Talány

A film egy fiúcskáról szól, állítólag különféle jól meghatározott történelmi időszakokban, aki egy magának megképzett apaképért, s az apától kapott névért, lényegében önmagáért küzd.

Nem vagyok pszichológus. Nem feladatom egy többször egymásra hurkolt apakomplexust sem megértenem, sem megfejtenem, de az Árva megfigyelésével eltöltött két és félóra után bízvást kijelenthetem, néznem, nyomon követnem sem. Ellenben, ha születik egy lebilincselő film, ami egyébként egy apakomplexussal küzdő karakterről szól, az érdekel. Nemes Jeles (nemJeles) László apakomplexusa nem érdekel. Mert ez az ő ügye, amivel neki van dolga, nem a nézőnek, nekem.

S talán itt be is lehetne fejeznem a film elemzését, értékelését. Hiszen a fenti elutasító következtetés nem minden esetben helytálló: Franz Kafka apakomplexusa ugyanis érdekes és érdekel és értékes, és ahogy a teherrel megküzdést szöveges formába önti, onnantól a sokszorosan megterhelt családi viszonyrendszer nem az író személyes ügye többé, hanem egyetemes. Az Árva alkotójának (alkotóinak) ezt az ügyet nem sikerült egyetemes dimenzióba felhelyeznie, ahogy mondjuk a Zongoratanárnő (2001) című filmjével Michael Haneke sikeresen ragadta meg egy agyonpszichotizált nő anyakomplexusát. Ő archetipikus sűritményt teremtett, aminek itt nyomát sem lehetett érzékelni.

Sajnos, és ez a legfájdalmasabb a számomra, szinte semmi nem stimmelt a filmben: se a casting, se a díszlet, se a jelmez. Zányi Tamás hangdizájn munkája most is pontos, szinte a leghatásosabb atmoszférateremtő rétege a mozinak. Erdély Mátyás pedig most is 35-ötös filmre dolgozva nagyon alapos és szép képek sorozatával próbált meg segítő társként elmondani egy történetet, ami nincs.

Nem tudom kizárni, hogy a rendező apja, Jeles András által megőrzött, akár filmötletként is évtizedeken át dédelgetett családi história, mint lehetséges filmötlet csábító volt. De utólag, legalábbis egyetlen néző számára, nekem, a különös név, apa és identitáskeresés históriájának semmiféle relevanciája nem tárult fel, s különösen nem ebben az embert próbáló hosszúságban. Mintha a formátum kovásza a baromi sok idő lenne, noha nem tudok jobb bizonyítékot, hogy akár 11 perc is elegendő lehet mellbevágó hatással elbeszélni egy fontos történetet, amilyen például Nemes Jeles korábbi egészen kiváló 2007-es kisflimje, a Sault sok szempontból megelőlegező Türelem című film volt. Ezútal többször beszéltem le magam a moziban: olyat magyar filmmel, hogy faképnél hagyjuk, nem teszünk! Egy Saulhoz mérhető koncentrációjú munka alkotójával pedig szintén nem leszek tiszteletlen. Igaz, nem voltam tiszteletlen az egyébként szintén zseniális Baz Luhrman Australia (2008) című eposzával, a filmtörténeti géniusz, Francis Ford Coppola (2024) Megapolis-ával szemben sem, pedig mindkettő két nagyszerű filmkészítő hosszan dédelgetett opus magnumának készült és gyakorlatilag nézhetetlenek. Nem egyedülálló eset tehát, amikor egy alkotó vagy magát sodorja a teljesíthetetlenül magas elvárásoknak megfelelés csapdájába, vagy, ahogy talán Nemes Jeles esetében történik, a neki indokoltan adott korábbi díjak keltette várakozástól való félelem.

Szinte semmit nem éreztem megalapozottnak a film felvetéseiben. Noha nyilván tudom, lehet és létezhet kosztümös filmet készíteni, s talán Nemes is így viszonyult a negyvenes évek végén induló, s a borzalmas 1957 május elsejéig kibontakozó történethez. Ugyanakkor a traumatizált időszak feldolgozását elképesztően fajsúlyos filmek sokasága végezte el az elmúlt évtizedekben Makk Károly Szerelemétől, Bacsó Tanúján át, Szabó István Szerelmesfilmje, Apája, Gábor Pál, Angi Verája, Gothár Megáll az idője, stb-stb. csupa a kort átélt, annak a legmélyebb rétegeit is ismerő és elemi erővel láttatni képes kortárs rendezők lehengerlően erőteljes munkái. Aki diktatúrára, önkényre, a mindenben megbúvó zsarnokság természetére kíváncsi, van hová nyúlnia. Az Árva, önkéntes vállalással, ezen filmek közé áll be, s bizony nemcsak a történetével, de látványvilágával és jelmezeivel is elvérzik. Mintha egy hatvanas-nyolcvanas évekbeli filmet akart volna Nemes Jeles előállítani, de ott van a „mintha”, ami ezt a vállalkozást lehetetlenné teszi. A forszírozottan túlzó Május1 plakátoktól a véletlenül a fahrtba jó tempóval belelapozó utcai újságolvasó férfiakon át a virazsírozott tónusvilágból hol itt hol ott előtörő vörös zászlók, kabátok, kényszeredett keresettséggel fogason felejtett pöttyös ruha vörös színintenzitásáig, mindez nem hiteles, hanem szájbarágósan igyekvő. Mintha egy megelevenített diaporámába kaptunk volna meghívást, amilyenek, még mielőtt el nem lopták, a Hadtörténeti Múzeum vári épületének tárlóiban mozgatták meg a törökök elleni, vagy a ’48-as ostrom iránt érdeklődő kisfiúk fantáziáját.

Érzékelni véltem valamiféle törekvést annak érdekében, hogy az a látásmód, ahogyan Nemes Jeles a történeteit képeken keresztül szereti és tudja elmesélni, abból legyen végre valamiféle kilépés, hiszen a kamerával makacsul követett arcközelik annyira behatárolt formanyelvet teremtenek, ami nem bír el egy életművet, azon muszáj az alkotónak túllépnie.

Még nem sikerült. A plánváltások nem a mesélés ritmikáját, vagy fokozó jellegét erősítik, hanem mintha az eszközkészlet lenne túl szűk. Olykor, mint a szemgolyó szuperközelijénél pedig, extrém, és teljesen indokolatlan. A képi történetmesélés épp az efféle alátámasztás nélküli állítások miatt, akad. Az utcán futólépésben közlekedő főhős kisfiú látványa sokadik alkalommal úgy hat, mint szövegben a szóismétlés. Ez lehet persze szándékosan is alkalmazni, ahogy a szóismétlést is, de ez esetben mégsem ezt érezni, hanem a filmnyelvi készlet szűkösségét. Egyes jelenetek és képi üzenetek, amilyen a jászberényi padláson megtalált kislovacska, elszomorítóan szájbarágós. Szintén rosszkedvre hangolt, hogy egyetlen szereplővel sem tudtam menni. Az anyuka (Waskovics Andrea) kibontatlan, nem fejlődő karakter: anya és gyerek évek után következő első találkozása, a családegyesítés ilyen hűvösen tárgyszerű formában, érzelmek, öröm, szomorúság nélkül, egyszerűen elképzelhetetlen a számomra. Az Andort alakító Barabás Bojtorján akkor jó, amikor nem akar érzelmeket kifejezni, amikor dühös, vagy pláne, amikor határtalanul mosolygós, ezeken az érzelmein a rendezői instrukció és nem a színészi jelenlét érződik. Számomra egyedül a hentest alakító Grégory Gadebois játéka működik. Nem folytatom. Sajnálatomra nagyon sikerületlennek és problémásnak érzem a filmet. Nagyon drukkoltam a Sunset után, de most, mint hallom már zajlanak a következő Nemes Jeles munka előkészületei, a nagyszerű összeszokott forgatókönyvíró (Clara Royer, Zsebezsinszkíj Éva) operatőr (Erdély Mátyás) és hangdesign (Zányi Tamás) munkatársak, illetve a Rajk László helyére díszlettervezőként belépett, máshol többször bizonyított Ágh Márton elkövetkező sikeréért még jobban drukkolnom kell, és drukkolni fogok