Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

kimegyek a kapun, bezárom magam mögött, kissé nehézkesen, mert újabban talán rozsdásodik, vagy csak megvetemedett a szerkezet, nem fordul el a zárban egyből a kulcs. majd megcsináltatom ezt is. beülök a kocsiba, beteszem a kesztyűtartóba a kapukulcsot és készülök az indulásra, nézem, hogy miért nem működik a slusszkulcs, ami a kezemben van. miután hosszan és elkeseredetten próbálom meg sikertelenül betuszkolni a slusszkulcsot a helyére, a könnyek is kibuggyannak a szememből, hogy pont most megy tönkre ez az autó.

ahogy nézem a slusszkulcs-tartót, rájövök, hogy az autóval semmi baj, kinyomom a mobilomon az autószerelőt, akit automatikusan hívni kezdtem, hogy mentsen meg. megnyugszom, a nálunk parkoló baráti autó kulcsát tettem zsebre a konyhában, és nem a sajátomat. vidáman és megkönnyebbültem kiveszem a kesztyűtartóból a kapukulcsot, kinyitom a kaput, visszamegyek a gangra, kiveszem a földszint kulcsát a titkos helyről, bemegyek a konyhába. látom, hogy sehol a másik slusszkulcs, és akkor kétségbe esem megint, elkezdem keresni a sajátomat minden szóba jöhető helyen a hűtő tojástartójától a fehérneműs fiókon át a fürdőszobapolcig. kisvártatva azt gondolom, feladom és felhívom a munkahelyem, hogy ma a kulcsok sem akarják, hogy szerkesztőségi értekezletre menjek.

hirtelen bevillan, hogy az emeleti dolgozószobámban a notebook mellett az asztalra szoktam lerakni a dolgaimat, ha sietek, olvasószemüveget, szemhéjpúdert, telefont. sietve felmegyek az emeletre, mikor az ajtó előtt állva tanácstalanul rádöbbenek, hogy bizony bezártam az emeleti ajtót is, ahogy egyébként néha elfelejtem, de most épp nem, így vissza kell mennem a konyhába a szintén a tálalón heverő emeleti kulcsért.

felmegyek újra, kinyitom az emeleti ajtót a kulccsal és tényleg ott hever a laptopom mellett a szintén életbevágó olvasószemüvegem mellett a slusszkulcsom is. kettőt egy csapásra, máris megérte visszajönni. jól esik egy pillanatra átlátni a tárgyak rendszerét ebben a házban. hiszen teljesen logikus.

megnyugszom, hiszen, ha átmenetileg két slusszkulcs van itthon, nem csoda, ha megzavarodom és az alsó szint konyhájának tálalóján találhatót viszem el, hiszen általában ott tartom és nem itt fenn az emeleti dolgozószobámban a notebook mellett, ahol kizárólag akkor hagyom véletlenül, ha sietek. miközben zárom be újra az emeleti ajtót, és megyek le a lépcsőn,szinte repülök a megkönnyebbüléstől. minden teljesen rendben van. miután konstatálom, hogy azért már kicsit késésben vagyok, gyorsan leteszem a kezemben lévő kulcsokat az ebédlő tálalójára és indulok hamar kifelé, bezárom az alsó szintet, beteszem a kulcsot a titkos helyre, kimegyek a kapun, bezárom a kaput, ez már a rutin, de még mielőtt beülnék a kocsiba rádöbbenek, hogy most meg egyáltalán nincsen nálam semmiféle kocsi kulcs. a hamisítatlan, valódi és egyetlen igaz saját kocsi kulcsomat, mint, aki jól végezte dolgát az emeleti kaland után, visszatettem az eredeti helyére a konyha tálalójára.

látom, ahogy egy busznyi szerkesztő vár rám két kávé mellett könnyes szemekkel tíz perce és én is majdnem elsírom magam, de elindulok visszafelé. most már csak az alsó szintet kell kinyitni még egyszer, elvenni a slusszkulcsot, visszatenni a titkos helyre az alsó szint kulcsát, ki a kapun, beszállni a kocsiba, hiszen az már semmiség.

gázt adok. üdvözlégy mánia, mindennapi szabaduló szobámat add meg nekem most etc.