Nem bonyolították túl a program elnevezését: HÍD

Ez az elnevezés nem egyszerű, hanem lényeglátóan tömör. És többjelentésű. Híd az Eger-víz két partja, természet és ember, a távolodó múlt és a kétségekkel teli jövő között. A hely pedig több mint idilli. Aki a malomvölgyben jár hajlamos lehet elfelejteni, hogy a természet és nyomában az emberiség élete radikális átalakulásnak indult. Mintha állna az idő, s mintha az isteni mű a maga természetes tökéletességével mégiscsak végezné munkáját: fülemülék csattognak a patak fölé hajló ágakon, az Eger-víz partján terebélyes lapulevelekkel dús növényzet hallgatja a csobogást. Szitakötők táncolnak a levegőben.

Az élet erejét mindenhol árasztó sűrű televényben, zsombékos partoldalakban sétálva, párszáz méterenként különös képződményekre lel a látogató. Tárgyiasult gondolatok, érzések, érzetek. Asszociációk. Minden egyes munka kísérlet arra, hogy az alkotó ember kezet nyújtson a természet felé. Hátha valamiképp a csalárdul kezelt, rég elveszített kapcsolat újraköthető. E kereső, elérni vágyó gesztusnak hangsúlyos eleme, hogy az itteni alkotások soha nem leigázzák, megzabolázzák, netán az ember szolgálatába állítják a természetet, hanem megértve és elfogadva működésének módozatait, a művek is annak logikája szerint vannak jelen: diadalmas frissen élnek, majd leromlanak, elenyésznek az idővel. Legtöbbük anyaga (szőlőgyökér, nád, fa, pamutszál) magában hordozza a nyomon követhető elmúlás esélyét. Kihelyezésüktől kezdve, ha vissza-visszatérünk hozzájuk, akár saját arcunkon, ha tükörbe nézünk, a változás, szépítő romlás nyomait követhetjük nyomon, s ezzel az elnyújtott figyelemmel kerülünk közelebb a megértéshez: hogy hol élünk?, mi a Föld?, hogyan működik?, milyen egyszerű és megkerülhetetlen törvények uralják?, mik létezésünk keretei?, hol az ember helye mindezek közepén?

Ember és táj. Egy híd is jellegzetesen ember alkotta műtárgy, amely a szabad természetben foglal helyet, de itt az Eger-víz völgyében sorakozó malmok körül még rengeteg más egykor funkcionáló, mostanra értelmét és hasznát veszített épített elem található. Az alkotók azokat is bevonták: zsilipekre, hidakra kúsznak föl a munkák. Sokféle megközelítés, sokféle anyaghasználat. Van, aki nem a lét nagy kérdésével, hanem az ugyanitt élt emberek emlékével dolgozott. Régi csipketerítők vándorolnak a szabadba, fákra, s velük az őket megszülő világ, falusi zárt asszonyközösség, benne a szóbeszédek, jótanácsok, pletykák világa. S a tárgyiasult gondolatokon túl legalább ilyen jelentősége van a közösségi cselekvésnek. A felemelő élménynek, hogy ha az emberi hozzáállás megfelelő, s ha minden körülmény végül szerencsésen a cél irányába áll, akkor csekély anyagi fedezet mellett képes létrejönni egy filozófiájában sokrétegű és örömöt adó közösségi produkció. Mert bár dekadens szavak, elmúlás, enyészet, romlás bukkantak fel itt, valójában ez a kilométerek hosszán kiterülő kiállítás az életörömről, a természet csodájáról mesél. A reményről és lehetőségről, hogy ha végre értő gondolatokkal, elfogadó érzékeny gesztusokkal közelítünk, az ember egyszer talán átmenve a hídon, még újra beléphet az Édenkert kapuján.

HÍD – tájművészeti ösvény

Résztvevő alkotók: Szurdi Éva, Szabó Eszter, Tóth Tamás, Balázs Péter, Becskei Andor, Turcsány Villő, Kunszt Kollektív, Szirmai Nóra, Kövics Milán, Tóth Eszter, Freund Éva, Szanyi Borbála, Kő Boldizsár