Kép: Ujj Zsuzsi: Fóliás VII. 1986.

amikor a falubéli lovas gazdák keresztapát választanak, aki majd megmondja, hogy eladják-e a völgyben a földeket, legelőket, köztük a rét, ami a tiéd; amikor valaki kopogtatás nélkül bejön, és megissza a hűtőből az utolsó csepp tejet, magával viszi a legfontosabb mondataidat, ima lomjaidat; amikor anyád hosszú monológjait hallgatod, saját maga ellen forduló verbális dühét, amiért magára maradt egy számára kényelmetlen világban, ami mindössze annyit jelent, hogy megöregedett, de kisimítod a homlokát; amikor a saját pöffeszkedéseidre gondolsz, arra, amikor elengedsz valakit, hogy miért nem fejjel lefelé engedted el, hogy a rendőrök se találják meg, mint annak a norvég kriminek a végén, amit közösen néztetek; amikor egy önjelölt próféta áll a kapud előtt a nappal és éjszaka határán, rossz verseket olvas fel, és rádkeni az elmúlt húsz év összes bűneit, kenyered sava; amikor összekoccannak a fémek az enyhe kanyarban, egy kis szikra szóródik szét, és hallod, ahogy a borda belefúródik a tüdőbe, de mégis kapsz levegőt; amikor keresztülmész egy bébimacskán hidegvérrel, akin már előtted mások, a pályafelhajtónál, és könyörögve emeli a fényszóród felé csipás tekintetét, hogy vess véget a szenvedéseinek, és megteszed; amikor véletlenül éppen azt a furcsa, gótikus nőt szólítod meg a szelektív szemétgyűjtőnél, akinek gyógyíthatatlan betegsége van, és végre szívesen megosztaná valakivel; amikor a szerelmi hisztériákra gondolsz, a vádaskodásokra, a szégyenre, a rossz lelkiismeretre a szexszel kapcsolatban, a bekebelezésekre, érzelmi kisgömböcök ámokfutására, az olyan magányos vagyok, legyünk magányosak kettenekre, és nem hiszed, hogy valaha érdekelni fog még ez az egész; amikor már csak a postást várod rendületlenül a verőfényben, és pedikűröshöz sem mész, magad reszeled a lábkörmödet, mintha valami hülye ünnepre készülődnél, de aztán nem jön senki, pedig már mind elpusztítottad a kérőket és kiszolgáltad a szolgálólányokat; amikor a templomban kitömjéneznek utánad, mert furcsa fejhangon kiabálod, hogy a szárnyasoltár fő figurája, aki rád mosolyog, az egy hajléktalan a templom melletti térről, bérben iszik, és nagyon jól ismered; amikor a sistergő fehérzajban bóbiskolsz a szobád mélyén, és felhangzik valahol a távolban a Jó ebédhez szól a NATO műsora, benne a Laibach induló, arra masírozik a szíved; amikor csak nézel magad elé hosszú percekig a zöldellő bodzafa alatt a déli csöndben, a lábfejedről óvatosan lecsúszik a papucs, a szád sarkából elindul egy félmosoly, aztán félúton megáll; olyankor mindig, mindig megkönnyebbülhetsz egy kicsit, de még akkor sem fogod érteni, hogy miért…, miért is lehet minden szart kibírni.