Olvasási idő 8 perc

bog a tenyéren

AVAGY A MAGYAR MUSZEION PUSZTULÁSA

BOJÁR IVÁN ANDRÁS | ESSZÉ

Tömpe párnás tenyere volt. Kisgyerekként idegenkedve és kíváncsian kémleltem, ha hagyta. Mint öreg faágon, az idő munkáját ismertem fel sprőd kérgeiben, köztük egy különösen nagy kiálló csomón, egy kemény ponton jobb kezének gyűrűsujja alatt. Ínszakadás és keloidos gyógyulás emléke volt ez a tízfilléres méretű kitüremkedés apám tenyerén. 1956. november 6-a délutánjának haláláig testén viselt emléke.

Alexandria csupán mitikus hivatkozásként fennmaradt hajdani könyvtárát Muszeionnak hívták. Az antik műveltség legnagyobb szellemi gyűjtőhelyét I. Ptolemaiosz alapította Kr. e. 300 körül. Sok százezer tekercsen őrizték itt az antik filozófia, drámairodalom, tudományosság műveit. Könyvtárosainak nevét sokáig följegyezték. Végül, többszöri támadás és felégetés után, mintegy hatszáz éves fennállását követően, nagyjából Kr. u. 300 körül az alexandriai könyvtár már nem létezett. Leégése máig a civilizációs tragédiák metaforája.

Ezért is különösen érzékeny és fájó, hogy a magyar muszeiont, az Országos Levéltár épületét is többször érte pusztító támadás. Az 1945-ös szovjet ostrom idején január 25-én gyújtóbombatalálat érte, minek következében a harmadik emeleti raktárszárnyban mintegy 3100 polcfolyóméternyi irat égett el, majd február 12-én éjszaka több láncosbomba is hatalmas sebet ejtett az épületen, de legalább tüzet nem okozott.

Ez a veszteség eltörpül ahhoz a pusztuláshoz képest, ami alig tizenkét évvel később, ma hatvanhat éve, november 6-án fosztotta meg az utókort a magyar múlt, elsősorban a közigazgatástörténet – évszázadokon át meghatározó főúri családok akkor sajnos még mikrofilmre sem másolt – levéltári anyagainak megismerhetőségétől. Így a pápai Esterházy, a kéthelyi Hunyadi, a gyömrői Teleki, a gesztesi Tisza, a berkeszi Vay, a magyaróvári Habsburg, a sárospataki Windischgraetz, a Rákóczi-Aspremont és más családok anyagai, köztük Andrássy Gyula gróf politikai naplói, levelezése, Hóman Bálint és Szinyei Merse Jenő kultuszminiszterek teljes iratanyaga, Teleki Pál Államtudományi Intézetének kéziratai. Hosszan sorolhatnám. Összesen 8765,5 polcfolyóméternyi anyag pusztult el. Mint egy agyi érkatasztrófa, a magyar múlt egyes részei örökre a felejtés éjfekete sötétségébe hullottak azon a napon. Történetek, életformák, döntések, emberi kapcsolatok százezrei.

Ez alkalommal mégsem a veszteségről, hanem a megmaradt iratállományról szeretnék írni. Abban ugyanis, hogy még mindig van mihez fordulnunk, jelentős szerepe volt apámnak, Bojár Ivánnak (1924–1995). Zűrös-zavaros kapcsolatunk ellenére, olykor értékes és sikerrel, máskor szenvedésekkel megélt életének erre a mozzanatára maradéktalan büszkeséggel gondolok.

*

A november 4-ei szovjet invázió után kialakult harcokban különleges szerep jutott a Budai Várnak, ahová nyolc évvel az események után születtem. Apám már akkor ott élt, még első házasságában, Koroknay Éva művészettörténésszel, aki egész életét az Iparművészeti Múzeumban a Corvinák reneszánsz bőrkötései vizsgálatának szentelte. Budapesten sokfelé harcok folytak, természetesen a Vár körül is, ahol – Eörsi László alapvető tanulmányából tudható – három parancsnok vezetésével pár tucat, legfeljebb egy-kétszáz ember komoly katonai jelenlétet tudott produkálni. A Vérmezőn állásaikat kiépítő szovjetek parancsnoka a jelentésében ezer főre becsülte a Vár falain, a Bástyasétányon és másutt kialakított állások mögött feltételezett katonai erőt.

November 6-án kora délután apámék füstszagot éreztek, repkedő pernye szállt be Úri utca 52. alatt lévő házu(n)k udvarára. Nem sokkal később felhívta őket apai nagyapám, Bojár Géza (1895–1969), aki a Jászai Mari téren lévő lakásuk ablakából úgy látta, hogy egy a Margitszigeten állomásozó üteg lövi a Várat, és gyújtóbombával találta el az Országos Levéltárat. Utólag rekonstruálva, mintegy másfél óra alatt félszáz tüzérségi találat érte az épület keleti és északi homlokzatait, de a nyugati szárnyat is, ahol először a negyedik emeleten kezdtek el égni a raktárak. Stratégiai szempontból nehezen értelmezhető a szovjet hadsereg kitüntető figyelme, talán közigazgatásilag jelentősnek, netán kaszárnyának vélhették a Genfi Egyezményben kiemelten óvandó kategóriájú Levéltár épületét. Utólag belátható, ostoba ötlet egy nemzet legféltettebb dokumentumainak tárhelyéül hadászatilag ennyire kitett helyszínt kijelölni. De lehet, hogy a levéltár vesztét közvetve az a néhány forradalmár okozta, akik a levéltár nyugalmazott igazgatója, Kossányi Béla aznap délelőtt tizenegy óra körül megfogalmazott kérése és figyelmeztetése ellenére az épületben kedvező lőállásokat találva, onnan lőtték az oroszokat.

A Várfok utca, Ostrom utca, Bécsi kapu vonalában délelőtt, kora délután heves harcok alakultak ki részben a Műszaki Egyetem budavári kollégiumában lévő diákok, részben a Várba feljött Széna tériek és a szovjetek között. Szabó bácsi, a Széna tériek legendás parancsnoka, aki az éjszakát a Várban töltötte, ekkor már visszatért, helyét egyik társa vette át. A várvédők olajat öntöttek a meredek útra, állásokat alakítottak ki a Bécsi kapu melletti amerikai rezidenciaépületben, a Bécsi kapun, a szomszédos bástyán, s talán sajnálatosan magában a Levéltárban is. A férfiak lőttek, a diáklányok Molotov-koktélokat készítettek. A Bécsi kapu körül kialakult csatában mindkét oldalon komoly veszteségek keletkeztek. A szovjetek oldalán Alekszejevics Jankov hadnagy, szakaszparancsnok és Almaisz Gaszparovics Malakjan közlegény vesztette életét, a felkelők között egy 16-17 éves ismeretlen magyar diák, aki tüdőlövést kapott.

Nagyapám délután három körül érkező telefonjára apám és felesége vödröt és poroltót ragadtak, majd sietve a Levéltárhoz mentek. Azaz mentek volna, ugyanis, ahogy a Fortuna utca közepén haladtak, lánctalpcsattogásra figyeltek fel, s látták, hogy a hátuk mögött a Várba akkor már bejutott egyik szovjet tank ágyúcsöve lustán jobbra-balra követi a mozgásukat. Talán az apám vállán cipelt poroltót vélték páncélökölnek vagy más rájuk nézve veszélyes fegyvernek, bombának. Amint ezt észlelték, apám a feleségére kiáltott: fedezékbe!

Ám a művészettörténész Éva nem kifejezetten harci helyzetekben szocializálódott, jobban állt neki a könyvtárak porszagú csendje, mert életmentő rohanás helyett csak annyit kérdezett: mi az a fedezék? Így aztán apám volt kénytelen egy kapualjba magával együtt berántani. Húsz percet töltöttek ott, mire megnyugodott az utca. Apám hazaküldte Évát, és egy időközben hozzájuk csatlakozott fiatalemberrel ment a levéltárhoz, amelyet furcsa módon nyitva talált. Ez a nyitott kapu adhat magyarázatot a forradalmárok bejutására is. „Például itt lakott a Bojár Iván, az Országház utcában” (valójában az Úri utcában) – emlékezett vissza 1997-ben dr. Schmidt Ádámné, Móri-König Paula, aki évtizedeken át a levéltár mikrofilmrészlegénél dolgozott, és szemtanúja volt az eseményeknek. „Riasztott mindenkit, hogy menjünk oltani, miután a tűzoltók nem tudtak oltani. És akkor egy kis brigád alakult az itt maradottakból meg a közel lakókból, és vödrökkel oltották a tüzet. Közben nagyon vigyáztak, hogy nagyon sok vizet ne öntsenek rá, mert akkor tönkremegy a papír meg a rajta lévő írás. És akkor a fasciculusokat – iratcsomókat – fölülről lefelé dobálták a lépcsőházba, hogy kimentsék a még izzó parázsból.” Mintegy száz iratcsomót dobáltak ki így a nyugati szárny negyedik emeleti raktárából a szomszéd épület udvarára. Ekkor, a nagy sietségben szerezte apám életre szóló sérülését a tenyerén. A tűz terjedése miatt hamarosan menekülniük kellett. Ezalatt a levéltár bentlakó munkatársai a nemsokkal korábban kialakított mélypincében lévő óvóhelyen rejtőzködtek anélkül, hogy tudtak volna a fejük felett égő levéltár valós állapotáról. Ők csak hat óra után ocsúdtak, s láttak hozzá néhány a környéken lakó levéltári munkatárssal együtt az oltáshoz.

Amikor apám érkezett, még alig találkozott valakivel a hatalmas házban. A közbiztonsági körülmények, a tömegközlekedés akadozása, a városszerte zajló harci események miatt ekkor már alig járt be valaki dolgozni a levéltárba. Utcaszomszédunkba, Jankovich Miklós grófba botlott csak bele. Őt gyerekkoromban még én is ismertem. Magas, elegáns, jó humorú úr volt, kifogástalan ízléssel. Rákosi éveiben sztahanovistaként bizonyította, hogy a nemességnek minden történelmi korban, a legnehezebb helyzetben is a legkiválóbbnak kell lennie.

Bejutva a levéltárba apám a portásfülkében talált telefonról a Kosciuszkó Tádé utcai tűzoltóságot hívta legelőször, de azt az információt kapta, hogy tankok állnak a kapuik előtt, onnan képtelenség kihajtani. Ezután a szovjet követséget tárcsázta, ahol nagy sokára találtak németül beszélő munkatársat. Először a tankok eltávolítását kérte, majd sikerült ígéretet kicsikarnia, hogy nem lövik tovább az épületet. Ezután hágott föl a felső emeletekre, ahol két diákkal találkoztak, és nekiláttak az oltásnak. Ám a második világháború utáni felújítások során a levéltárban beton helyett bitument alkalmaztak, amely a zsarátnoktól többfelé lángra kapott, a födémek is átizzottak. Nem túl hosszú mentés után a hőség és a mérgező füst miatt vissza kellett vonulniuk. Sajnos a tűzivíztömlőkben nem volt nyomás, a föltámadt viharos szél pedig a légnyomástól kétoldalt betört raktárablakokon át tovább szította a tüzet. A tűzoltóautók csak este fél tíz körül értek föl a Várba, a két elindított kocsi közül is csupán egy jutott a célig, ám az sem tudott érdemi munkát végezni, mert oltótömlőit közben a szovjet tankok lánctalpai szétszaggatták.

Ekkor apám már régen otthon volt. Telefonon hívta, kétszer is beszélt a Levéltárak Országos Központja vezetőjével, Borsa Ivánnal. Tájékoztatta a helyzetről, és sürgette a mentést.

Az eset másnapján kijárási tilalom volt Budapesten, ezért sem jöttek kellő számban oltani a házat, menteni a nemzet kincseit. Másrészt a szovjetek kétszer is átkutatták az épületet, beszállásolták magukat a földszinten. Ezalatt a tűz átterjedt a harmadik, majd a második emeleti raktárakra is. 8-a és 10-e között mintegy 60-70 műegyetemi kollégista és néhány levéltári dolgozó védelembe helyezte az első emelet iratanyagát. A tüzet 12-én tekintették eloltottnak, bár egyes helyeken még öt héten át izzottak kisebb tűzfészkek.

*

Máig különös számomra, hogy apám milyen hézagosan, felületesen tett csak említést erről az esetről. Nem tupírozta legendává. Egy később megismert, 1957. február közepén vele fölvett jegyzőkönyvből, néhány visszaemlékezésből, történészi kutatási anyagokból és egy általa az ÉS-nek 1988-ban írt cikkből kellett most utólag összeraknom a részleteket

 

irodalom/esszé

Bojár Iván András: BOG A TENYÉREN, avagy a magyar Muszeion pusztulása

Bojár Iván András: HAZÁM, HAZÁM! - FÖLD, FÖLD!

AZ AI-t kérdezte a szerkesztö BIA: HOVÁ KÖLTÖZZÜNK A KLIMAVÁLTOZÁS NEGATIV HATÁSAI ELÖL

irodalom/publicisztika

Bojár Iván András: FÉSZBUKLÁZADÁST A FÉSZBUK ELLEN!

Bojár Iván András: AZ EMBER DOLGA

Bojár Iván András: NYILATKOZAT

Bojár Iván András: VIKTORIA ÉS A GYŐZELEM

irodalom/novella

Bojár Iván András: FURCSA ÉV

Bojár Iván András: HÉT ZUHANÁS

Bojár Iván András: AMIKOR JÉZUSKRISZTUS MEGMENTETTE DÉDAPÁMAT

Bojár Iván András: A KÉTELY

Bojár Iván András: EGY ZONGORA TÜNDÖKLÉSE ÉS BUKÁSA

Bojár Iván András: FÓLIA ALÁ-VALÓ LOVE STORY

irodalom/kisregény

Bojár Iván András: A SZÉP CIGÁNY

kultúra/művészet

Bojár Iván András: A SZŐ(K)KENŐ SZARVAS

Bojár Iván András: HASADT VILÁG - Hauer Lajos kiállítása elé

Bojár Iván András: PÉCS, ART, SATÖBBI

Bojár Iván András: AZ ÉDENKERT HÍDJA

Bojár Iván András: AMIKOR A RENDKÍVÜLI VÁLIK HÉTKÖZNAPIVÁ - Stépán Viŕag kiállítása

kutúra/építészet

Bojár Iván András: MÚLT ÉS JELEN Sajtos Gábor: Pasaréti Gyülekezeti Ház

kultúra/film

Bojár Iván András: MEGMÉRGEZETT ORSZÁG

kultúra/színház

Bojár Iván András: RÖHEJESEN KOMOLY ELŐADÁS

10millió fa/tárca

Bojár Iván András: TU BISHVAT - A fák új éve

irodalom/napló

Bojár Iván András:
UKRAJNAI UTAKON No.1.

UKRAJNAI UTAKON No.2.
UKRAJNAI UTAKON No.3.
UKRAJNAI UTAKON No.4.
UKRAJNAI UTAKON No.5.
UKRAJNAI UTAKON No.6.
UKRAJNAI UTAKON No.7.
UKRAJNAI UTAKON No.8.
Bojár Iván András: APANAP
Bojár iván András: BUDAI TÖRTÉNET ÖTVENHATRÓL

irodalom/tárca

Bojár Iván András: A KIVÉGZÉSEK UNALMÁRÓL

beszélgetések/podcastok

Fábián Luca és Fehér Virág: KÁLI HOLTAK ÉS ELEVENEK

Bojár Iván András: BUDAPEST TELI VAN FALUVAL

irodalom/karcolat

Bojár Iván András: FELFOGHATATLAN!