Olvasási idő 12 perc

miklós atya

Miklós atyának hívták a keszthelyi Karmel templom plébánosát amikor a hatvanas években a középiskolát végeztem. Öreg, bölcs, rendkívül kedves jezsuita volt. A két háború között plébániája meglehetősen gazdag lehetett, ami aztán a szocializmus éveiben fokozatosan elsorvadt. A hatvanas években főleg idősebb asszonyok, többnyire özvegyek, jártak templomába, és minden évben legfeljebb néhány tucatnyi gyereket sikerült összeszednie a hittan oktatásra. Keresztelők meg csak-csak előfordultak, többnyire a nagyszülők kérésére, de esküvőt már kevesebbet celebrált. A fiatalok inkább a polgári szertartást részesítették előnyben, különösen azután, hogy bevezették az ingyenes tanácsi házasság kötő teremben tartott ünnepségeket. Csak a halál rázta meg annyira az embereket, hogy vallási szertartást válasszanak.

Miklós bácsi tudta, hogy nem vagyok hívő és soha nem próbált megtéríteni. De azért sokat beszélgettünk más témákról, a tanulmányaimról, a politikáról és néha a vallásról is. Gyakran találkoztunk, mert nagyapám kántorkent próbálta kiegészíteni pedagógusi nyugdíját. Ő orgonált a vasárnapi miséken, esküvőkön, no és a temetéseken. Amikor a nagypapa megfázott vagy a hangja berekedt a cigitől, akkor el kellett kísérnem és helyette én énekeltem. Leginkább azért, hogy ritmust kényszerítsek a jelenlevő idős hölgyek lassú kántálására. A vasárnapi misék után néha megálltunk a sekrestyében beszélgetni. A két öreg ilyenkor, amolyan aperitifként, megivott egy pohár bort, de a hosszú téli délutánokon néha Miklós bácsi jött el hozzánk egy kis beszélgetésre. Kántori státusza ellenére nagyapa sem volt éppen gyakorló katolikus és a vallás tényleg marginális szerepet játszott beszélgetéseikben. Amikor haramadikas gimis koromban elütött egy motor, a második este, jóval látogatási idő után, megjelent Miklós bácsi a kórteremben. Amikor meglátott begipszelve hónaljtól a lábam ujjáig, felsóhajtott:

– Most jövök nagyapádtól, mondta, hogy erős fajdalmaid vannak. Tudom, itt megkapsz mindent amire szükséged van, fájdalomcsillapítót is, meg altatót, de…szóval te csak fogadd el őket, köszönd meg, de ha lehet ne élj velük. Inkább ebből igyál egy kortyot.

Azzal elővett kabátja alól egy málnaszörpös üveget. Vörösbor volt benne.

Amikor évekkel később elnyertem lengyelországi ösztöndíjamat, Miklós bácsi megajándékozott egy lengyel író, Dobraczynsky könyvével. Szent kard volt a címe. Tényleg csak becsületből olvastam el, de aztán e könyv réven, par évvel elolvasása után, nagyon kedves kalandban volt részem. Poznanból mentem Varsóba, szokásomhoz híven autóstoppal. Egy idős úr és sofőrje vettek fel. Ez mar magában is különös volt, nemigen láttam én még sofőrt magánautóban. Az idős úr kifaggatott a lengyel kultúráról, irodalomról. No, nem voltam éppen képben és hogy mentsem a menthetőt, leghíresebb íróik közt felsoroltam A szent kard íróját is. Ettől meghatódott. Ugyanis ő volt Dobraczynsky.

Na de térjünk vissza Miklós atyára. Amikor férjhez mentem, elmentem hozzá a vőlegényemmel együtt elköszönni.

– Na te “vörös”, ugye nem lesz egyházi esküvő?

– Nem Miklós bácsi.

– Hát te tudod, de ha tetszik, ha nem én megáldalak benneteket, – és átnyújtott egy kis fakeresztet – Nem kell a falra tenni, akar az éjjeliszekrény fiókjában is tarthatod. A jó Isten nem ad üres gesztusokra.

Mit mondjak? A kereszt ma is megvan, az éjjeliszekrényben ugyan de akkor is legkedvesebb emlékeim közé tartozik. A kereszt után Miklós bácsi átadott egy latinul írt levelet is.

– Tudom, hogy nem vagy vallásos, Ági, de szükségem van a segítségedre. A gyerekek csak azért járnak hittanra, mert nagyszüleik, vagy néha a szüleik kényszerítik őket, de az igazság, hogy ezek az órák elég unalmasak. Már így is kevesen vannak, nem szeretném, ha meg kevesebben lennének. Tudom, hogy Olaszországban diafilmeket használnak a katekizmus tanítására, pl. Jézus életéről…szóval ilyesmikre lenne szükségem, hogy érdekesebbé tegyem ezeket az órákat. Fogalmam sincs mennyibe kerülhetnek és amúgy sincs devizám, amit adhatnék. De ne aggódj! Tudom, neked sincs sok pénzed, (15 dollárom volt, amit hivatalosan meghívó levéllel rendelkezőknek adtak és meg 20 a ruham felhajtójába varrva) de vidd el ezt a levelet bármelyik plébániára, meglátod, segíteni fognak. Amikor elmondtam, Miklós atya kérését a vőlegényemnek, ő nem volt éppen lelkes tőle, így aztán magam jártam végig a közeli templomokat, ahol megpróbáltam angolul elmagyarázni miről is lenne szó mielőtt megmutattam a latinul irt levelet a plébánosoknak. Egyetlen pap sem mutatott hajlandóságot segíteni a „csend egyházának”, ahogy akkoriban neveztek errefelé a kelet európai egyházakat. Pedig világosan leszögeztem, hogy nem pénzt akarok, csak azt, hogy a Jézus életéről szóló diafilmek segítsenek egy számomra kedves papnak élénkebbé tenni a hittanórákat. Végül az ötödik vagy hatodik plébánián, a via Belvederen, a pap segítőkésznek mutatkozott:

– Rendben van kisasszony. Majd szervezünk egyik délutánra egy összejövetelt a híveimmel, keresek egy angol tolmácsot is es maga majd elmeséli, milyen üldöztetésnek van kitéve szeretett egyházunk a vasfüggöny túloldalán. Aztán majd gyűjtést rendezünk es az összejött pénzből megvesszük, amire szüksége van.

– Elnézést kérek, de ezt nem vállalom. A sztálinizmus már rég a múlté, 1950-es évek vallásüldözése már nem létezik. Természetesen az egyháznak, mint intézménynek nincs politikai súlya, de hát legyünk őszinték, a vallás magánügy. Engem is megkereszteltek, sőt még elsőáldozó is voltam minden probléma nélkül, igaz, ma ateistának vallom magam, de az államnak ebben nem volt semmi szerepe. Nem, egy cseppet sem tetszik, amit tőlem kér. Azt akarja, hogy néhány vallásos tárgyú diafilmért cserebe, ami egy öreg papnak kellene, eladjam magam? Feladjam elveimet, vagy ha úgy tetszik, eladjam a hazámat?

– Akkor nem értem mit akar tőlem kedves kisasszony. Hogy csak úgy ajándékozzunk magának vallásos tárgyú diafilmeket? Egy olyan levél alapján, amit ki tudja ki irt?

– Nem akarok magától semmit, és azt hiszem, hogy még a plébánosunknak sem kellene semmi. Nem, ilyen áron. Na Isten áldja. Magara is ráfér egy kis áldás.

Végül megvettem ezeket a diafilmeket a 15 dollárom egy részéből, amit ateista vőlegényem egészített ki. Nem azért, mert különösebben érdekelt volna a hittanórák stilusa, hanem hogy ne romboljam le egy öreg, kedves, úgy is mondhatnánk, idealista pap illúzióit.