtököt, amikor a most ágaskodó gerendák tetejéről AVH-sok és a szovjet hadsereg emberei szórtak gyilkos sortüzet a téren demonstrálókra. Ma sem tudni pontosan hány száz halott maradt akkor a tér kövein. Bennem e ténytől a félsz évtizedekre megült. A jelenben nem tudom nem látni a történelem korról korra egymásra fedő eseményeinek képeit. És nem tudtam nem eltávozott anyámat ideidézni, ahogy most itt állunk a kislányommal százezernyi boldog ember színes forgatagában megélve szabadságunk örömét, s elképzelve milyen örömöt élne meg ő, akinek egész hosszas életében, 1989 utóbb megcsalatott reményein kívül egyetlen perc efféle kiszakadó felszabadulás soha nem adatott. Korok, nemzedékek, az emlékezet különféle síkjai rétegződnek egymásra. Évtizedek szenvedései, szorongásai és kilátástalanságai oldódnak fel ennek a napnak a boldogságában.

Volt egy pillanat, amikor ez már odáig fokozódott, hogy úgy éreztem, ennél menőbb, kedvesebb, játékosabb zsarnokűző beiktatás elképzelhetetlen. Magyar Péter beszédét a tömegnek intézett felszólítással zárta: legyen tánc! És a felszólításra a képviselők csoportjából előpenderült Hegedűs Zsolt Egészségügyi Miniszter, aki a pár héttel korábbi Batthyány téri forgatagban spontán előadott, majd világhírűvé vált táncát, amit Jalja ( Georgina Revell) Midnight (The Hanging Tree) című számára lejtett, ez alkalommal megismételte. Az akkori gépzene helyett azonban most a brit sztárvendég énekelt a géppuskalábú, léggitárbajnok miniszter talpa alá. A tömeg érthetően magánkívül tombolt. Az elképzelhetetlen történt meg éppen velünk. Nyilvánvaló, hogy a Tik-tok szárnyán azonos időben máris szétrepülnek a jelenet képsorai: Magyarország a legvidámabb és legjobb fej, vértelen választásos forradalom irigylésre méltó országaként tündököl.

Az est során még jópár nagyszerű énekes kapta meg a mikrofont: Caramel, a Víg Színház Pál utcai fiújai, Mehringer Marci… Miután lezárult a hivatalos program és besötétedett, a tér ezen az estén a világ legnagyobb partyhelyévé alakult át. Pár éve távozott kedves barátom, Kálmán Laci a nyelvész fia, Kálmán Matyi és csapata monumentális mapping animációkkal terítették be a Parlament épületét. Dübörgő zene, az április 12-i spontán fiestához hasonló féktelen emelkedett jóhangulat, tömeges tánc alakult ki a téren. Az eufórikus est egy pontján kilépett a Parlament díszerkélyére Magyar Péter, kezében pezsgőspohárral. Pár társával és világító telefonjaikkal ritmusra integettek a tömegnek. Bennem újra előrenyomultak a képek: 1989 október 23-a, amikor a fejem fölött Szűrös Mátyás ugyanezen az erkélyen kálltotta ki a kommunsta rendszer végét, a Köztársaságot. Vagy a történelem mélyebb rétegéből, 1956 október 23-a, amikor a napfényes badacsonyi szüretről lélekszakadva Budapestre felhozott Nagy Imre miniszterelnök állt ki ugyanezen mellvéd mögé. „Kedves elvtársak!” szólította meg az egybegyűlteket, nem érezve a tömegben már előrehaladt történelmi sodrás ütemét. Elutasító füttyszó, moraj fogadta, majd a híres színész, Sinkovits Imre kiáltott fel neki: „Nem elvtársak! Magyarok!”. A forradalom élére épp csak megérkezett miniszterelnök megértette, a váltás szükségességét, muszáj kilépnie évtizedek alatt belé rögzült szerephelyzetéből. „Kedves magyar testvéreim! Kedves barátaim!” – szólította meg a nemzetet, s a kommunista miniszterelnök itt és ekkor, meghaladva egykori önmagát indult el azon az úton, amelynek végén a magyar nép mártírja, egyben a gróf Batthyány Lajos féle önfeláldozó, felelős miniszterelnöki áldozatvállalás másik heroikus alakja lett.

Ezen az erkélyen vált kommunistából hazafivá. Magyar Péter az Orbán-rendszer zárt érdekköre, a NER egyik tagjából vált egy új korszak alapjait lerakó, nemzetegyesítő államférfivé. A történelem nemcsak ismétli, de meg is haladja önmagát. Ez a nap, ez az éjszaka a katarzis élményével ajándékozta meg a jelenlévő százezreket, s az internet révén a távolabbról becsatlakozó milliókat.

– o –

Az elmúlt tizenhat esztendő szinte valamennyi tüntetésén jelen voltam. Reménytelen alkalmak során. Verten, kimerülten, hiábavalónak érezve a demonstrációkba fektetett energiákat. De akkor is! Ezeken az eseményeken gyakran együtt vettünk részt unokatestvéremmel, a táncos színésznő Tallós Andreával. Szokásunkká vált, hogy rendőr sorfalak előtt spárgával kápráztatta el a tüntetőket, s hozta zavarba a nevetség tárgyává tett hatóság embereit. A rendszerváltó házibuli éjszakáján a kedvemért megcsinálta 16 évünk legutolsó protest, egyben első szabadságspárgáját.